HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 27

Tagok összesen: 1877

Írás összesen: 48868

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-09-19 18:50:17

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / sci-fi
Szerző: alienFeltöltés dátuma: 2010-12-07

Diána - 03

" ... Minden ott kezdődik, ahol végződik és ott végződik, ahol kezdődik..."
Élet a jelenben - Megtestesített munkásság
I. sz. 6601


Nagyon furcsa érzésem támadt. Egy pillanatra mintha nem lettem volna önmagam, de aztán minden visszaállt a normálisba. Nem is értettem, hogy mi lehetett ez. Sokan mondhatnák erre talán, hogy rossz előérzet. Bár nekem már úgyis mindegy.
Újság újság hátán... Egy épületben azzal az ékszeres magazinnal, meg a tetováló csodákkal. Nem is bánom. Legalább egy kis színt hoz az életembe. Lehet, felnézek az alsó emeletre... - csak nekem tűnik furcsának ez a mondat?
Az ékszerosztályon - csak így hívom - van két csaj, akik kicsit furcsák. Nem olyan szempontból, miszerint lököttek, vagy ilyesmi, de egy megmagyarázhatatlan érzésem támad, amikor találkozom velük. Hát még ha beszélgetek! Mindegy... - nem is tudom, miért foglalkozom ennyit ilyenekkel.
Egyszerűen csak unatkozom. Inkább befejezem a cikket.
"A Glock 18 abban különbözik a 17-től, hogy a géppuskákhoz hasonlóan fél-automata üzemmódban is használhatóak. Hátrányuk azonban a kis tárkapacitás és a megbízhatatlanságuk, hiszen a sorozattűz jobban igénybe veszi a az alkatrészeket, legfőképpen a csövet, így gyakrabban szorul javításra és egyéb munkálatokra." - Jó ez így? Legfeljebb majd visszaböfögik a szerkesztőségtől...
Egy kis képet kerestem hozzá, majd áttértem a másik fegyverre, de alig írtam le két sort, máris belépett a főnök. Valahogy olyan érzésem támadt, mintha az ilyen főszerkesztőket klóónozták volna, hiszen az ékszerosztályon is szemlátomást hasonló figura irányítgat. Még haja is hasonlóan rövid, hasonlóan is borotválkozik, szinte megtévesztő a hasonlóság. Természetesen ésszerű határokon belül.
- Konstantin, térjen át a hirdetések részre! - szólt oda hozzám. Aznap egyszer sem találkoztunk, így elvárható lehetett volna egy aprócska köszönőszó, vagy hasonló, de ettől most "praktikusan" eltekintett.
- A hirdetésekre? - kérdeztem kétségbeesve. - Azt András is el tudja készíteni, sőt... fele annyi idő alatt, mint én. Legtöbbször ő csinálja.
- Tudom - mondta, de aztán hozzátette: - Ma viszont beteget jelentett és holnap utánig minden résznek kész kell lennie, hogy lapzártára összerakhassuk.
- Rendben van - jelentettem ki, de egyáltalán nem volt rendben. A saját cikkemmel alig egy óra alatt kész lehetnék, de a hirdetésekkel el fogok szórakozni egész délután.
Kicsit igazságtalan az élet, de hát van ilyen. Ilyen egyszerűen el tudja az ember simítgatni a dolgokat. Csupán ennyit mond: ilyen az élet - és valójában igaza is van. Ilyen.
"Nagy" kedvvel nekivágtam a hirdetések csodás szerkesztéséhez és összeillesztéséhez. Nagyon unalmas és monoton munka. Ki kell keresni a lejárt hirdetéseket és a nem szalonképeseket. Ehhez azonban végig kell olvasni őket.
Milyen egyszerűen hangzik... Hangzana, ha egyesek felfognák, hogy egy ilyen típusú magazinhoz ilyen típusú hirdetéseket kellene küldeniük. Mégsem tudják. Istenem - ha létezel -, add, hogy egyszer megértsék.
Egyébként is, olyan emberek vannak, hogy az már szinte lehetetlen. Hogy lehet, hogy megszületnek? De mindegy... fogjuk rá, a balesetet mint indokot!
Egy kicsit elbambultam, aztán a hasam hozott vissza jelenbe. Alig volt két óra, de a gyomromban még mindig nem volt ebéd, sem reggeli. Jó magyar szokás szerint a reggeli kimarad, az ebédre meg nincs idő, szóval marad az esti tortúra és az éjszakai sötétkamra-effektus.
Valamit ennem kellett. Szóltam a főnöknek, hogy két perc és jövök, csak a pihenőbe megyek - egy morgás kíséretében elengedett.
Furcsa gondolataim lehetnek, de ezt az egyet nem igen tudom mire vélni:
Egy irodában, ahol az emberek jó 80%-a nem csinál semmit, még az asztaluknál sincsen legtöbbször, minek tartanak fenn egy pihenőszobát? Nem vagyunk mi orvosok, vagy hasonló fárasztó munkát végző "jómunkások". Egyszerűen nem értem. Nem is igazán érdekel, mert nem áll kihasználatlanul - szinte mindig tele van, szóval megérhette annak a néhány automatának a beállítása, amikből bent a szendvicseket, meg az üdítőt lehet venni. Jó üzleti fogás. Alig kell az embernek öt métert menni, máris elverheti a pénzét.
Szerény személyem inkább kimegy az irodából, de még az épületből is, csakhogy valami értelmes kaját vehessen. Így tettem most is.
Útközben találkoztam Julival és Erzsivel. Juli valamiért megfogott átvitt értelemben már régen, de sajnos van barátja, míg Erzsi... mit ne mondjak: ő sem néz ki rosszul. Sőt, kifejezetten szép. Egyikük sem szabad. Ilyen az élet! - tényleg egyszerű. Mindezek után a pasik 35-40%-a leszállna róluk és csak a névleges kapcsolatot tartaná fenn. Megpróbálom ezt az átlagot javítani, hiszen attól, hogy van barátjuk, attól, hogy talán férjhez is mennek - még lehetnek kedvesek, lehetnek barátok.
Sajnos nekem is volt időszakom, amikor más filozófiát követtem. Meg is lett az eredménye. De az inkább egy régebbi emlék, amiből mondhatni tanulhattam egy keveset. Legalábbis rám lehet fogni, hogy tanulhattam belőle. Nem tudom, hogy az ember mennyire képes félelmeit befolyásolnia, mégis nekem sikerült akkor. Sajnos negatív irányba. Vannak ilyenek. Hogy egy mondással éljek: Ilyen az élet!
Sokkal egyszerűbb így, mint a valóságban. A valóságban meg kellene magyarázni mindent. Minden okot látni kellene, és csak ezek teljese tudatával kellene döntenünk. Hanyagságunkat viszont ki tudjuk magyarázni ennyivel: Ilyen az élet!
A történelem során annyi igazságtalanság történt... - mégis: Ilyen az élet!
Nem tudom, hogy valaki is e néhány szó mögé nézett-e valaha, de aki megtette, az bizonyosan csalódott. Hogy miért? Azért, mert tévesen használjuk. Az élet harc, ha pedig elbukunk, attól még nem ez az élet. Az lenne a helyes, ha a jó helyzetekre is mondanánk ezt pozitív értelemben. Az ember azonban ilyenkor mással van elfoglalva.
Igen, az ember alapvetően gyarló és kapzsi. A mai világban mindenki hangoztatja igazát, és az emberi jogok meg mindenféle szólás szabadsága jog révén mindenkinek igaza is van. Az igazság azonban az élet legnagyobb ellensége. Élet ugyanis csakis mások kárán virágozhat. Ezért sem jöhet létre az, amit mindenki akar. Egyenlőség... igazság... - olyan szavak, amiket mindenki szeret használni - a maga védelmében. Amikor viszont a másik oldalt kellene megnézni, szkeptikusan tekintünk rá, nem akarjuk felfogni, ha fel is fogjuk az okokat és az indokokat, akkor azt negatív hozzáállással tesszük, aminek hatására nem történik semmiféle változás véleményünkben.
Véleményünk másrészről általában mindig negatív. Kivéve a biológiát. A biológia is néha háttérbe szorul azonban, feltéve ha a kapcsolat nagyon vékonyka vagy éppen maga a kapcsolat valamelyik fél kárán kezdődik. Ritkaság a kivétel. Meg is kellene becsülni!
Sokkal fontosabb egy barátság, mint a szimpla biológia. Egyeseknek nem. Az embert azonban az teszi emberré, hogy értelmesen gondolkodik. Az nem számít, hogy ezt a gondolkodást egyszerű élelemszerzés és szaporodás céljából használta, mert még most is azért gyakorolja. Talán egyszer majd máshogy gondolkodnak. Addigra azonban mind kipusztulunk, mert fontosabbak vagyunk magunk magunknak, mint a környezet, vagy éppen a leendő gyermekeink jövője. Így van ez a szerencsejátékot űző szülőkkel és a szemetelő fiatalokkal. Egyik sem jobb a másiknál. Az a különbség csupán, hogy az első a saját vagyonát tékozolja el (amit később gyerekei kaphatnának, használhatnának), míg a másik a környezetét rongálja (amit később gyerekei kaphatnának, használhatnának).
A kor nem számít, a népcsoport sem, az emberek sem, csupán a mentalitás. Amikor belegondolok, hogy milyen helyen is dolgozom... sokszor felteszem azt a kérdést, hogy miért is? Mi értelme egy újságnak, ami fegyverekkel foglalkozik? Rendben van, hogy érdekel sokakat - de mi értelme van?
A válasz viszont nem ördöngös. Az ember mindig szeret pusztítani. Akár nézzük az utóbbi száz évet, akár nézzük az utóbbi százezer évet. Még ha nincs is rákényszerülve, megteszi. Hogy miért? Mert az élet megköveteli. Az élet a tanítója az erőszaknak, mert az élet az erőszak útján képes csak életté válni. A harc azonban felesleges. Mégis harcolunk, gyerekeinkbe is beleültetjük a gyilkolás vágyát játékok, tévéműsorok útján. Hogy miért? Mert jövedelmező. Miért hal meg oly sok ember háborúkban? Mert jövedelmező.
Azonban a nyereségvágyat és vérszomjat félre kell tenni. Az élet ugyanis csak így emelkedhet magasabb szintre. Ekkor talán már nem is élet lesz a neve. Talán barátság.
Erzsi és Juli... ők szép példája a barátságnak. A legtöbb nő azt hiszi, hogy ha egy srácnak tetszenek, akkor összedől a világ, mert milyen jól néznek ki, meg hasonlók. Nekik viszont van barátjuk. Így jogos a kérdés, hogy minek lógok velük szinte minden délután... mert érdekes tapasztalat. Nem tudni miért, tökéletes érzékem van annak a kiszűrésére, hogy melyik csajnak van pasija. Őket kedvelem meg általában a leghamarabb és legjobban.
Szembe jöttek velem.
- Sziasztok! - szóltam feléjük.
Ők is üdvözöltek. Talán kicsit flúgosnak is tarthattak, hogy mindig az epedő diák kinézettel fordultam feléjük.
- Jöttök ma? - kérdeztem.
- Aha - kaptam választ Julitól, majd Erzsire pillantottam, akinek a szemei valami furcsaságot árultak el. Nem tudtam kivenni, de mintha kicsit sírt volna...
Tudtam, hogy nem most van a tökéletes alkalom, hogy rákérdezzek. Megeshet, hogy este jobb lesz egy kicsit a hangulat. Addig is magukra hagytam kettejüket, had beszélgessenek, vagy ilyesmi.
Kajám már volt, úgyhogy nekieshettem a hirdetéseknek fent, az asztalomnál. "Nagyon" vártam már - mondhatom...


Sokan mondják azt, hogy a munka szellemileg leépít. Szerintem, tökéletesen nincs igazuk. Ilyenkor általában úgy mondják, hogy a fizikai munka. Erre azt mondanám, hogy valóban így van, hiszen miközben dolgozunk, nem képezzük magunkat szinte semmire. Csakhogy attól, hogy az ember reggel elmegy munkába és este hazaér, még nyugodtan tehetne ez ellen a leépülés ellen bármit. Sokszor már annyi is elég, ha csak szimplán gondolkodunk valamiről - bármiről.
Az ember azonban nem nagyon szeret gondolkodni - csak úgy. Ha nem a lustasága viszi előre, akkor nagyon nem szeret - kijelenthetjük -, ugyanis gondoljunk csak bele: akár fiatal az ember, akár nem, hányunk veszi fel a telefont olykor, hogy felhívjon valakit? Természetesen a válasz: szinte végtelenszer.
Ez nem volt túl életképes megállapítás, hiszen ezt mindenki tudja, megmondhatja. Csakhogy melyikünk emelte fel már a kagylót/mobiltelefont bizonyos időpontok megbeszélése érdekében? ... Szintén rengetegszer. Sőt, a hívások nagy része pontosan erről szól. Tárcsázzunk csak... várakozás, kicsöngés... ismerős, nem? Aztán megszólal egy hang, annak a hangja a telefonon át, aki talán szívünk választottja.
Pontosan ezért utál az ember gondolkodni! Hogy miért? Mert eszébe jutnak az ilyen dolgok. Ahogy mindenkinek vannak gondolatai, amiket a legszívesebben nem beszél ki, úgy kerülnek azok egyre jobban "szem elé", ha gondolkodik egy keveset.
Van egy magasabb szintje a gondolkodásnak, ez pedig: az írás. A gondolatok ugyanis eloszlanak előbb vagy utóbb, de ha az ember leírja, akkor talán sohasem tűnnek el. Azonban kérdéses, hogy van-e értelme olyan gondolatok leírásának, amikkel az ember nem szívesen találkozik? Semmi. Még talán ront is a helyzeten.
Én sem voltam mindig újságíró. Egy időben irkáltam verseket, meg hasonlókat, de igazából nem volt túl sok értelme. Ha olvasta is volna valaki, csupán annyit szedhetett volna ki belőlük, hogy bizonyosan depressziós lehetek. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán. Sok olyan dolog is történt, amit nem érdemes megörökíteni.
Kezdem lassan irigyelni azokat, akik valóban lebutulnak egyenesen arányosan az életkorukkal. A tudatlanság áldás. Ha az ember nem tudja, hogy milyen helyzetben is van - legyen az jó, vagy éppen rossz, akkor nem tudja értékelni, és pontosan ez a baj rengeteg íróval. Persze nem vagyok író, sohasem mondtam ilyet, talán pont ezért is. Ahogy a mondás tartja: "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!" Varga Domonkos írt talán egy könyvet "Íróiskola" címmel - talán. Érdekes könyv. Abban olvastam egyszer erről:
Ha egy író valódi érzéseket akar leírni, lemásolni a valóságból, akkor az igazi poklot kell átélnie. Hogy ki élte át ezt? Nem tudni. A pokol relatív és senki sem tudja, hogy mi éppen a másik számára a pokol. Csupán általános jellemzéseket tudunk megadni, mint például árulás, becsvágy, irigység, kapzsiság... megfogalmazni azonban lehetetlen. Még Danténak sem sikerült, pedig a szaktudása nem hiányzott hozzá. A pokol túl személyes, mintsem leírásra alkalmas lenne. Talán pont ez benne az egyedi, ami egyedülállóvá tette szinte minden kor számára.
Valamilyen fokú kielégülést okozhat valakinek, ha éppen kicsúszhat a saját kis poklából. Az írónak azonban a pokolban kell maradnia, hogy leperzselhesse a szemhéjait. Egy kicsit durva megfogalmazás, de ha valaki jár lent, talán soha többé nem képes behunynia utána a szemét, hiszen képtelen úgy látni, mint azelőtt.
Hogy elkalandoztam... nem is értem, hogyhogy itt vagyok, miért nem valamelyik könyv borítójának a hátoldalán... A szakma azonban sokkal nagyobb, mintsem gondolkodók törődhessenek vele. Túl sok szabály, túl sok kritérium.
Marad a meló. Így viszont kicsit közelebb maradhatok a dolgokhoz. Ha az ember ír, sokszori gondolkodásra van kényszerítve, feltéve: ha nem betanult szövegeket ír.
Hála Istennek, mindjárt végzem ezekkel a förmedvényekkel. Alig kellett elolvasni őket. Talán egyre értelmesebbek az olvasók? Az kizárt. Nem hiszem, hogy csak az olvasók küldenének hirdetéseket. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy ki vesz meg egy hatalmas szamuráj kardot.
Végeztem is.
Beszóltam a főnöknek, aki kicsit meglepődött; milyen hamar is néztem át. Enyhe gyanúja támadhatott, hogy talán elsiettem a dolgokat. Nem mintha nagyon alapos ember lennék, de azért mégiscsak át tudok nézni néhány hirdetést. Talán még egy majomra is rá lehetne bízni ezt az igénytelen munkát. Az más tészta lenne, ha átírhatnánk egy kicsit érdekesebbre a hirdetéseket, néha még a tartalmukat is... El tudtam volna képzelni például egy olyat, hogy: " Egy FA-MAS 5.56-os kaliberű eladó, ugyanitt unisex kismamaruha." Vagy: " Be akarja lőni a frizuráját? Itt ingyen megtesszük, de nem kell a nyakát szegnie, a végeredmény eszméletlen..." - meg hasonlóak. Sajnos azonban nem lehet. Valamilyen szinten én is felháborodnék, ha meg lehetne tenni.
Miután láttam a főszerkesztő tekintetét megszólaltam:
- Mára végeztünk? - kérdeztem. Bizonyára készült rá, hogy ezt kérdezem, mert szinte azonnal visszaszólt, valósággal gondolkodás nélkül. Természetesen nem igenlő válasszal.
- Hol jár a másik cikkel? - húzta fel szemöldökét, kicsit gúnyosan. Kiköpött főnök figura volt. Bizonyára nem kellett beletanulnia a munkahelyi szerepébe.
- Az összehasonlítóval? Majdnem kész - jelentettem ki, de erre nemleges választ kaptam a remélt kellemes helyett.
- Akkor mire vár? Alig néhány napunk van lapzártáig és szinte semmink sincs... - kezdte mondani szokásos szövegelését, amit ő lelki fröccsnek szánt, viszont felért egy nagyobb fenékbe rúgással.
- Értem, értem - beleegyeztem, hogy talán még néhány percig maradok. Mondanom sem kell ugye, hogy a "talán" szócskát nem véletlenül raktam ide...
Végül is senki sincs szinte az irodában. Elvégeztem András munkáját is, és majdnem a saját cikkel is végeztem. Természetesen lenne még munka, de felesleges most leugrani arról a hídról, amiről később is a levegőbe ereszkedhetünk.
"Egyelőre maradjunk csak a mai napnál! Elvileg végeztem. Van pár nap még lapzártáig, és akik most nincsenek bent, hát... azok sokat veszítenek. Nem hiszem, hogy mindegyikük megírta már a cikkét. A végén még én leszek az oka, hogy nem lesz kiadásra készen a magazin... Szép is lenne!"
A jövő latolgatása helyett inkább visszatérek a délutáni programomra: SEMMI.
Újra beültem a számítógép elé és megpróbáltam befejezni a kis olvasnivalót. Sikerrel jártam. Alig néhány perc alatt sikerült majdnem kiadási formában elkészítenem. Egyszerűen nem értettem, hogy mire föl az a fene nagy felhajtás. A cikkeket meg kellene írni már jó előre, mégsem teszi meg senki sem. Én sem. Hogy miért? Emberi lustaság - talán. Meg persze hülyeség minden erőt beleölni egy dologba, ha az ugyanúgy kész lesz munkával vagy éppen anélkül.
Körülbelül négy percbe tellett az, amit a főszerkesztő elhitetett velem napi feladatként. "Hmm... - gondolkodtam - Talán ez lehet a siker kulcsa: sok értelmetlen dolog egy rakáson. Pont mint ez a magazin..." Nem értettem, minek van az embereknek szüksége ilyenekre. Nem csak erre - "ilyenekre". Rengeteg hasonló dolog létezik a világon.
Itt van például a vécépapíron található képregény. Minek? Hogy sz*rás közben ne unatkozzunk - így, nyersen. Teljességgel felesleges, mégis van. Pocsékolnak rá tintát, meg hasonlót, pedig semmi értelme. Ahogy a Tokióban levő reklámoknak sem. Biztosan ködös, amit mondok, hiszen miért hangsúlyoznám ki pont Tokiót... Igazából nem csak Tokió szenved ettől, de tökéletes példa erre. Mennyi pocsékolás van a világban! Csak azért, mert reklám az egész világ. Sok ezer mozgóreklám működik, az összeshez elektromosság kell. Lehet, hogy mindig fals dolgokon töröm a fejem, de had tegyek fel egy kérdést. Volt ember a világon, aki egy hatalmas, kivetített - vagy éppen meganimált - reklám hatására bármit is vett?
Sajnos igen. Kevesen ugyan, de úgy tűnik, emiatt a néhány ember miatt érdemes tovább pocsékolni - és még profit is van valamennyi. Lassan kijön a közgazdaság. Fogyasztás, termelés egyenlő jóléttel?
Lehet, legalábbis névlegesen. Mit is nevezünk jólétnek? Amikor az ember jól él - (egyszerűen ismét). A jólét egyenlő a boldogsággal? Nem biztos. Lehet az ember komor, boldogtalan, miközben minden nap pizzát rendel és esténként 5 sört vedel be.
A pizza és a sör nem élet. Ezt bárki megmondhatja. Ha valakinek az, akkor az nagyon szomorú. Az élet csupán élettel jó. Ez pedig nem életnívó. Talán mutathatja, van-e mit a tejbe aprítani.
"Az élet, az élet... Mindig csak fecsegek magamban, mikor lehet, hogy egy telefonhívás mindent megváltoztathatna..." Azonban nem igen érdekeltek az ilyen dolgok.
Ez hazugság volt. Természetesen érdekeltek, hiszen mi másért törtem volna annyit a fejemet rajtuk? A kérdés nyitott, mégsem tudom a választ. Olyan ez, mint az élet nagy kérdései... Sosem találhatjuk meg a választ rájuk, akármennyire is keressük azokat.
Hogy hogyan folytatódott a napom? Hát... kicsit kellemesebben. Talán túl kellemesen is egy kicsit...

Miután sietve távoztam, nemigen tudtam, hová is menjek. Már majdnem sötétedett, mégis tanácstalan voltam.
Aztán eszembe jutott Julianna és Erzsi. "Lehet, hogy még nincsenek a szokásos helyen... Talán még csak most végeztek." - gondoltam, de jobbnak láttam pár perc elmúltával, ha előre megyek.
Betértem a kicsiny kocsmába, ami inkább hasonlított egy kávézóra. Nem sokan jártak ide - feltehetően azért, mert ki voltak tiltva a dohányosok, és köztudott, hogy általában a kocsmákba azért jár valaki, hogy egy ital mellett cigivel a kézben beszélgessen egy hasonló formájú figurával - vagy éppen csajozni. Ki-ki a maga okától hajtva kerülte ezt a helyet. Ha mindehhez hozzáadjuk még azt is, hogy manapság egyre kevesebben járnak kulturális helyre (talán azért, mert túlontúl sok is van belőle és ennél fogva más helyek foglalják le a közönséget vagy éppen azért, mert aki idejönne, vagy találkozik valakivel, vagy találkozni akar valakivel - erre pedig az Internet tökéletesen elég).
A tömegkommunikáció gyakorlatilag megritkítja a szórakozóhelyek bevételét. Akárki akármit mond, ez mutat valamit.
A jövőben talán senki sem fog találkozni? - dehogyis! Az emberek szeretik... - egymást, ha már itt tartunk. Csak éppen szeretik ezt a kapcsolatot kihasználni arra, amit éppenséggel aktuálisan akarnak, legyen szó: beszélgetésről, támogatás megszerzéséről, kölcsönről, vagy éppen szexről. Barbárság ilyet kimondani, mégis így van, Akármit teszünk, legyen az imponáló, vagy sem, valamelyik céljából tesszük.
A szerelem is csupán játék, mely elvezet a szexhez, ami persze helyénvaló, de maga a tény, hogy ennyi, kicsit kiábrándító. Szeretettel öltöztetjük ezt az egészet egy mázba, miszerint a szeretet a legfontosabb a világon, s amit elérhetünk vagy éppen adhatunk így vagy úgy át másoknak, csakhogy az egész egyetlen dologról szól, ezt pedig biológiának hívják. Hogy miért tudunk gesztusokat gyakorolni - a megtévesztéshez, hogy miért tudunk beszélni - a hazugságokért, hogy miért tudunk szeretni - mert az ösztöneink ezt diktálják. Ha ilyen száraz szemmel nézi az ember a dolgokat, ő maga is kívülállóvá válik, akárcsak a nézete, ami tudatosult benne. Hogy miért? Mert nem véletlen semmi sem.
Ha a számítógépnek azt mondod, véletlenszerű, akkor az valójában nem véletlenszerű. Csupán névlegesen az, akárcsak a jólét. Ha nem lenne névleges, már régen kapcsolatba léphettek volna velünk az idegenek, vagy éppen lecsúszhattunk volna a Nap körüli pályánkról, azonban az a tény, hogy pont itt, pont így alakultunk ki, csakis úgy válhatott mára ténnyé, hogy semmi sem a véletlenen múlik. Az hogy kialakult az ember, a Nap miatt történt. Van azonban több nap is a világegyetemben, mégsem jöttek zöld lények... Vajon miért?
Mert pont itt alakultunk ki, pont így és kész. Nem szabad többet ilyenen gondolkodni, mint amennyi már megárt. A tény az tény. Az alma is csak úgy fejlődhet ki, ha van föld és van fény és természetesen víz. A helyzet azonban az, hogy nem csupán ennyi kell. Sok kis millió dolog még, amiről az - úgymond - "alapozás" gondoskodott. Baktériumok is mikroorganizmusok nélkül mi sem maradnánk életben egy percig sem.
Ezek után be kell látnunk, hogy a jövő - amit az ember szívesen nevez sorsnak - egyirányú és csupán úgy járható, ahogy kell. A sors pedig marad misztikum, amit sokan hihetnek bárminek, aminek csak akarnak.
Amikor ilyenekre gondoltam, egy újabb misztikumba botlottam.
Julianna és Erzsi előttem értek a "kocsmába". Kicsit furcsálltam a dolgot, hiszen nem volt szokásuk. Elég furcsa tekintet szegeződött rám, amikor beléptem a hátsó részbe. Igaz, előtte is láttam ideális asztalt, mégis mindenki szeret egy kicsit beljebb elvonulni, leülni ilyen helyeken.
Gyorsan lehuppantam közéjük. Általában csak érdemi megfigyelő voltam az ilyen estéken, mert előszeretettel hallgattam inkább a két nőszemélyt, mint magamat.
Miután éreztem, hogy egy kicsit lefagyott a hangulat, elhatároztam, hogy valamit teszek ellene. Rákérdeztem Marcira és Ferire, mire kiderült, hogy Erzsinél nincs minden rendben. Kicsit laikus voltam a híreket hallva, hiszen nem igazán tudhatom, mi is zajlódhat le egy nő lelkében ilyenkor.
Olyan okokat hallottam, amik nekem eszembe sem jutnának egy normális párkapcsolatban. Ez viszont én voltam.
Miután már kezdett melegedni a téma, felajánlottam, hogy hozok valamit inni. Megkérdeztem, mit is kérnek, de sajnos a pultnál reflexből három sört rendeltem - sajnos. Éppen amikor kifizettem, tudatosult bennem az utóbbi felismerés, de ekkor már nem lehetett mit tenni. Helyre akartam hozni, de kicsit furcsa lett volna rendelnem még egyszer, hiszen ki sem tudtam volna vinni mindent az asztalhoz. A három sör pedig végső soron nem ment volna pocsékba, legfeljebb később ittam volna meg. Nekem nem számított, a közelben laktam.
Ahogy sejtettem is, valami közbejött. Egy érdekes alak - amolyan kifestett plázacica lehetett volna nőben. Férfiban azonban kicsit szánalmas volt. Lerítt róla, hogy nő kell neki. Megpillantotta a hátsó részben a társaságomat ez a fessember. Látta, hogy arrafelé indulok, így megállított. Rögtön tudtam, hogy kire fáj a foga.
Erzsire - ki másra. Nem mintha csúnya lett volna Julianna, de elsőre inkább Erzsire vetődött a tekintet, s csak aztán Juliannára. Itt nem volt szó szépségről, talán csak kisugárzásból.
Most nem részletezném, hogy miféle párbeszéd is zajlódott le az új jövevény és köztem. Elég rövidke volt és barbár - amilyen szoktam lenni a gondolataimban. Lényege csupán annyi volt, hogy vezessem oda és mutassam be nekik. Tudtam, hogy semmire sem fog menni, így nem jósoltam neki túl nagy jövőt számára náluk. Gond nélkül meghívott egy-két italra.
Készséggel az asztalhoz vittem a három sört -, amiket már egyáltalán nem kívántam -, miközben velem jött a "barát".
Félixnek hívták. Enyhén unszimpatikus volt, de hát ilyen az élet! Nem tétovázott, bedobta magát Erzsinél, majd miután felsült vele, áttért Juliannára. Egy kicsit pikkelek Juliannára, mert hiába van barátja, mégis kacérkodik egy kicsit, és a lehető legkevesebbet árulja el magáról, maximum csak amennyit szükséges. Egy szóval: játszott.
Erzsi arcát megpillantva egy másodpercre elgondolkodtam, de az a két újabb vodka, amit fizetett nekem Félix, kicsit felbátorított. A srác viszont biztos ihatott valamit előtte még, mert lehetett látni rajta - nem durván, csak egy kicsit. Egy kicsit furcsa is volt. Talán kedves volt, vagy nem is tudom... a kezembe nyomott egy retúr repülőjegyet és egy szálláskulcsot. Semmit sem mondott szinte mellé. Valami olyat csupán, hogy erről majd írhatok valamit... Ki tudja, talán igaza van.
Később nagyon beindult. Kicsivel többet is mondott a jeggyel és a kulccsal kapcsolatban. Valamilyen repülőgépet tesztelnek Izlandon. Érdekes hangzott. Úgy gondoltam, talán ki is használom.
Egy kicsit elkedvtelenedtem, amikor beláttam, hogy minden jel szerint téves úton jár a magánéletében. Nem mintha egyébként én csodásan egyengetném az utam, mégis valamicske különbség azért látható köztünk, azt hiszem.
Visszaérve Erzsi pillantásait próbáltam elcsípni. Enyhén bánatosak voltak, bár kívülálló számára a kis fény csábos részletnek is felfogható lehetett volna. Ismertem azonban négy-öt éve, így tudtam, hogy más lehet a háttérben. Nem kellett túl sokat törnöm a fejem, hogy rájöhessek: Feri miatt van. Hogy kiderítsem a pontos okokat; elhívtam.
Felelőtlenség volt magára hagyni Juliannát - belátom, mégis ha ez a néhány perc segítséget jelenthetett Erzsinek, megérte ezt a kockázatot. Következő mondatomat Erzsi felé intéztem:
- Elmegyünk egy percre? - kérdeztem, mire csodálkozó tekintettel válaszolt. - Csak egy kicsit arrébb... - fejeztem be.
- Persze - mondta légiesen és valósággal felugrott mellém.
Mentünk néhány lépést, aztán kíváncsian ennyit bökött oda:
- Csaknem egy kis együttlét? Hogyhogy elhívtál?
- Hát... - fogtam hozzá, de nem tudtam pontosan, hogyan is kell az ilyet....

... Feri - fejeztem be.
- Igen, mi van vele? - kérdezte kicsit gyanút fogva, bizalmatlanul - nem tudom, miért.
- Mondtad, hogy rosszban vagytok most - próbáltam tovább feszegetni a dolgot.
- Nem igazán - jelentette ki Erzsi.
- Persze, persze... - kis csönd következett - ismerlek.
- Egy kicsit lehet, hogy összezörrentünk - majd hozzátette: -, de nem is volt igazi összezörrenés. Csak én kombinálok.
- Bizony, a csajok jók a kombinálásban.
- De ezt... nehéz elmondani - mentegetőzött tovább. Olyan 2-3 perce beszéltünk már, de semmi újat sem tudtam meg.
- Nem baj, van időnk.
- Jaj, de ez olyan furcsa...
- Ha te mondod...
- Ezt nem szokás így megbeszélni - mondta, de tovább erőszakoskodtam.
- Miért? Nem zörrentetek össze. Akkor meg semmi furcsát nem mondhatsz, igaz? - néztem rá, de már láttam, hogy valamilyen szinten kötélnek állt.
- Igazából elhanyagol.
- Uh... akkor ez most úgy néz ki, mintha én vigasztalnálak... Kicsit kínos - lehetne.
- Nyugi, nem lesz belőle gond!
- Akkor hajrá... - buzdítottam.
- Nem mond semmit el. Nem akar elmondani semmit sem.
- És?
- Nem mond el semmit. Utoljára körülbelül egy hónapja mondta, hogy szeret.
- És?
- Olyan furcsa mostanában.
- És? - tettem fel a kérdést újra meg újra.
- Olyan érzésem támad, mintha nem szeretne...
- Ebből a három dologból - csak?
- Meg van egy-két bizonyíték is rá.
Kicsit tudálékosan néztem Erzsire. Egyre furcsább helyzetté vált a mostani szituáció.
- Mint például?
- SMS-ek.
- SMS-ek? Hmm... Te megnézed a telefonját?
- Tudom, hogy bizalmatlanság, meg minden, mégis...
Igaza volt. Bizalmatlanság. Az már rosszról árulkodik, ha valaki átkutatja a párja telefonját.
- Mit találtál?
- SMS-eket...
Kicsit engedni akartam a hangulatból, úgyhogy enyhén ironikus hangsúllyal mondtam a következőket:
- Köszi, most aztán mindent megtudtam...
- Furcsa SMS-ek.
- Ha jól sejtem más nőktől, igaz? - úgy látszott, rátapintottam a lényegre.
- Igen, igen! De olyanokat...
- Ahogy ismerem a nőket, a kimenő üzeneteket nem nézted meg, igaz?
Látszott rajta, hogy elbizonytalanodott. Bizonyára úgy volt, ahogy feltételeztem. Folytattam: - Ti, nők... nemhiába, csak egy szimpla oldalbordából vagytok...
- Szóval egy oldalbordából, mi? - emelte is Erzsi a kezét, de láttam rajta, hogy elmosolyodik félúton. Lehetett érezni, hogy megoldódott a bizalmatlanság témája, azonban egy pillanatra még visszatért az előző témához. - Szerinted, biztosan nem találnék olyan üzeneteket a kimenőben?
- Ha ugyanarra gondolunk "olyan üzenetek" szavak alatt, akkor igen. Különben már nem lenne veled - lódítottam egy kicsit. Egyáltalán nem voltam biztos benne. Inkább csak reménykedtem az igazamban.
- Biztos?
- Persze - válaszoltam még könnyedébben.
Kicsit oldódott a hangulat. Meg is lepett a következő kérdésével Erzsi:
- És te?
Elképedve kérdeztem vissza. - És én?
- Te hogy állsz a nőkkel?
- Hogy én? Hmm... nem is tudom... inkább úgy mondanám, hogy nem.
- Hogyhogy?
- Hát... ez egy hosszú történet, és azt javaslom, inkább menjünk vissza Juliannához, nehogy sokáig maradjon kettesben azzal a ... hogy is hívják?
Tanácstalanul kapizsgáltam a memóriámban, de sajnos nem jutott az eszembe a neve.
- Félix - segített Erzsi.
- Persze, Félix... - helyeseltem - Menjünk vissza.
Elterelő hadműveletem nem volt túl jó. Egyáltalán nem mentettem meg magamat egy érzelgős beszélgetéstől, mert Erzsinek valahogy olyan memóriája volt, hogy olyat nem igen lehetett volna találni a világon sehol. A helyzet azonban az volt, hogy inkább a személyes tulajdonságokat tudta megjegyezni, mint például neveket, ízléseket és hasonlóakat.
Néhány lépés választott el minket Juliannától. Az a bizonyos Félix leléphetett valahová. Nem találtam már meg sehol sem, pedig vissza akartam adni neki azt a valamit... nem is tudom, hogy micsoda.
Miközben Erzsi visszaült és Julival beszélgetni kezdett, addig leültem velük szembe és egyik kezemben a pohárral nézegettem a repülőjegyet. Amikor felnéztem, meglepetten láttam, hogy Erzsi teljes erejével lefoglalja Julit, bizonyosan a téves képzelgésével kapcsolatban. Hogy téves volt-e valóban a félelme? Olyan 30%-ot adok neki. Persze egyesek leegyszerűsítve mindenre azt mondják, hogy 50-50... persze, igen vagy nem. Csakhogy nem mindegy, hogy milyen esélye van az embernek a sikerre. Kicsit más tészta.
- Juli, te így ittál? - vetettem a pillantásom az egyik üres pohárra.
- Hiszen tudod, mindig te mondogatod, hogy így hangulatosabb...
Persze, ezt szoktam mondogatni tényleg. Azonban kötve hiszem, hogy valóban ő itta volna meg. Ahogy ismerem a Félix fajtákat, valószínűbbnek tartom, hogy Félix dolgozta be.
Még mindig a jegyet néztem. Másnap 10-re kellett volna kiérnem a reptérre. Nagyon törtem rajta a fejem, hogy elmenjek-e. Egy kétnapos út Izlandra - hmm... talán ki kellene használnom. Kikértem a szemben ülők véleményét is.
- Szerintetek holnap menjek Izlandra, vagy sem? - néztem feléjük, de kicsit furcsa hatást értem el a kérdésemmel.
- Mennyit ittál? - kérdezte Juli.
- Nagyon vicces... - mosolyodtam el. - Félix adott egy repülőjegyet Izlandra. Azt mondta, hogy ez amolyan újságírói tevékenység. Valami gépet tesztelnek, ahová meghívták. Odaadta, mert... - amikor az okokat szerettem volna felsorolni, kicsit elbizonytalanodtam. Nem tudtam pontosan, hogy miért is ruházta át rám. Végül néhány rögtönzött indokot soroltam fel: - ... talán nem akar menni - talán?
Elég hülyén festhettem, amikor ezt a bizonytalan kérdést feltettem.
- Ha gondolod. Bajod nem lehet belőle? - vetette fel Juli.
Erre én is gondoltam már. Semmi gáz nem lehet belőle, legfeljebb azt mondom majd, hogy Félix beteg lett és helyette szerény személyem jött.
- Igen, igazad lehet. Bajom? Hát... maximum kicsit ideges lesz a főnök. - Aztán gondolkodni kezdtem. - Várjunk csak! A cikkeimmel kész vagyok, a hirdetéseket is megcsináltam, a holnapi napot kiveszem, utána meg hétvége... szóval nyugodtan elmehetek.
- Biztos nem lesz gáz? - kérdezte Erzsi. Kicsit aggódhatott miattam.
- Dehogyis! Elvileg hétfőn kiadják a lapot - szerintem nálatok is. Utána pedig nem lenne olyan rossz, ha lenne egy cikk pluszban, ami nem annyira kötődik a fegyverekhez. Ezzel talán megragadunk egy másikfajta közönséget is. Igen - erősítettem meg magam -, elmegyek.
- Ma pakolsz?
- Két nap. Nem kell sokat pakolni - néztem vissza Julira.
- Nekünk viszont lassan mennünk kell - állt föl Erzsi. Juli sem tiltakozott ellene.
Kicsit felhúztam a szám szélét, mert nem kellemes dolog, ha az embert ott hagyják az asztalnál, mégis elengedtem őket.
Egy-két percig vizsgálgattam a kapott "ajándékokat", majd a második pohárból is kiittam mindent. Nem volt más hátra, minthogy felpattanjak és hazamenjek.
Otthon, édes otthon... Hányszor mondhatták már magukban ezt a mondatot a világon. Otthon azonban nem igazi otthon.
Bérlakás, ahogy általában a jó magyar igazság. Kinek van pénze rögtön valódi házat venni? Csupán a gazdagoknak, vagy a pároknak, akik közül sokan néha nyomorognak azért, hogy egyszer majd vehessenek maguknak egy kis zugot.
Valójában nincs is értelme az egésznek. A házasságok több mint fele válással végződik. Ezután meg mit ér egy lakás, amit közös pénzből építettek? Semmi. Egy-egy fél lakás mind a két oldalán és vége a lakásnak, hacsak valamilyen csoda folytán ki tudja az egyik fél fizetni a másiknak a másik felet.
Mit is kellett volna pakolnom? Természetesen azt nem raktam be. Hogy mit? Fogkefét, meg hasonlókat. Azt is vennem kellett később.
Nem tartott túl sokáig a pakolás. Igazából nem is pakoltam szinte semmit. Inkább csak elgondoltam, hogy mit érdemes vinni.
Este 10 óra felé járhatott, de mégis kellett valamit tennem a másnappal. Gyorsan felhívtam a főnököt. Nem kis erőmet vette igénybe, hogy megjátszhassam a halálos beteget. A hangom elváltoztatásában segített az előbb megivott néhány vodka és két sör. Nem volt probléma végül. Olyan alakításom volt, hogy talán még a sztárok is megirigyelhetnék.
Nem volt túl boldog Karcsi (cica - gúnynéven), de hamar kötélnek állt. Bizonyára szerepet játszott engedékenységében, hogy aznap elkészítettem a cikkemet és a hirdetéseket is.
Sikerült. Már csak a telefonomat kellett beállítanom, hogy ébresszen. El is fáradtam rendesen. Nem fürödtem - amit kicsit bántam is -, úgy feküdtem le. Mindent reggel 7 órára hagytam.

"Reggel 7 óra lenne már?" - néztem fel. Tényleg fáradt lehettem. Alig tudtam kinyitni még a szememet is. Egyszerűen kedvtelen voltam mindennel kapcsolatban.
Miután kiestem az ágyból, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Izlandot. Mit keresnék Izlandon, amikor csodálatos az idő itt, Magyarországon? Képtelenség.
Próbáltam másra gondolni, de nem ment. Körülbelül tízperces tanakodás után beláttam, hogy tényleg elég rossz ötlet a részemről elmenni, bár bizonyára biztos ütős cikk sülhet ki a dologból. Ha ütős pedig, akkor megéri. Azzal nyugtatgattam magam, hogy legalább meglesz a következő hónapra a nagy cikk, ami mellé már csak egy kisebbet kellene összeröttyinteni.
Mondjuk kedvesek voltak. Repülés után Keflavíkról*1 küldtek értem egy kocsit.... Erre mondjuk nem nagyon számítottam. Kicsit kedvesek is voltak. Bár nem nagyon tudtak magyarul, angolul egész érdekesen el lehetett társalogni még a sofőrrel is. Bár nem voltam túl nagy szaktudású irodalmár angolul, mégis meg tudtam értetni magam.
Elsőre kicsit morcos volt ugyan az alak (sofőr), azonban látva az én levertségemet, kicsit engedett a hangulaton. Hogy miért voltam "kicsit levert"? Tulajdonképpen nem tudtam. Talán az éjszaka, talán az idő, talán valami más a múltból, amit akkor még nem ismertem fel. Hogy mi lehetett az? Talán még most sem tudom.
Alig két óra alatt elértünk a légitámaszpontra. Egyszerűen nem fért a fejembe, miért is hívtak meg ide meg akár egyetlen újságírót is. Talán tesztelték őket, hogy melyikük bírja ki a kicsit kellemetlenebb időjárást. Nekem kifejezetten jól esett az előző napi nagy meleg után. Egy hibát azért vétettem. Egyetlen kabátot sem raktam be. Hogy miért? Egyszerű: ahogy a nők kombinálnak, úgy a férfiak egyszerűsítenek - a legtöbb helyzetben. Persze a legtöbb helyzet közül ekkor fáztam.
Nem volt olyan nagy probléma, mert a sajtótájékoztatót egy épületben tartották - hol máshol tarthatták volna. Fűtött, kellemes idő volt bent. Amikor beléptem az ajtón, akkor pillantottam csak meg, hogy mennyi újságíró is volt ott. Azt hittem először, hogy egy kis összejövetel lesz, vagy hasonló, de valójában nem így volt. Természetesen mindenki bevette a dumámat, miszerint "Félix hirtelen betegségben szenved...", így nem volt probléma sehol sem a személyazonossággal kapcsolatban. A reptéren ugyan volt egy kis fennakadás a jegy miatt, meg hasonlóak, de végül ott is sikerült átcsúsznom. A támaszpont kapujában kaptam egy névjegykártyát, amire rá kellett írnom a nevemet és a pulcsim külsejére kellett tűznöm. Itt már név szerint én voltam én.
Lassan megkezdődött az "előduma" - jobban mondva a tájékoztató. Nem igazán érdekelt. Kaptunk egy-két nyomtatványt, amik annál inkább lekötötték a figyelmem. Nem értettem meg túl jól a szövegeket, mert rengeteg szakszó volt a leírásban, mégis a sebességeket és a mértékegységeket fel tudtam fogni.
"Micsoda? 15-szörös mach, mindenféle G hatás nélkül?" - elképedtem. Azt hittem, félreolvasom a dolgokat. Legalább ötször elolvastam, de a következő sorban levő szám, a több mint 18000 km/óra, már annál inkább megerősített az állítólagos hibámban. A hiba ugyanis nem volt hiba. Már-már gondolkodtam azon, hogy mi lehet ez? Talán egy sima utasszállító, vagy egy űrhajó?
A tájékoztató már javában tartott. Sok üres duma lement az elején, a szokásos üdvözlés, meg hasonlók. Éppen a mellékhatásokról beszéltek. Elég rövidke volt ez a rész.
Aztán áttértek a meghajtásra, meg az üzemanyagra. Valami olyasmit említhettek, hogy valamiféle üzemanyag-forradalom következhet be, meg ilyenek. Egyre izgatottabb lettem. Tényleg megérte eljönni. Annyira lekötötték a figyelmem, hogy valósággal mindent elfelejtettem.
Végül egy mondattal zárták le az egészet, miszerint az egyik újságíró repülni is fog. Vicces volt. Úgy hoztak ide, hogy azt hittem, repülni fogok. Szerencsém volt, ugyanis nem nagyon bírtam a repülést. Már a magasságtól összecsináltam magam valósággal, ha egy kis enyhe szél fújt még mellé. Ekkor még bizakodtam, hogy nem kell repülnöm.
A repülés végett mindenkit levizsgáztattak néhány orvossal, hogy képes-e az a bizonyos szerencsés kibírni a legalább két-három G-s hatást.
Nagyon furcsa érzésem támadt. Az orvosi szobában álltam meg - talán az ajtóban -, amikor kénytelenül megszólaltam magyarul.
- Minek kell ez, ha G hatás nélkül érjük el a sebességet? - kérdeztem, inkább magamtól, mire az orvos megfordult és óriási mosollyal szólított meg.
- Te is magyar vagy!? - kiáltott fel boldogan.
"Kicsit" elcsodálkoztam. Még a világ végén is találkozhatunk honfitársakkal?
- Még szép! - szóltam vissza. Hiába, rá kellett tennem még egy lapáttal a helyzetre.
- Hogy is hívnak? - ekkor a papírjaira tekintett - Félix, igaz?
- Nem, nem... Ő sajnos beteg. Konstantin.
- Igen? - lepődött meg (kicsit megjátszva). - De kár! Na mindegy... Ülj csak le ide - persze csak ha tegezhetlek...
- Hogy a viharba ne, nem vagyok öregebb semmi esetre sem nálad. Egyébként téged hogy hívnak? - érdeklődtem felőle.
- Engem? A becsületes nevem Bendegúz.
- Mint az "Indul a bakterházban"*2?
- Pontosan. Lássuk csak a sorkérdéseket! - nyúlt ismét a papírja után, miközben én már a fehér lepellel borított orvosi ágyon üldögéltem. - Kezdhetjük?
- Persze - vágtam rá.
- Iszol?
Tudtam, hogy erre "nem"-mel kell(ene) válaszolnom, mert a heti egy-két alkalom még nem jelent semmit sem. Azonban volt egy dolog, ami elől el akartam bújni, de legalább menekülni. Ez pedig a repülés volt. Sajnos a szemébe kellett hazudnom Bendegúznak - de csakis a kisebbik rossz érdekében.
- Igen - jelentettem ki, kicsit bűnbánó hangon, mintha valóban így tennék és mintha valóban sajnálnám is.
- Tényleg? Nem baj, ez még nem olyan durva ok, hogy ne mehess...
- Hogyhogy? Mindenki megy?
- Csak egy-két ember. Nyugi, még benn vagy. Olyan 30-an vannak itt, akik közül legalább 15-ről állapítottam meg ránézés alapján, hogy a szimpla repülést sem bírják. - "De jó nekik!" - sóhajtottam fel magamban.
- Megesik az ilyen - jegyeztem meg.
- Hát ja, ahogy mondod... Dohányzol?
- Sajnos igen - igazi láncdohányos vagyok - lódítottam ismét.
- Ez nem jó... a tüdődnek bírnia kell, bármi is legyen. Szoktál szédülni magasságokban?
- Nem... - vágtam rá a hazugságot, de aztán észbe kaptam, hogy most igazat kellett volna mondanom. Gyorsan kijavítottam magam - Akarom mondani, igen.
- Szóval ritkán - írta is be, meg sem várva, hogy mit hozok fel indokként a kétséges választ illetően.
- Klausztrofóbia, vagy hasonlók?
Tudtam, hogy eljött az én időm. Elkezdtem sorolni mindenféle mániát, meg hasonlót. Arra gondoltam, ha maguk, az úgymond "betegségek" ellenére is felengedne, akkor is, legalább a pszichológiai jellemzőim alapján tiltson már el... - nem vagyok zseni?
Sajnos nem. Elmondtam legalább tízféle fóbiát, talán egy-kettőnek még a nevét is jól tudtam, de a próbálkozásaim ellenére Bendegúz kijelentette, hogy teljesen mindegy, hogy vannak-e ilyen fóbiáim vagy sem, hiszen alig 5-10 percnyi repülés vár rám, és ilyen rövid távon semmiféleképpen nem jöhet ki egyik sem.
Ezen azért kicsit kiakadtam. Egy klausztrofóbiás biztosan nem érezné túl jól magát egy kis kabinszerűségben a levegőben olyan 2-3 km magasságban.
Az igazság azonban az volt, hogy Bendegúz nagyon jóindulatú volt. Miután megvizsgált, hiába panaszkodtam neki a gyomromról, meg hasonlókról, kijelentette, hogy tökéletesen alkalmas vagyok pár perces repülésre.
Be is írt pár másodperccel később az alkalmasak listájára. Hiába tiltakoztam, hiába akadékoskodtam, megtette. Vidáman, mosolygósan mondta, hogy van benne annyi jóindulat, amennyi elegendő egy honfitársának feljuttatásához - legalább néhány percre.
Akármit is tettem, úgy tűnt, ez az sorsom. "Hát legyen!" - kiáltottam fel és zártam le a dolgot.
Kaptam egy lapot, amit oda kellett (volna) adnom az egyik tisztnek. Nem tettem meg - "sajnos". Azzal szállhattam volna fel a gépre, ami már a kifutópályán várakozott ránk. Kívülről nem volt rajta semmi érdekes látnivaló. Olyan volt, mint bármelyik másik gép a bázison.
Amikor már mindenki kint állt - én hatalmas, képzeletbeli vigyorral a képzeletbeli arcomon -, bejelentették, hogy műszaki probléma miatt várnunk kell még egy kicsit.
Abból a kicsiből aztán lett egy óra, majd egy újabb óra. Mi addig egy pihenőszobaszerűségben ütöttük el az időt. Valójában nem volt túl sok hely ott, úgyhogy néhányan átmentek abba a másik helységbe, ahol a tájékoztató volt megtartva.
Egy kisebb szendviccsel a kezemben nézegettem a képeket a falakon. Bizonyára dekorációnak szánták, bár elég szegényes volt. Nem tudom hogy csinálhattam, mégsem unatkoztam azalatt a két óra alatt.
Bejelentette a szóvivő, hogy már nyugodtan kimehetünk. Kicsit csodálkoztam azon, milyen napos is lett az idő hirtelenjében. "Nem baj - gondoltam - legalább egy kicsit melegebb lesz (jégből is megárt a sok)".
Elkiáltottak egy nevet aztán kint, az aszfalton. Hogy kinek a nevét? Találjátok ki!
...
Ahogy az lenni szokott, pontosan a saját nevemet hallottam enyhén durva kiejtéssel. Nem akartam elhinni, hogy mégis megyek. Nem is értettem, hogy mehettem. Ilyen gondolatok közepette fürkésztem az ideiglenes "közönség" sorai közt, ahol megláttam Bendegúzt. Ő már régebb óta nézett engem. Rám mosolygott és kacsintott egyet.
Tudtam, hogy nem úszhatom meg, sőt még be is ajánlott a legelejére. Hihetetlen, nem?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg a nevem, csakhogy újra elmondták. Egy kis ricsaj támadt köztünk, újságírók között, majd újra elharsogták a nevem.
Az egyik előttem álló hátratekintett. Egy percig néma volt és a nevemet próbálta megfejteni, de hála a magyar nyelvnek, csupán hasonlónak találta. A hasonlóság azonban elég volt számára és felém mutogatva kiáltozta a nevem. Ki kellett mennem. "Ilyen az élet!" - éltem a mondással magamban.
Szép lassan cammogtam ki. "Tudtam, hogy rossz ötlet eljönni ide, tudtam, hogy nem kellett volna... - zsörtölődtem hang nélkül a gondolataimban - Persze... "Ha gondolod... Bajod nem lesz belőle." Vagy: "Bajod nem lesz belőle?..." Dehogyis, nem lesz gond, bla-bla-bla..." Egyszerűen csak hunyorítani tudtam kifelé menet. Másra nem is nagyon volt idegem. Egyszerűen féltem a repüléstől. Végül már csak arra tudtam gondolni, hogy rengetegen repültek már, akik nem bírják a repülést, majd azt mondták róla, hogy nem is volt rossz, sőt kellemesen csalódtak. "Persze - húztam megint magam - csakhogy azok nem 18000 km/órával száguldoztak egy vadászgépben, ahol lehet, hogy kikapcsol a G... valami, ami elvileg megvédene minket a G erőktől."
Nem voltam túl nagy fizikus vagy éppen biológus, de alig néhány másodperc alatt beláttam, hogy ha ilyen nagy sebességnél hirtelen mégsem véd semmi sem, bizonyosan szétloccsanok, de nem csak én, minden bizonnyal a pilóta is, G ruha ide vagy oda...
Mialatt kiértem, Bendegúz arcán öröm jelét láttam megcsillanni. Bizonyára tényleg boldog volt, hiszen egy szintén magyarral jót tett. Nagyon jót. Aztán rájöttem, hogy felesleges magammal harcolnom. Bendegúz orvos volt, így nem kellett hozzá túl sok sütnivaló, hogy az ember belássa, nincs mitől félnie. Ha tudta volna, hogy nem bírom a tényleges tesztek után, akkor nem engedett volna. Ő mégis megtette. Ő bízott bennem, így most rajtam a sor, hogy bízzak benne.
Kihúztam magam és néhány szempillantás alatt a mellém kirendelt pilóta mellett álltam.
Szépen, ráérősen másztunk fel a gép nyitott pilótafülkéjébe, majd maga a pilóta beült előre. Nem tudtam, pontosan mi is a szokás, így hátra ültem annak ellenére, hogy hitem szerint előre kellett volna nekem elhelyezkednem. Nem számított. Inkább a gyomromra koncentráltam, ami egyre jobban mozgolódott. Mintha megérezte volna, hogy most nem éppen ínyére való dolog következik.
Mindenféle balsejtelmem ellenére gondból egy szál sem volt. Kicsit éreztem ugyan mindenemet, de miután a levegőbe emelkedtünk, mindenféle félelmem szertefoszlott.
Mentünk a támaszpont felett egy próbakört, majd a magasba emelkedtünk. Angolul próbált a pilóta beszélgetni velem, de a rádióadáson keresztül valamiért alig értettem meg valamit. Biztosan sok hasznos dolgot mondott, de nem igen tudtam feldolgozni még azt sem, hogy egyáltalán repülök...
Aztán elkezdett visszaszámolni. Feltehetően a hajtóművet akarta bekapcsolni a számolás végén. Kicsit elméláztam a tájon, így a 4-nél kapcsolódtam vissza a valóságba.
Elért az egyhez és berregtek a motorok. Még a sisakon keresztül is hallottam, ahogy hatalmas robajjal bekapcsolhatott a csodagép. Rázkódni kezdtünk. Először fel sem tűnt, de aztán már alig bírtam magammal. Nyugtató szavakat hallottam, viszont egyáltalán nem voltam nyugodt.
Hirtelen villogni kezdtek körülöttem a kijelzők. Addig egyik sem reagált semmire sem, csupán az éppen aktuális, nyugodt helyzetet támasztotta alá, ez a tény azonban megváltozott. Felük kikapcsolt, míg a másik felük oly erősen rákezdett a pityegésre, hogy szinte a szemem mással nem is tudott foglalkozni. Mire felnéztem a műszerfalról, forgolódni kezdtünk.
Elvileg ez is benne volt a pakliban - legalábbis ilyesmi megjegyzéseket hallottam az adóvevőn keresztül, mégis nyugtalan voltam. Gyomrom mintha kikapcsolt volna.
A következő pillanatban meghallottam azt a szót, hogy start, és egyszerűen megrettentem. "Te jó Isten! Ha eddig nem indultunk be, akkor mi lesz itt még!?" - kiáltottam fel legbelül, de időm nem volt túl sok, hogy ki is mondhassam, máris indultunk a nagy semmibe. Elmosódott minden körülöttünk. Valahogy furcsa érzésem támadt - az össze többinél, majd a következő pillanatban a kijelzők másik fele is bekapcsolt. Az egyiken megláttam egy kiírást: "KRITIKUS TÖMEG".
Nem volt semmiféle előtudásom a fogalmakkal kapcsolatban, mégis tudtam, hogy ez semmi jót nem jelenthet.
Amit utoljára hallottam, az a pilóta hangja volt, ahogy ugyanazt ismételgeti angolul a rádiójába, mint amit én is olvastam a műszerfalon...
"Kritikus tömeg!"
"Kritikus tömeg!"
Aztán már csak egy apróbb robbanásra emlékszem, aminek emléke olyan halvány, amilyen halvány csak lehet egy pillanat törtrésze...

*1 Keflavíkon 2006-ig működött egy NATO légitámaszpont.
*2 Magyar filmvígjáték.

Első rész - A kezdetek, Első könyv - 2005, III. - Konstantin

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Zománc című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) memóriazavar című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Ti régi lombok! című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Barangolt csendeken című alkotáshoz

Erdős Anita Andrea alkotást töltött fel Marionettbáb címmel a várólistára

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Hazugság című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Fegyverszünet című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Kell még lennie! című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Helene Branco: Liána címmel a várólistára

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Álarc című alkotáshoz

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Azt hiszed felnőttél című alkotáshoz

Erdős Anita Andrea alkotást töltött fel Meghalok címmel a várólistára

Futóinda bejegyzést írt a(z) Utolsó kérés című alkotáshoz

bobojszaki alkotást töltött fel extrackt haikuku füzér címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)