Történt egyszer, nem oly régen,
hogy egy csípős téli éjben,
a tündérek földre szálltak,
és maguk is csodát láttak.
Hóember állt egymagában,
egyedül az éjszakában,
leesett orra, lent a sárban,
könnye hullott bánatában.
Jó tündérek megsajnálták,
orrát fogták, helyére rakták,
két szén szeme úgy ragyogott,
de a szája félre csúszott.
Tanakodtak mit tegyenek,
hideg kell a hóembernek,
forgatták a varázspálcát,
eljárták a tél víg táncát.
Uram, atyám és láss csodát,
be is fagytak a pocsolyák,
hóemberünk is úgy örült,
jó kedvében táncra perdült.
Lett is nagy nagy vigadalom,
repültek a hideg havon,
közeledett majd a reggel,
ő nem mehet a tündérekkel.
Tündérkertben virág nyílik,
minden fűszál illatozik,
soha nincsen ott fenn hideg,
nem való egy hóembernek.
Az út végén búcsút vettek,
a tündérek felröppentek,
hóemberünk maga maradt,
pici szíve majd megszakadt.
Gondolkodott, mit is tegyen,
hogy egyedül mégse legyen,
ahogy ott állt egymagában,
arra szállt egy kis madárka.
- Miért sírsz mondd, te hóember,
örülj, itt van hát december,
van még időd, ne szomorkodj,
tél megoldja majd a gondod.
Elindult a szán nyomában,
rátalált egy csöpp kis házra,
bekukucskált az ablakon,
volt bent lárma, vigadalom,
Julcsi az ünnepet várta,
a fenyőfát megcsodálta.
A hóember kinn ácsorgott,
az orrával bekopogott,
Julcsi szaladt az ablakhoz,
jaj az angyal neki mit hoz?
Meglepődött mikor látta,
hóembere állt vigyázba,
megismerte két szén szemét,
és kezében kis söprűjét.
Szebb ajándék nem is kellett,
úgy örült a hóembernek,
hívta, menjen be a házba,
maradjon ott vacsorára.
Ahogy a szobába lépett,
az orcája nagyon égett,
érezte, hogy nem maradhat,
Julcsikával nem mulathat.
Neki bizony kinn a helye,
rögtön elolvad a feje,
felállt, s gyorsan búcsút intett,
Julcsika meg rálegyintett.
Szomorúan állt a hóban,
megint ott volt egymagában,
sarkon fordult, indult volna,
jaj mintha Julcsika szólna.
Visszafordult, lám mit látott,
a kisleány nyitott ajtót,
jött játszani, hisz nem fázott,
felöltött egy nagy kabátot.
Reggel aztán Julcsit látva,
ment vele az iskolába,
álldogált kinn az udvaron,
nem ment be, hogy elolvadjon.
Vége lett a tanításnak,
Julcsi mellett hazaballag,
kezdődhet a vidám játék,
hóembernek nagy ajándék.
Ahogy teltek el a napok,
úgy nőttek meg a nappalok,
sűrűn kacsingatott a nap,
hóemberünk egyre olvadt.
Julcsi nagyon szomorú lett,
a hóember hogy összement,
hová lett egy igaz barát,
itt hagyta a vaskalapját.
Szén szeme és répa orra,
ott ázik a pocsolyába,
mellette a kis söprűje,
jó lesz az tán még jövőre.