HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1828

Írás összesen: 45585

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Cselényi P.
2017-12-15 09:26:03

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2010-12-23

Belehalok úgy szeretem





Friskóból indulva jó széllel az ember három hét alatt elérheti a Hawai szigetcsoportot, de Kibiuku magányos sziklazátonyát elhagyva minden volt, csak jó szél nem. Teljes vitorlázattal csigalassan vánszorogtunk a palaszürke vízen, a szürke ég alatt, a Maribu orra kettéhasította a lustán haladó hatalmas hullámhegyek alágörgő taraját, felkúszott a tetejükre, s leszánkázott a túloldalon. Nem értettem, honnan jönnek ezek az óriási hullámok, hiszen mondom nem volt szél, ami fújt az legfeljebb 2-es erősségű volt, s így csak a "szellő" elnevezést érdemelte ki. Fred azt mondta, hogy "valahol biztos nagyon fúj", s ebben kivételesen igazat adtam neki. Aztán Fred visszabújt a kabinjába, hogy folytassa a hülye számítógépes játékai egyikét, én meg kinn maradtam a cockpitban, s azon fohászkodtam, hogy legalább egy vacak repülőhalat láthassak, de még repülőhal se jött, teljesen egyedül voltam abban a nagy víz-pusztában, amit Csendes Óceánnak neveznek.

Az, hogy az ember néha egyedül van, lehet jó dolog is. Ez volt talán a legjobb a hajózásban: egyedül lehettem és gondolkodhattam. Legjobban magamról szerettem gondolkodni, az életemről, ami zsákutcába futott. Nem, nem jól mondom, magamról gondolkodni nem puszta szeretem, nem szeretem kérdés, magamról gondolkodni egészen egyszerűen muszáj, valami belső kényszer űz, hajt, hogy ezt tegyem.
Ültem a cockpit tölgyfa-ráccsal burkolt ülésén, néztem a végtelen óceánt, a megemelkedő és mélybe zúduló vízhegyeket, a vitorlák opálos-fehér öblét magasan a fejem felett. A latni-zsákokban feszültek a lécek, az egyiknek a széle három négy hüvelyknyire kilógott, tudtam, le kell majd eresztenem a vitorlát, hogy visszadughassam a latni-lécet a helyére, de kísérletet se tettem rá, tovább trónoltam ernyedt-erőtlenül a fenekemen. Néztem a robotkormány hintázását a hullámvédő féltetője alatt, a kajütablak plexi felületének csapódó, és onnan levágódó víz-permetet, a szél alatti vantnik vézna remegését, és a szürke felhők meg nem szűnő kergetőzését odafenn az égen. Ezt szerettem a legjobban: nézni a felhőket, ó, a felhők roppant bohókás természetű képződmények, egymásra tolódnak, örvénylenek, továbbmennek és egy másik ponton újra összecsomósodnak. Terpeszkedtem a munkatér kemény padján. Nem csináltam semmit. Gondolkodtam. Hagytam, hadd menjen a hajó.

Fred őrült volt, de bírtam Fredet. Keveset beszéltünk egymással, már nem volt miről beszélnünk. Egyetemista korunkban sok volt a téma, néha egész éjszakák rövidek voltak az átbeszélésükhöz. Ő már akkor bogaras volt. Azt hittem jól áll neki. Azt gondoltam, milyen aranyos fiú, hogy mindenben ellenkezik. Az élet és a világ nagy kérdéseit vettük bonckés alá züllött éjszakák hosszú során. Ha én egy vitában azt állítottam, nincs Isten, és természettudományos érvekkel próbáltam bizonyítani igazamat, Fred azt mondta, de igenis van, neki azt súgja a lelke. Aztán elfeledkezett róla, mit súgott a lelke, és egy fél év múlva egy másik társaságban, egy másik vitában kijelentette, Isten márpedig nem létezik, a természettudomány törvényei világosan megmutatják. Szarkasztikusnak szánt megjegyzésemre. " mondd nem pont az ellenkezőjét súgta múltkor a lelked?" -fölényesen válaszolt, "butaság, félreértettél valamit, de megmondom akkor most a tuti biztosat, lélek sem létezik, amit te léleknek nevezel, az pusztán csak aminosavakon alapuló agytevékenység, semmi más".
Egy idő után már ott tartottunk, hogy ha én azt mondtam valamire: "fehér" ő rögtön rávágta: "fekete", ha azt mondtam jobbra, ő azt: balra. Egyszer, a repülőhalak játékát figyeltük a korlát mellett az Indiai Óceánon és én megjegyeztem "milyen klasszak ezek a repülőhalak, repülni is tudnak, meg úszni is tudnak!" , ám ő rögtön letromfolt: "szánalmasak, te hülye állat, egy állat legyen nekem madár, vagy legyen hal, de, hogy egyszerre mindkettő legyen, az nonszensz". Ha az afrikai szafarin elejtettem egy kedélyeskedőnek szánt megjegyzést: "minő otromba állat az elefánt" rögtön kész volt a viszontválasszal: "nagyszerű állat, ő a vadon igazi ura?!", és ha más alkalommal, máshol dicsértem Szophoklesz drámaírói képességeit, ő azt mondta: "Szophoklesz, fúj, az egy görög buzi volt".
Semmiben sem stimmeltünk. Amikor én sízni szerettem volna fenn Coloradoban, neki vitorlázni lett volna kedve, ha a forró sivatagba vágytam, mondjuk a Góbiba, ő havas hegycsúcsokra cipelt magával. Konfliktusaink ellenére egy tapodtat sem tágítottunk egymás mellől. Kapcsolatunk a barátságra és a bátorságra épült. Elkísértem Arábiába a vad berber törzsekhez, mert fejébe vette, hogy kiszabadít egy angol újságíró-lányt, akit a vademberek tartottak fogva, s szintúgy, ő meg velem jött, ha a kínai negyedbe indultam rulettezni és verekedni. Egyszer megmentette az életemet, már a földön feküdtem, levert lábamról a túlerő, s az egyik nyomoronc kis sárga kést szegezett a torkomhoz. Na mondtam magamban bye bye világ, de felmerült valahonnan a füstből a rommá tört rulett-asztal maradványai mögül Fred herkulesi termete, brutális torz vigyora, s egy jól irányzott lövéssel leterítette a kínait.
Tönkrement életem romjain üldögéltem a Maribu fedélzetén 1800 mérföldnyire San Franciscotól a végtelen óceán közepén. Arra gondoltam, lám 26 éves vagyok életem egyharmada lefutott és még nem csináltam semmit. Szél alig volt, hullámok annál inkább. Nagy vihar vonulhatott el tőlünk keletre sok száz mérföld messzeségben. Lehet, hogy a széle minket is elkap, mondtam magamban. Bár elkapna, bár történne már valami Fűszoknyás lányokat ígért Fred a Tanako Kaon, ezzel az ígérettel tudott csak rávenni, hogy újra hajóba üljek. Fogalmam sem volt, mi a pokol ördöge vonzott annyira a fűszoknyás lányokban, hiszen Friscoban, Los Angelesben, vagy bárhol a világon minden lányt megkaphattam fűszoknyával vagy a nélkül. Talán bájos egyszerűsége hatott rám a képnek: ülök a tengerpart hófehér homokjában a kókuszpálmák alatt, karnyújtásnyira tőlem kéklik a lagúna, csupa mosoly, kellem, csendes öröm a táj, jön egy lány a homokban, egyenesen felém jön, rám nevet, nincs rajta semmi csak egy fűszoknya. Ostobaság, torkoltam le magamat. Voltunk a Szigetvilágban néhány éve, s szomorúan láttuk, hogy a fűszoknyás lányok korszakának lőttek, egyetlen egy fűszoknyás lánnyal se találkoztunk sem Tahitin, sem a többi szigeten, és rengeteg időt elpocsékoltunk ott. De most nekem azt mondta Fred, igenis van még egy sziget, ahol még minden érintetlen, amit még nem fedeztek fel, nem Tahitin van, hanem lejjebb a Tanako Kaonál.
Én repülővel akartam menni, mondtam neki, hogy semmi kedvem sok ezer mérföldön keresztül dobáltatni magam egy vacak csónakban, de lehurrogott. "Hülye vagy Sam. Lanatén, a Tanako Kao túlsó szélén nincs repülőtér, ha egyszer még fel se fedezték"
Sztoikus nyugalommal szemléltem az egykedvűen elvonuló szürkés-zöld hullámokat. Egyik olyan, mint a másik. Felemelkedik a látóhatár peremén, nől, dagad, közeledik, fölém tornyosul, ezernyi ráncot táncoltat rusnya, kövér homlokán. Eléri a hajót, megemeli, majd leejti és tovagörög. Vajon hová megy? Meddig utazik a határok nélküli vad tengeren? Lesz-e hely, ahol elfárad, s egy szelíd loccsanással belesimul a sima felszínbe?
Nem én rontottam el az életemet, hanem az élet rontott el engem. Túlzottan is elkényeztetett. Mindent megadott, amit kértem, sőt azt is, amit nem kértem. Fiatal vagyok, szép vagyok, erős vagyok, tele vagyok pénzzel. Kértem tőle, hogy hódolhassak a kedvteléseimnek, hogy sugárhajtású sport-gépemmel repkedhessek odafenn a kék égbolton, hogy vitorlázhassak a tengerek végtelen vizein, hogy síelhessek a hegyekben, hogy kóborolhassak a föld sivatagjaiban és dzsungeljeiben, hogy elefántot, oroszlánt lőhessek Afrikában, tigrist lőhessek Ázsiában, hogy megszigonyozhassam a bálnákat a Távol-keleti tengereken, mert számomra a kaland az élet értelme. Kértem, s megadta. Kértem tőle, legyen egy hű társam, akiben megbízhatok, aki ugyanazt szereti, amit én, aki elkísér a világ bármelyik pontjára, Új Funlandtól a Galapagosig, megadta, itt van velem Fred. Kértem tőle, ez is fontos volt, nők vegyenek körül minden percemben, gyönyörű lányok, megadta, szép lányok karjaiban ringatott a gyönyör, akárhányszor csak erre fájt a fogam. Most itt ülök a hajó cockpitjában az egyhangú tájon csüngve. Kiüresedtem. Megcsömörlöttem az élet élvezésétől, túl vagyok lakva, olyan érzés ez, mint amikor egyszer Marseilléban egy tengerparti étteremben három tányér lazacot fogyasztottam el egy ültő helyemben, és megártott.

A Maribu sebessége az Egyenlítőhöz közeledve a szélmentes zónában átlagosan 6.5 csomó, helyzete 19 fok északi szélesség, és 157 fok nyugati hosszúság volt. Frednek igaza lett azzal kapcsolatban, amit a szélről mondott. A vihar szele másnap utolért bennünket és 9 napon keresztül rázott, dobált, rángatott. Csökkentett vitorlázattal haladtunk ez idő alatt s rengeteget dolgoztunk a fedélzeten éjjel-nappal. Az éjszakák különösen nehezek voltak, képzeld el te vagy az ügyeletes, s hallod éjfélkor, hogy erősödik, egyre erősödik a szél. Kikászálódsz a jó meleg hajóágyból, viharkabátot kanyarintasz a válladra, vízhatlan csizmát a lábadra, s aló, mars, ki a fedélzetre. Ahogy a kajütajtót nyitod, hullám vág be, egyenesen a képedbe csap, elönti a munkateret, de a kabinba is jut belőle néhány vödörrel. Na jó, ezt majd később, a reffelés után. Bekapcsolod a biztonsági karabinert, felmászol a fedélzetre, s üggyel-bajjal bevonod az összevissza csapkodó tarcsvitorlát, kurtítod a fővitorlát. Dolgod végeztével vissza a kabinba, s nekilátsz kimeregetni, felitatni a vizet. Minden kész, minden jó, fél kettő. Bebújsz újra az ágyba, s megpróbálsz elaludni. Éppen sikerülne, amikor csökken a szél nyomása. Onnan tudod, hogy csökken, hogy felegyenesedik a kabinpadló. Most már nem 45 fok, hanem csak 32. Sóhajtva kászálódsz ki a takaróból, és kezded elölről, viharkabát, gumicsizma, csúszás-mászás a fedélzeten, vitorla-húzás, vízmeregetés. Hajnalban ismét bedörrent, nem hagy az átkozott pihenni, ez egy ilyen éjszaka! Másnap aztán legyél friss, üde és kívánatos, s ne küldd el Fredet melegebb éghajlatra, amikor gunyorosan megkérdezi: "jól aludtál Nyulacska?"
Nehéz 9 nap volt, de repült a hajó.

A következő három napban fokozatosan csökkent a szél ereje, s mire elértük az Egyenlítőt, majdnem teljesen leállt. Bekerültünk az itt szinte egyeduralkodó szélcsendes zónába, rosszabb ez, mint a sivatag. A nap izzó korongja pont az ember feje fölött áll, elviselhetetlen a hőség, életnek nincs jele, a víz tükörsima, még egy apró, icipici fodrocska sem látszik sehol. Minden mozgás szünetel, túl vagyunk minden emberi és földi dolgon, olyan régiókban járunk, ahol az ember nem lelhet otthonra, melyet csak elvisel, ha muszáj elviselnie, és, ha képes rá lelkileg és fizikailag, hogy elviselje.
Bekapcsoltuk a dieselmotort. Napokig motoroztunk dél-délkeleti irányban. Akkor az ég megszánt minket és küldött egy gyenge fuvallatot, a gyenge fuvallat délutánra széllé erősödött, s így vitorlát bonthattunk. Fred az én bíztatásomra, amíg a vásznakkal bíbelődtünk megjegyezte: "ne aggódj Nyuszika, most már azért meg fogunk érkezni, s rávetheted magadat a sziget összes fűszoknyás lányára!"
Beletelt még jó csomó napba, meg nem tudnám most mondani hányba, de egyszer csak tényleg feltűnt egy apró kis pont a látóhatáron, jött, jött, egyre közelebb került hozzánk. Este már látszott, egy nagy sziget van előttünk, egy magas kék heggyel a közepén.
-Az ott Tanako Kao -mondta Fred. -A mögött déli, délkeleti irányban még 123 kisebb nagyobb sziget terül el, a legutolsó 180 mérfölddel távolabb van testvéreitől, az Lanate, vagy ahogy ott mondják Lanati szigete.
-Honnan tudod, hogy mondják ott a sziget nevét? -kukacoskodtam, -ha még te sem jártál ott?
-Az Internetről -világosított fel. -Te is művelhetnéd néha magadat.
Az úti-cél közelsége kilódított világfájdalmas lelkiállapotomból. Tudom gyerekségnek hat, a fűszoknyás lányok csalfa képe fejemről mégis a talpamra állított. A szigetcsoport mellett még két napig hajóztunk a gyenge szélben, de végre december 2-án, szerdán reggel megpillantottuk a horizont szélén Lanatit. Az alatt a két nap alatt tele voltam tettvággyal és életerővel, lemostam az egész hajót, kitakarítottam, és rendbe raktam a kajütömet. Fred kabinját is ki akartam takarítani, de amikor a felmosó-vödörrel és a seprűvel megjelentem a bejáratban elállta az utamat és elküldött a jó büdös francba.
Azért persze őt is megérintette a közeli partraszállás ígérte. Megborotválkozott, frissen mosott piros pólót és szürke vászonnadrágot húzott. Torzonborz vademberből visszavedlett civilizált emberré, ami nála persze csak a külsőségeket jelentette. Estére a sziget hosszan elnyúló partjai előtt voltunk, de ránk sötétedett, és így már nem tudtunk kikötőhelyet keresni. A hullámtörő előtt horgonyoztunk le, a nyílt vízen, biztonságban. Félálomban hallottam, hogy zúg, csattog, porlik szét a hullám a korallzátony szikláin. Másnap hajnalban motorcsónak berregése ébresztett fel. A partról észrevettek minket és kiküldték elénk a révkalauzt. A bennszülött szenvedélyes szeretettel vigyorgott ránk, "come alone" mondta és intett. Követtük csónakját. Motorral manőverezve ügyesen átcsusszantunk a szirtek borotvaéles fogsorai közt tátongó, mintegy 60 yard széles átjárón és már benn is voltunk a lagúnában. Kicsi, de takaros mólóhoz vezetett a pasi, megmutatta, hova álljunk. "Water, electric" mutatott rá egy konzolra a hajó mellett. "Office depo on the shore", mondta még, és:"see you"
Megcsíptem magam. Álmodom? Tényleg itt vagyok álmaim szigetén? Igen itt vagyok, de hol vannak a szép, fűszoknyás lányok?!
Fred elment a hatóságokhoz bejelentkezni. Távolabb fenn a magas parton látszott néhány cölöpökön álló nyitott pavilon egy alacsony lapos, kék hegy előterében, arrafelé tartott, én meg levettem a csukámat és az átlátszó, sekély vízben végigsétáltam a lagúna szélén a homokban. Leültem az egyik pálmafa alá, nekivetettem hátamat a pálmafa törzsének. Na, hát akkor hol is vannak azok a fűszoknyás lányok?! Szentül hittem, hogy igenis lesznek fűszoknyás lányok Lanatin, és ha az ember nagyon hisz valamiben, az mindig teljesülni szokott. Lehunytam a szememet, számolni kezdtem magamban. Elszámoltam százig, aztán kinyitottam. A parton a telep felől egy lány jött felém ringó járással. Mezítláb lépkedett a homokban, fűszoknya volt rajta más egyéb nem. Mindkét bokáján piros karikát viselt, nyakában gyöngysor volt tisztafényű gyöngyökből összefűzve. Sötét hajában nagy élénksárga délszaki virág díszlett. Jött, mosolygott és megállt előttem.
-Há'r yüű?" -kérdezte.
Így ismertem meg Leeme-ét.
-Where are you from? -érdeklődött, miután kölcsönösen bemutatkoztunk.
Akkor már én is álltam s nem mertem feljebb emelni szemem a fűszoknyánál.
-From anywhere" -mondtam. -Mindenütt otthon vagyok, és sehol se vagyok otthon.
-Óh valóban?
-Sure.

Hogy miről beszélgettünk az első találkozásunk alkalmával, meg nem tudom már mondani, de bőven volt témánk. Legjobban a közösségi oldalak hírei, eseményei érdekelték, de miután látta, hogy én elég keveset tudok hozzászólni ezekhez a dolgokhoz, a hírességekre terelte a szót, megkérdezte, hallottam-e, hogy Angelina Jolie és Brad Pitt Budapesten forgatott, és így tovább, és így tovább. Aranyos volt, bájos volt, úgy csivitelt, mint egy kis madárka. Egy csapásra beleszerettem, és hogy leplezzem érzelmeimet, közömbösséget erőltetve magamra visszakérdeztem :
-Mi az a Budapest?
-Nem tudod? -csodálkozott rám. -Az egy nagy Európai ország fővárosa, úgy emlékszem Ukrajnáé, de majd megnézem a Neten.
Az egész napot velem töltötte. Felmentünk a cölöpkunyhókhoz, megmutatta a boltot, az irodát, a mozit az éttermet, az internetes kávézót és a diszkót. Ettünk, ittunk, pihentünk a kókuszpálmák árnyékában, jól éreztük magunkat.
Amikor eljött az alkonyat, meghívtam a hajóra. Kiültünk a Maribu fedélzetére, és élveztük az itteni pompás naplementét. Az egész világot bejártam, az összes naplementét láttam, de ilyen nagy és ilyen vörös sehol nem volt a nap korongja még Peruban se. A vörös fény végigömlött a parton, a sziget délnyugati oldalán, megfestette a két alacsony hegyet, s a hegyek között elterülő sík vidéket. A völgyben apró házikók látszottak, tetejük mintha lángra kapott volna. Amikor a nap elmerült a tengerben, és fénye saját színére változtatta az eget és a vizet, Leeméhez fordultam, és azt mondtam neki:
-Nagyon szép vagy, nagyon tetszel nekem.
Lesütötte a szemét, nem válaszolt. Olyan volt, mint egy félénk kis őzike.
-Megengeded, hogy megfogjam a kezedet? -kérdeztem tőle.
Erre se mondott semmit.
Erre én kinyújtottam a kezemet és megfogtam a kezét. Megrebbent az a kicsi, finom érintésű kezecske, de ottmaradt a markomban.
-Szeretlek, -mondtam, ám de tudtam belül, hogy ez nem szerelem, hanem csak vágy. A szerelemről nem tudtam semmit, a szerelem kimaradt az életemből, nem hittem, hogy valaha is szükségem lesz rá. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, ő azonban elhúzta a kezét és felállt.
-Mennem kell most, -szólt, s mielőtt megakadályozhattam volna, vagy bármit mondhattam volna a korláton átlépve kecses szökkenéssel kiugrott a partra.
Utána szóltam:
-Mikor látlak újra Leeme?
Nem nézett hátra, nem válaszolt. Sietett, szinte futott a telep felé vezető, makadámmal lekövezett úton. Alakját egy perc múlva elnyelte a leszálló sötétség.

Frednek tevékenyebb és sikeresebb napja volt a Lanatin töltött első nap. Reggel bejelentkezett a sziget előjáróságán, ami egy ugyanolyan cölöpkunyhóban székelt, mint amilyen az összes többi cölöpkunyhó volt itt a szigeten, csak ez nagyobb volt, és a település közepén állt. Ezek az építmények körben teljesen nyitottak voltak, bár az oldalaikon le lehetett ereszteni a gyékényt, kizárva ezzel a külvilágot. A hivatalos ügyek elintézése után sétára indult a faluban, mint mondta, meg akarta nézni a "felhozatalt". Talált is megfelelő minőségű árut, akivel rövid, tartalmas eszmecsere után betértek egy cölöpházba és leeresztették az oldalfalakat. Amikor végzett s kifizette a cehet, kocsiba ült és felvitette magát a két hegy között elterülő lapos fennsíkra, hogy az ottani településen is szétnézzen. Nem mondta, de gondolom a választék érdekelte. Ha valahova új helyre kerültünk, Fred, amint csak alkalma nyílt rá, megnézte a választékot, és az alapján döntötte el, mennyi ideig érdemes maradni. Azt mondta: "nagyon lerobbant hely az ott fönn" Ennek ellenére talált megfelelő árút és ott is eltöltött egy kis időt. Késő éjszaka tért vissza a hajóra, én már aludtam. Egy nőt hozott magával, akit jól meggyömöszölt a kabinban. Reggel még láttam ezt a nőt, amikor álomkórtól bedagadt, hunyorgó szemekkel kibújtam, egy közönséges kis prosti volt, Fred szabályosan lerugdosta a hajóról s utána vágta a szandálját és a ruháit. Amikor a lány elment, leültünk a fedélzeten, ittunk egy jó, forró feketét, elmesélte a napját és én is elmeséltem az enyémet.
Én áradoztam: -nagyszerű hely ez a Lanati. Hónapokat el tudnék tölteni itt!
Fred fitymálta: -kicsi a populáció Nyulacska. Egy hét alatt felélem, és ha netántán újra kezdem, amihez nem biztos, hogy lesz kedvem, az is csak maximum két további hétre futja.
-Majd meglátjuk, -mondtam. -ne döntsük el előre.
-Semmit nem fogunk meglátni, Tapsifüles. -A dolgok nem olyanok, hogy az ember megláthatná őket. Mindenesetre azt tanácsolom, láss neki, ne ragadj le egyetlen lánynál, mert több nap, mint kolbász.
Megreggeliztünk, aztán otthagytam Fredet és elindultam a faluba. Reméltem a faluban megtalálom Leemeét. Amióta felébredtem, egyre csak ő járt a fejemben. Ez újdonság volt, eddigi kapcsolataimban sose fordult elő, hogy minden pillanatban arra a lányra gondoljak, aki éppen érdekelt, már csak ezért sem, mert általában egyszerre több lány érdekelt. Megmondom őszintén, zavart, hogy nem tudom kiverni a fejemből az alakját. Ahogy lépkedtem felfelé az enyhén emelkedő, mintegy másfél mérföld hosszú úton, próbáltam másra gondolni, Fredre, a hajóra, további kalandjainkra, a repcsimre, a tavalyi bálnámra, és arra a hótigrisre, akit Szibériában lőttem, de ezek a gondolatok elsiklottak, s a helyükben ott volt újra Leeme mosolygós tekintete. Végigjártam a falut, benéztem minden házba, de sehol nem láttam. Benéztem a kávézóba, nem volt ott, az étterembe, de ott se volt. Felmentem egészen az árudáig, abban reménykedtem, talán vásárol. A bolt üres volt, csak egy öreg kínai, később megtudtam a nevét, Leng-csi tartózkodott a pult mögött. Szóba elegyedtem vele, s mi másról beszélgethettünk volna, mint az időjárásról.
-Ragyogó napunk van, nem úgy találja? -kérdeztem tőle.
-De igen, -mondta. -Itt mindig ilyen az időjárás.
-Soha nem esik?
-Soha.
-Télen se?
-Itt nincs tél.
-Egyáltalán nincsenek évszakok, vagy csak tél nincsen?
-Évszakok?
-Tavasz, nyár, ősz, tél.
-Ja, értem. Nem, ezek nincsenek.
Témát váltottam.
-Ismeri Leemeét? Gondolom ismeri, hiszen idevalósi.
Hűvösen nézett rám.
-Ó, mi nagyon sokan vagyunk ám itt. Az alsó telepen kétezer ötszázan, és fenn a völgyben a Mutaaka és a Kataaka között három településen még jó néhány ezren. Nem ismerhetek mindenkit névről.
Otthagytam a kínait, lementem a tengerpartra. Leültem a homokba, ugyanoda, ahol előző nap ültem, megtámasztottam a hátam ugyanannak a pálmának a törzsén, melyen az előző nap. A fa levelei árnyékot adtak, hűs szellő fújt a tenger felől. A lagúna sima tükre zöldeskék volt, messze kinn a korallzátony szikláin fehér tajtékot vetettek a hullámok, e tajtékvonalon túl sötétkéknek, feketének látszott a víz. Odalátszott a móló tömör fala, s a fal mögött, a belső oldalon a vitorlás. Ki tudtam venni két égre rajzolódó árbócát, és a fedélzet vonalát, de a kötélzet nem látszott ekkora távolságról. Fredet nem láttam a hajón, gondoltam a kabinban pihenget, járatja az airconditiont, nyalogatja a sebeit. Sokáig ültem a parton. Behunytam a szemem, próbáltam nem gondolni semmire. Ahogy az árnyék vándorolt a homokban úgy vándoroltam én is a fa törzse körül, időről időre változtatva ülőhelyemen. Egyszer csak, egy idő után kinyitottam a szemem és megláttam Leemeét. Előttem állt, mosolygott. Rövidujjas pólót viselt, és shortot alul.
-Nem zavarlak? -kérdezte.
-Nem, -mondtam.
-Mit csinálsz itt?
-Téged várlak.
-Engem?
-Igen, téged!
Tapsikolt, nevetett.
-Engem vársz? De jó. Olyan jó, ha várják az embert!
Leült mellém a homokba, kezét a kezemre tette. Érintésére villamos áram futott át az egész testemen. Annyira átütő volt, hogy szinte lebénultam tőle. Aztán elvette a kezét.
-Ugye nem haragszol rám, hogy tegnap olyan gyorsan otthagytalak?
-Óh, szóra sem érdemes, -füllentettem. -Biztos sürgős dolgod volt.
-Igen, -mondta. -Sürgős. És halaszthatatlan. De most beszéljünk másról. Mesélj magadról. Ki vagy, mit csinálsz a nagyvilágban? Mesélj el mindent, kérlek!
Meséltem, ahogy kérte. Az egyik jól bevált panelt vettem elő. Ez mindig hatott. Űrkutató vagyok Cape Canaveralben dolgozom az űrközpontban, apám híres zeneszerző, anyám az Amerikai Nők Szegényeket Segítő Alapítványának alelnöke, és így tovább, és így tovább a saláta-szövegek forgatókönyve szerint.
Leemét elbűvölte, mindaz, amit hallott.
-Úgy szeretnék egyszer én is felrepülni az űrbe! -lelkendezett.
-Ennek semmi akadálya, egyszer idereppenek egy űrrepülőgéppel, leszállok a házak mellett, felveszlek és felrepülünk együtt a Holdra!
Mintha kisgyerek lenne, úgy nevetett ezen a gyerekségen.
-Tényleg?
-Persze!
-Jaj, de jó lesz! Jaj, de aranyos vagy!
Aztán én meséltettem Leemét. Neki sokkal kevesebb mondanivalója volt magáról és a szüleiről. De, amit végül megtudtam róla, attól elképedtem. Apja, anyja és négy kisebb testvére fenn laktak az egyik fenti faluban, a család az idegenforgalomból élt, mint mindenki a szigeten. Szegények, voltak, de, ahogy mondani szokták jól éltek, mindenük megvolt. Leeme középiskoláit az ausztrálok által szervezett távoktatási rendszerben Interneten járta ki, online leérettségizett, és ebben az évben már, 17 évesen! az Internetes Egyetem elsőéves hallgatója volt, idegenforgalmi szakon.
Megéheztünk, megszomjaztunk. Javasoltam, menjünk fel a hajóra, ebédeljünk ott. Vonakodva állt kötélnek, de velem tartott azért. A kabinba nem volt hajlandó lejönni, azt mondta, hozzam fel, amit gondolok, ő megvár idefenn. A cockpitban ebédeltünk, a vitorlarúdra kifeszített sátortető árnyéka alatt. Felvittem oda egy mobil asztalkát, megterítettem damaszttal, porcelánnal, ezüsttel. Hideg marhasült-húst szervíroztam vegyes salátával, desszertnek fagylaltkelyhet fogyasztottunk, s finom édes, jégbehűtött pezsgőt ittunk hozzá ólomkristály pohárból.
-Elálmosodtam, -mondta kávézás közben, s egy röpke pillanatra a vállamra hajtotta a fejét.
-Gyere, menjünk le, -súgtam a fülébe. -Ott lenn jó hűvös van, működik a légkondi. Nagylány vagy már, és én nagyfiú.
-Nem, -mondta.
-Miért nem?
-Csak. Mert nem.
Gondolkodnom kellett, mivel folytassam. Nem tudtam eldönteni, jó úton járok-e, vagy az út zsákutcába vezet.
-Leeme!
-Igen?
-Leeme, szeretnék kérdezni valamit tőled.
-Szeretném, ha nem kérdeznél semmit!
Tényleg ezt szeretnéd?
-Igen, tényleg ezt.

Szunyókáltunk egy jó órát a cockpit kemény ülőpadjára ledőlve. Én nem aludtam, csak a szemem hunytam be. Észleltem, hogy a másik oldalon Fred feljött a kabinjából, hallottam papucsa sarkát kopogni, ahogy a fedélzeten lépkedve átjött hozzánk. Kinyitottam a szememet. Fred felettem állt, busa fejét és felsőtestét bedugta a ponyva alá. Értetlen tekintettel nézett rám, a fejét csóválta. Szájamra tettem az ujjam és csendre intettem. Gúnyos vigyorral válaszolt, és elment, otthagyott. Nem sokra rá, hogy Fred elment, felébredt Leene, nyújtózott és azt mondta:
-Figyelj Sam! Nincs kedved csónakázni? Kimehetnénk a lagúnára!

Apja pirogáját vittük el, ott hevert a sekély vízben a móló tövénél. Egyszer már ültem pirogában Tahitin, nagyon tetszett akkor, de az semmi nem volt ehhez, a mostani csónakázáshoz képest, mert most Leeme is velem volt. Kiértünk az öböl közepére.
-Itt jó lesz, -mondta a lány.
Nem értettem, mi lesz jó, és miért, de buta képemre pillantva rögtön megmagyarázta.
-Búvárkodunk egy kicsit, oké? Ott van a felszerelés az oldalhajóban!
-Nincs nálam fürdőnadrág, -mondtam. Csak ez van rajtam, ez a short.
-Nem számít, -nevetett. Nálam sincs semmi. Dobd le magadról a ruhát, mi itt Lanatin, nem sokat törődünk a meztelenkedéssel. Tudod a nagyszüleink még meztelen vademberek voltak, és emberhúst ettek.
Ledobta magáról a ruháit.
-Gyerünk, -bíztatott. -Ne hagyj itt megöregedni.
Áthúztam fejemen a pólómat, a csónak fenekére engedtem a shortot. Furcsa, kényelmetlen érzés volt anyaszült meztelenül állni Leeme vizslató szemei előtt. Két kezemet szemérmem előtt tartottam. Csilingelő hangon felkacagott.
-Ez igen! Magas vagy, izmos vagy. Jó a tested!
Felvettük a búvárszemüveget a pipával, a békatalpakat. Kaptam a kezembe egy hosszú lándzsát, borotvaéles pengével a végén. A kislány elmagyarázta, mit fogunk csinálni.
-Nagy levegőt veszünk, leúszunk a felszín alá, lebegünk mozdulatlanul. Egyszer csak jön a lepényhal. Figyelünk, várunk. Közelebb úszik, mert felettébb kíváncsi jószág, és, amikor már elég közel van: paff!. Mutatta a kezével, ahogy a lándzsa hegye átszúrja a lepényhal hasát.
-És, mit csinálunk majd a leszúrt lepényhalakkal?
-Mit? Hát kivisszük a partra, megsütjük, s megesszük.
Két vagy három órán keresztül tartott a vadászat a sekély, 6-8 méter mély vízben. Rettenetesen élveztem minden percét. A vízi világ olyan csodálatos gazdagsága tárult elém Lanatén, amit sehol máshol nem láttam eddig. Ezüstszínű halrajok cikáztak körülöttünk, ez volt a meghatározó kép, de másféle halak is jöttek, ezerféle formájúak, ezerféle színárnyalatban, pöttyösek, csíkosak, kicsik nagyok. Alattunk, a fenéken magas-szálú tengeri fű hullámzott, a fűből virágos bokrok nőttek ki, buja, nagy, piros, sárga, lila, kék virágok, fejük jobbra-balra ingott az áramlatban, máshol kopár volt a tenger feneke és hófehér, és a homokban kagylók, tengeri csillagok, és más ismeretlen növények és állatok hevertek, mintha sütkéreznének. A lány karcsú, nyúlánk, barna teste úgy lebegett az átlátszó, kristálytisztán csillogó vízben, mintha oda tartozna, a víz alatti világ lenne a lételeme. Semmi erotikus tartalom nem volt meztelenkedésünkben, olyan természetes volt, mint a víz, az ég, a nap, a halak és a vízinövények a tenger alatt. Leemeének igaza volt. Ebben a világban a ruha volt természetidegen
Rengeteg lepényhalat hoztunk fel, tele lett velük a csónak alja.
-Tengeri burgonyát ne szedj, -figyelmeztetett Leeme, amikor látta, hogy néhány ötágú, piros tengeri csillagot is bedobok pirogába. -Ezek a napon fél óra alatt összeesnek, szétfolynak, csak bűzlő latyak marad belőlük.
Végül annyira elfáradtunk, hogy visszamászva a csónakba lerogytunk az ülésekre, és csak pihegtünk és néztük egymást. A nap alacsonyan járt már égi pályáján. Megszólalt Leeme:
-Vacsorára sütök neked lepényhalat, majd meglátod, milyen finom lesz.
A vacsorából azonban semmi nem lett, mert, amikor nekiláttunk uszadék--fából tüzet rakni a móló mellett a fövenyen, hogy majd azon megsütjük a lepényhalat, egy kisfiú szaladt le a partra és mondott valamit Leemeének.
A lány arca elfelhősödött. Felém fordult.
-Ne haragudj, -mondta. -Ugrott a közös vacsora. Fel kell mennem a faluba.
-Biztos, hogy el akarsz menni? -kérdeztem.
-Nem akarok, -mondta. -De muszáj!
-Mi lenne, ha veled mennék, majd megesszük a lepényhalat holnap.
-Ne gyere.
-Miért ne?
-Mert nem szeretném, ha jönnél!
Jó, akkor nem megyek. De találkozunk azért holnap?
-Nem tudom.

Két napig nem láttam. Két napig ültem a hajóban és vártam, hogy jöjjön. Hogy ez alatt a két nap alatt mit kaptam Fredtől, az el nem mondható, le nem írható. Harmadik nap felmentem a faluba, és minden házat átkutattam. A bennszülöttek azt hihették, megőrültem, s nem jártak messze az igazságtól. Mindenütt kérdezgettem az embereket. "nem láttátok Leemeét, tudjátok azt a lányt, aki sárga virágot visel a hajában" mire valaki megszólalt: "itt minden lány sárga virágot visel a hajában." Körbenéztem, és láttam, igaza van. Fogtam egy kocsit a főtéren és felvitettem magam a fennsíkra. Három községet jártam be, ezek egy kis patak mellett települtek, úgyszólván az egész völgyet feltúrtam, eredménytelenül. Átizzadva, fáradtan, csüggedten értem vissza késő délután a Maribura. Fred azzal fogadott, hogy lenn volt Leeme és keresett. "Jó kis árú" -tette hozzá vigyorogva. "Megvolt már?"
Legszívesebben bevertem volna a képét, de rohannom kellett Leemeé után. Átugrottam a korlátot és futásnak eredtem. Fred hűvös hangja szólt utánam: -ne rohanj sehova, Kockásfülű, azt mondta, mindjárt visszajön!
Visszamentem hát a hajóra és leültem Fred mellé. A korlát fölött elnézve a falu irányába, már láttam is közeledni az úton karcsú, fiús alakját. Amikor közelebb ért, észrevettem, hogy a fűszoknyás jelmez van rajta. Felül semmi, alul a fűszoknya és a karikák a két bokán. Fekete hajába sárga virág volt tűzve, két szép keble közé gyöngysor lógott le. Lihegve ért oda a hajóhoz, kezét a mellére szorította.
-Szia, -mondta. -csak egy percem van. Mindjárt befut egy ausztrál hajó, tele turistával. Az öbölben fog lehorgonyozni, nem fér el a mólónál. Kimegyünk eléjük a partra. A fiúk csónakokon behozzák őket, mi, lányok, pedig megcsináljuk nekik a műsort.
Kérdezni akartam valamit, de közbevágott.
-Most futok, már jön lefele a fogadóbizottság. Ha vége a cécónak látjuk egymást újra.
A korláton áthajolva elkaptam a kezét.
-Várjál csak! Így mész az idegenek elé?!
-Mi az, hogy így?
-Hát így, félmeztelenül!
Kiszabadította a kezét, különös, hosszú pillantást vetett rám.
-Sam, ebben nincs semmi. Ne gyerekeskedj. Ez a munkám, ezért fizetnek.
-És, ha valamelyik disznó bizalmaskodni kezd veled?
-Hogy érted azt, hogy "bizalmaskodni?"
-Hozzád ér a mocskos kezével, vagy, mit tudom én...
-Hozzám ér?
-Ja. Mondjuk izé...mondjuk meg akarja fogni a...
Leeme kinevetett.
-Na, jó, erre tényleg nincs most időm. Légy jófiú.
Fellépett a vízvetőre, hozzám hajolt és könnyedén megcsókolta az arcomat.
-Bye, bye!
Idegbeteg kedélyállapotban vártam az ausztrál hajó érkezését. Kihoztam távcsöves, elefántölő puskámat és letettem a padra. A tárban acélköpenyes lövedékek voltak, 9.5 miliméteresek, hegyükben robbanótöltettel. Fred hangosan kacagott rajtam. A hasát fogta.
-Nagyvadra hajtasz kicsi Nyulacska? Hűtsd le magad egy kis whiskyvel, itt van, ni, és itt a jég is hozzá!
Nem sokkal később feltűnt a hajó a korallzátonyon túl, erősen hánykolódott a hullámverésben. Kimentek érte a motorcsónakkal és sikeresen bekalauzolták a lagúnába. A hajó horgonyt vetett a mólótól kb. 200 yardnyira, a pirogák körbesereglették, virágkoszorúkat dobáltak fel a fedélzetre, aztán a keskeny lélekvesztőkön kihozták a részeg, ordibáló, kurjantgató utasokat. A parton, a pálmák alatt, a lányok virág-füzéreket aggattak a nyakukba, tökhéjban innivalóval kínálták őket, és daloltak nekik. Néhány perc múlva az ünnepség rendje felbomlott, vendégek és vendéglátók párokban, vagy kisebb csoportokban sétálgattak, heverésztek a homokban.
Távcsövön figyeltem Leemeét, neki egy szőke, vézna fiatalember jutott. A fiú túl közel ült Leeméhez, és túl közel nyomta a fejét a lány arcához. Felemeltem a fegyvert, szemem a célkeresztben megkereste az ausztrál hátát. Ujjam görcsösen rázáródott az elsütőbillentyüre. Leeme hátrahajtotta a fejét, igyekezett elhúzódni, de a fiú feje követte. Meghúztam a ravaszt. A másodperc töredékével előbb, hogysem az ütőszeg rácsapott volna a töltényhüvelyre és a fegyver elsült volna, erőteljes ütést éreztem a karomon. A puska kiesett a kezemből és a cockpit padlójára zuhant. Egy sztentori hang rivallt rám:
-Megbolondultál Sam?! Elment a józan eszed?!
Mire Leeme jó másfél órával később megjött, már rendben voltam. Ittam néhány pohár jeges italt, az lehűtötte forró fejemet.
-Vacsorázzunk együtt, -mondta Fred, ahogy ott üldögéltünk hármasban. Hölgytársaságot várok estére, te pedig Nyulambulam meghívhatnád a kis barátnődet, a kis hogyishívjákot, őt!
-Ráérsz este? -kérdeztem a lánytól.
-Rá, -mondta. -Ma kivételesen semmi dolgom. De most elszaladok és átöltözöm.
-Maradhatsz így is, -mosolyogtam rá. -Engem nem zavar.
Nevetett, és megfenyegetett tréfásan.
-Köszike. De tudod más kinn a lagúnában, és más itt a hajón a vacsoránál. Na, majd jövök.
Alig ment el, azt mondta Fred.
-Figyelj ide Nyúlanyó, úgy idd most minden szavamat, mint gyermek az anyja tejét. Mert, ez az utolsó nap, hogy meglegyen végre neked ez a lány. Idehívtam egy prostit. Négyesben vacsorázunk majd nálad, mert a te kabinod ki van takarítva. A pezsgő után azt mondom majd, elfáradtam, lepihennék. A lány is fáradt lesz, s így elbúcsúzunk és otthagyunk benneteket. Majd még mondok valami szellemeset a végén, hogy jó rugói vannak az ágynak, érdemes kipróbálni. A te lányod majd nevet, mert mit tehetne egyebet, te meg azt mondod, nem is olyan rossz ötlet. Mi elhúzunk, és akkor, de csak akkor, te odafordulsz hozzá, és megkérdezed: na, kicsi, mit szólsz egy próbához?
-Nagyszerű, -mondtam. Te aztán érted a csíziót.
-De tényleg?
-Tényleg nagyszerű és tényleg megpróbálom, Fred. Mást én már úgyse tudok kitalálni.

Négyesben üldögéltünk este az én lakosztályomban. Gyönyörűen volt adjusztálva, mindenütt gyertyák, fényük visszaverődött a mahagóni bútorok sötétbarna lapjairól, a porcelánokról, ezüstről, aranyról. Gazdagon volt díszítve az ebédlő, s gazdag volt a vacsora is, a tenger gyümölcseinek sokféle táljaiból, és a sziget különleges gyümölcsfáinak gyümölcseiből állt, melyekhez a legjobb európai és dél-amerikai borokat ittuk.
A lányok elbűvölők voltak, ruházatuk nagy részét virág-füzérek képezték, amelyek olyan ügyesen voltak elrendezve testükön, hogy alig lehetett megállapítani, hol végződik a virág és hol kezdődik a lány.
Minden a szerint a forgatókönyv szerint zajlott, ahogy Fred hűvös agya kitervelte. Locsogtunk-fecsegtünk, nevettünk minden apróságon. Ők ketten csókolóztak és fogdosták egymást vacsora közben, hogy nekünk kedvet csináljanak, ez is a terv része volt. Fred éjfél felé tüntetőleg nagyot ásított: "huh, de elálmosodtam!"
A prosti is ásított: én is!
-Menjünk akkor, dőljünk le odaát, -mondta Fred.
-Minden vágyam, hogy minél előbb ágyba bújjak, nevetett a prosti.
Elindultak a kijárat felé. Fred fél lába már e fedélzetre vezető lépcsőn volt, onnan szólt vissza:
-Aztán jót ne halljak rólatok. Ja! És nagyon jó az ágy, el ne felejtsétek kipróbálni.
-Ne aggódj, -mondta Leeme.
-Menjetek már! -mondtam én.
Amikor magunkra maradtunk pezsgővel kínáltam Leemeét. Szívem a torkomban dobogott. Koccintottunk, ittunk. Átültem mellé, beszélgettünk.
-Szóval ti ilyen lányok vagytok, -mondtam kicsit erőltetett nevetéssel. -Fűszoknyába bújtok, ha idegen jön a szigetre és szórakoztatjátok őket. Szerelmi szolgáltatást is nyújtotok?
-Leeme is nevetett.
-Nekünk, fűszoknyás lányoknak nem kell szerelmi szolgáltatást nyújtanunk, erre nem kötelez a munkaadónk. Mi csak beöltözünk, és szórakoztatjuk a vendéget. Persze nincs megtiltva, aki akar, az nyújthat, mint nálatok New-Yorkban.
-És te? Te nyújtasz?
Hűvösen nézett rám.
-Mit képzelsz rólam!
A gyertyák leégtek, felálltam, hogy elfújjam őket. Egyet hagytam csak meg egy nagy, vastag kandelábert, ami a kabin túlsó sarkában volt. Leoltottam a mennyezet-világítást is. Félhomály lett odabenn. Leültem ismét Leeme mellé, megfogtam a kezét. Néhány másodpercig otthagyta, aztán elhúzta. Átkaroltam a vállát. Néhány másodpercig hagyta, aztán kibontakozott.
-Mi a baj, kedves? -kérdeztem tőle.
-Mennem kell, -mondta, későre jár.
-Ne menj, -kérleltem. -Ez az utolsó esténk. Ez a búcsúeste. Holnap vitorlát bontunk és elhajózunk.
Akkor találtam ki az egészet.
Annyira megdöbbent, hogy a sötétben is láttam, hogy válik hamuszürkévé az arca. Nagy levegőt vett. Nem tudott megszólalni, csak nézett rám kétségbeesett tekintettel.
-Szeretlek, -mondtam ekkor. -Gyere ülj vissza ide mellém, és légy jó hozzám és én is jó leszek hozzád.
-Nem lehet.
Úgy súgta ezt a két szót, mintha a szavakkal a lelke távozott volna testéből. A gyertya pislákoló fényében édes kis arca gyötrődőnek, halálra váltnak látszott.
-Szeretlek, -mondtam újra. -Kívánlak. Légy az enyém Leeme!
-Nem szerelem ez, hanem csak vágy! -lehelte.
-És, ha az is! -kiáltottam fel vadul. -Nem kívánhat meg egy fiú egy lányt? A huszonegyedik században élünk Leeme. Mi ebben a bűn? Mi ebben a kivetni való?
Közelebb lépett hozzám, a virágfüzérek érintették mellkasomat.
-Szeretnél megcsókolni?
Felemelte a fejét, csókra nyújtotta a száját. -Csókolj meg!
Megcsókoltam a száját. Visszacsókolt. Egy pillanatig összeölelkezve álltunk a pad és az asztal között, aztán gyengéden lefejtette a karomat magáról. Elfordult, a lépcsőhöz ment, fellépkedett a kabinajtóig. Ott megállt, visszafordult, és egy hosszú búcsúpillantást vetett rám. Aztán elment és én egyedül maradtam. Whiskyt ittam sok jéggel tisztán. Egyik pohárral a másik után hajtottam le. Hajnalban átjött Fred. Nagyon vidám és elégedett volt.
-Na, hogy ityeg? Benn alszik a kicsike?
Néhány szóval vázoltam a helyzetet. Csóválta a fejét.
-Tudod, mit tudtam meg a prostitól? Tudod ki a te csajod??
Hallgattam. Bensőmben éreztem, hogy most valami nagyon rossz következik.
-A te csajod, a kínai boltos felesége, -vágta ki Fred. -Tizenkét éves volt, amikor megvásárolta a szüleitől. Az apja nagyon szegény volt, eladta hát a lányt A kínai tanítatta, ruházta, gondoskodott a családjáról.
Hallgattam, de egy egész világ háborgott bennem.
Fred rötyögött.
-Ezek a pápuák, ha egyszer vallásosak lesznek, nagyon azok tudnak lenni. Ezért nem boldogultál vele.
Mikor idáig ért, elszakadt bennem valami. Az asztalra borulva sírni kezdtem. Hosszú ideig nem tudtam magamról. Részeg voltam és sírtam. Nagy sokára magamhoz tértem, Fred még mindig ott állt.
-Holnap vitorlát bontunk, -mondtam neki, -s elhajózunk.
-Értettem, kapitány! -vigyorgott rám. -Úgy legyen. De mielőtt elmegyünk, veszek neked fenn a faluban egy lányt, akit elhozhatsz az útra.
Hozzávágtam a borosüveget. Nem találta el, már nem bírtam célozni. Fred elment, én meg ittam tovább, mindent megittam, ami az asztalon maradt.

Hogy végül elszundítottam-e? Igen, valamiféle kábulat levert a lábamról s a kerevetre dőlve kómába estem. Magasan járt már a nap, éles fénye besütött a kabinablakon, amikor hallottam Fred vágtató lépteit a fedélzeten. Kivágódott a kabinajtó, beesett rajta. Rémült volt a képe, a szemei ijesztően elkerekedtek.
-Leeme öngyilkos lett! -kiáltotta. -Felvágta az ereit, s mire észrevették, elvérzett. Forrong az egész falu! Induljunk azonnal.
Kiszaladt a lábam alól a talaj, kiszakadt a lelkemből az élet. Felálltam a padlóról. Nyugalmat erőltettem magamra, de reszkettem.
-Odamegyek!
Indultam volna, de visszalökött az ágyra. Kiszáguldott és rám zárta a kabinajtót. Kisvártatva meghallottam a dieselmotor ismerős dohogását, és a hajótestnek ütődő apró hullámok csattanásait.

Heteken keresztül hajóztunk észak felé. Elértük az egyenlítői szélmentes zónát. Általában a kabinban tartózkodtam erőt vett rajtam a teljes apátia. Ittam, részeg voltam kötözködtem Freddel, minden apróság miatt nekiestem. Az egyik nap, esteledett, felmentem a fedélzetre. Fred is fenn volt, esti teendőit végezte, tett vett, rendezgette a kötélzetet, meghúzott az egyik oldalon egy feszítő-csavart, az ellenkező oldalon meg ellazított egyet. Nem tudom min vitatkoztunk össze, először csak vitáztunk, aztán veszekedtünk, és a végén hangosan kiabálva szidtuk egymást. Fejéhez vágtam, hogy ő az oka mindennek, ő akarta, hogy Lanatira menjünk. Visszavágott, mondván ő csak jót akart, ha én nem lettem volna annyira szerencsétlen egy balfék, akkor neki nem kellett volna azon erőlködnie, mivel zökkentsen ki, és térítsen vissza, a normális emberek világába, s én erre a fejéhez vágtam, hogy én vakartam ki a piszokból, én tettem úri fiúvá, az én pénzemen, járt egyetemre és élte az elkényeztetett selyem ifjak ledér életét. Körülbelül mindent leromboltam, ami a barátságot jelentette közöttünk. Egyetlen perc alatt felégettem mindent.
-Szemét ember vagy! -mondta Fred és a vízbe köpött. Erre nekiugrottam és az arcába vágtam. Verekedni kezdünk a fedélzeten, a lemenő nappal a hátunkban. Ő erősebb volt, mint én, de az egyik lépésnél megcsúszott és hanyatt esett, Ahogy elzuhant, beverte a fejét a korlát vasoszlopába. Azonnal meghalt. Még aznap este eltemettem, vitorlazsákba varrtam testét, deszkára kötöztem, s egy kis horgonyt erősítettem a lábához súlynak. A nap korongja éppen elmerült, amikor Fred teste elmerült a Csendes Óceánban. Ezt követően lementem a kabinba, megkerestem az orvosságos ládában az a lórúgásszerűen erős altatót, amit szükség esetére magammal hoztam, s kikészítettem az asztalra az utolsó üveg Whiskyt. -Egy szem altató, egy korty ital reggelig, -gondoltam, -ez így jó lesz!
Leültem, bevettem az első szemet, s megittam rá az első kortyot. Tekintetem a falinaptárra esett. Kerestem a piros karikát, melyik napon áll? Láttam, december 24-e van, karácsony napja. Gyertyát tettem az asztalra, meggyújtottam, aztán bevettem a második szemet...





Szomorú történet, kicsi fénnyel a végén

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7610
Időpont: 2010-12-28 09:31:37

Kedve Marietta!

Jól vetted észre, a tengeri hajózás valóban az "élet vizein való hajózás" is egyben. Ez a rejtett értelme. Törvényszerően szomorú, illetve...annál több is: tragikus. Értelmetlen a halál. A gyertya pislákoló fénye nem teszi jóvá a lélek hibáit.

Szeretettel üdvözöllek: én
Szenior tag
Regisztrált:
2009-01-04
Összes értékelés:
8287
Időpont: 2010-12-28 09:00:54

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laci!

Az élet vizèn hajozni bizony van, hogy ilyen. Tetszett az iräsod, szomorusäga ellenére is-

Szeretettel:Marietta
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7610
Időpont: 2010-12-25 18:01:03

válasz Rozán Eszter (2010-12-25 09:50:47) üzenetére
Kedves Eszti!

Navigare necesse est, átvitt értelemben is. Hajózni muszáj, akkor is, ha minden elveszett.

Kellemes ünnepeket, boldog új évet: én
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7610
Időpont: 2010-12-25 17:58:22

válasz dpanka (2010-12-25 09:43:40) üzenetére
Kedves Panka!

Halvány reménysugár. De ég még a gyertya. Boldog karácsonyt!

-én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7445
Időpont: 2010-12-25 09:50:47

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia!

Lenyűgöző írásod végig fogva tartott. Igen, valóban szomorú, de a fény valamit jelent!
Kellemes ünnepeket!

Szeretettel: Eszti
Szenior tag
dpanka
Regisztrált:
2007-11-07
Összes értékelés:
5347
Időpont: 2010-12-25 09:43:40

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Tegnap olvastam. Van egy barátom aki a hajózás megszállottja. Most már értem, hogy miért. A történet szomorú. Az a gyertya láng még sokáig égjen!
BOLDOG Karácsonyt!
Szeretettel: panka!
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7610
Időpont: 2010-12-24 08:56:37

válasz pirospipacs (2010-12-23 20:49:32) üzenetére
Kedves pipacs! Köszönöm, h végigolvasrad, -tényleg elég hosszú. Örülök, h tetszett. Békés, szép karácsonyt és boldog újévet kívánok: én
Alkotó
pirospipacs
Regisztrált:
2010-07-24
Összes értékelés:
2722
Időpont: 2010-12-23 20:49:32

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves László!
Húúúú de megdolgoztattál történeteddel. Én ilyen hosszú prózát még nem olvastam neten. Mindig a szomorú történetek az igazán szépek, azok érintenek meg bennünket leginkább. Nagyon jó írás, végig ébren tartottad a figyelmemet. A ravasz meghúzásnál összerezzentem, s kezdtem megijedni, de a gyertyaláng a végén, valóban reményt jelenthet :)
Köszönöm a jókívánságokat, és viszont kívánom, hogy számodra is boldog, nyugodt és vidám legyen az ünnep és az elkövetkező esztendő!
Szeretettel: pipacs :)
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7610
Időpont: 2010-12-23 19:42:26

Fény van a végén, halvány reménysugár. Egy gyertya ég.
Sok szeretettel kívánok a napvilágos írótársaknak és az olvasóknak áldott, békés ünnepeket, és sikerekben gazdag, boldog újévet!

Poós László

Legutóbb történt

Cipike alkotást töltött fel Szerelemkút címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Otthon a család című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Mindhiába című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Félelem-TESZT (részlet) című alkotáshoz

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) Bár tudnám merre jársz című alkotáshoz

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) A lakás című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Szakadt szövetkabátban címmel a várólistára

Szalki Bernáth Attila alkotást töltött fel Wilhelm Busch:Glaube címmel

F János bejegyzést írt a(z) Út a Paradicsomba 2/2 című alkotáshoz

Árvai Emil alkotást töltött fel Szereplők címmel a várólistára

F János bejegyzést írt a(z) Otthon a család című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Az utolsó nap című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: A szemérmetlen címmel a várólistára

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Mindhiába című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)