Gondolom kezdésnek el, kellene magyaráznom, hogy ez mit is jelent.
Hát, íme: őseinktől átörökölt genetikai, és egyéb tulajdonságok, és tudatunktól függetlenül felbukkanó ismeretek összessége. Tehát egy komplikált dolog. Az érthetőség kedvéért illene néhány példával megtámogatni a definíciót. Akkor most példálózok. Ha, az egyik felmenőd postás volt, és örökölted a génjeit, akkor most zöld a szemed. Postászöld. Vagy ha valamelyik ősöd börtönben töltött el néhány boldog évet, akkor neked a csíkos ruhák állnak jól. Ha a nagyid nem tudott flamandul, akkor nagy valószínűséggel te sem tudsz. Lehet a semmit is örökölni. Erre jó példa, hogy semmit sem örököltem a Rotschildéktól, noha nem is rokonaim. Akkor ez már gondolom érthető, így haladhatunk tovább.
Miért is mondtam el mindezt nektek? Mert a nagymamám görög volt. Sajnos egy szavát sem értettem. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a születésem előtt halt meg néhány évvel.
Most jön a történet.
Egy alkalommal felkerekedtem a kis családommal, hogy megkeressem őseim lába nyomát göröghonban.
A repülőút nem sokat adott hozzá a hazatérés öröméhez. Gyermekkorom hajnala óta nem tudok repülni, és azóta sem ambicionálom ezt a sportot. Annál inkább, hogy tanultam egy híres ősöm esetéből, aki földreszállt angyal lett, rögtön a leérése pillanatában. Későbbiekben, mint autóbuszmárka szárnyalt tovább.
A repülőutat inkább most nem részletezném, elég legyen annyi, hogy a kis zacskók helyett hátizsákot kértem.
Aztán nagy meglepetésemre, gondolom lezuhanásunk előtt néhány perccel, megérkeztünk Krétára, mikor már az atavizmus tünetei kezdtek kiütközni rajtam. Az arcszínem a görögdinnye kabátjára emlékezetett. Ez volt a negatív tünet. Volt pozitív is. Csodák csodájára megértettem azt a mondatot, amit az itt elémkerülő első ember mondott. Nem sokat von le a nyelvtudásom értékéből, hogy ez az idegenvezető volt. Tipikus atavista jelenség volt. Ő magyar, és nekem is vannak magyar felmenőim. Hiába a gének nem vállnak vízzé.
A busz előállt, és pillanatok alatt repített bennünket a szállásunkra.
Csodás apartman volt. Tengerre néző, ahogy ígérték. Tiszta időben, de ezt nem tették hozzá.
Maga a sziget gyönyörűséges. Amerre tekintek a végtelen tenger, ezt mondták az utazási irodában. Itt lehet jó kutyát tartani, mert nem tud elkódorogni. Persze Ausztráliában sem nagyon tudna.
Készülődünk a bemutatkozó estélyre. Készülődök én is. Rohamtempóban pótolom a folyadékveszteséget görögikumokkal. Ouzó, mellé, elé, közé, és utána valami folyékony napsugár. Tán bor? Némi tartalékot is képezek belőlük.
Tán torgok? Apa a család büszkesége.
Valahogy odatángálódtam a bulira. Óriási a felhajtás. Mega sznobi. Az úszómedence sokszínű lufikkal befedve. Hatalmas hidegtálak, teli ezernyi mindenjóval. Rajtuk marcipán virágok özöne.. Valamint, rengeteg tejszőke NDK-vörösre sült márkás német turista.
Már megérte a pénzt ez az út. Nem mellesleg a cég fizette.
Imádom a marcipánt, ezért bekerítek egy díszes tálat. Leszakajtok egy szépséges marcipánvirágot a tetejéről. Megkóstolom. Nagyon úgy néz ki, hogy itt fából van a marcipán.
Letelepszünk egy asztalhoz. A pincér rögvest hoz ezt azt. Mondja, hogy mik ezek, de még nem tud magyarul. Szemrevételezem az okosságot. Van itt minden tengeri bigyó. A legundorítóbb egy sokkezű valami, és ami tele van apró wc pumpákkal. Egye meg a fene.
Soktagú buzuki zenekar vérforraló szirtakiba kezd. A tetemes elfogyasztott sör megtette a hatását. Az útja végéhez ért. Csak még meg kellene keresni az elterelő utat. Sajna a nagyim valószínűleg soha nem érdeklődött a férfi WC iránt, így nem tudtam megkérdezni, hol van. Felállok az asztaltól és toporgok. Zenészek veszik a lapot, és berángatnak táncolni. Két oldalról a vállamra teszik a kezüket és indul a tánc. Egyre gyorsabb a zene. Szinte futunk már. Nem esik nehezemre. Menne ez zene nélkül is.
A közönség meg csak gyűlik, és gyűlik. Tetszik nekik a mozgásom, ami már szinte görcsös vonaglás. Mert az is. A zenészek érzik bennem a görög virtust. Újabb tájjellegű kunszttal kínálnak meg. Letesznek egy poharat a padlóra, és elvileg borral töltik meg. Velem kivételt tesznek, és 3 dl ouzót kapok. Aztán fekvőtámaszból csak fogakkal felemelni, és meginni a feladat. Nem gond. Ittam én már minden pózban. Felemelem, aztán mint a pintty lenyelem az italt, oldalra rántom a fejem, és már repül is a pohár a németek asztalára, ahogy kell csinálni ezt a görögöknél. Ez a nagyi miket nem tudott. Csak szabaduljak már. Lenne egy kis dolgom. Kis dolgom.
A zenészek ölelgetnek, gratulálnak. Csordultig teli van a szívük velem, de én is csordultig teli vagyok.
Vágyakozva pillantok az egyetlen vizes dologra, a medencére. Rövid futás után festői ívben fejest ugrok a medencébe a lufik közé. A németek felpattannak a helyükről, és utánam ugrálnak. Teli a víz emberekkel. Oda a dekoráció. Sokba fog ez kerülni valakinek. Kiszállok és menetközben ékes németséggel a pincérhez, szólok. Írja a számlánkhoz, és gavallérosan mutatok a németek asztala felé.
De kanyarodjunk vissza az atavizmushoz. Holnap reggel felkeresem a rokonokat. Valahol itt kell, legyenek. Majd érdeklődni fogok. Addigra gondolom a nyelv is, előjön belőlem. A nagymamámat Kolofonosznak hívták. Ezt itt úgy ejtik, hogy Onassis.
Nem várok tőlük semmit csak egy kis szeretetet.