HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1857

Írás összesen: 47954

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-03-19 06:35:00

Reklám

Prózai művek / abszurd
Szerző: ChristopherFeltöltés dátuma: 2011-01-26

Danse macabre


A hold vörös fénye nappali világosságba borította a régi színház díszes előtéri oszlopait. A fekete márvány tükörré csiszolt ívei egészen mágikus színű szikrákat szórtak a levegőbe, szinte hallani lehetett, ahogy csilingelve a padlóra hullottak, akár egy éjféli koncert harangjátéka. A vaskos, bíborszín függönyök a bejárat boltívei előtt visszhangozva zúdítottak őrjöngő tapsvihart a szemközt lévő lépcsősor színpadára, ahová a fényjáték zuhant. Vihar közelgett. Az ügyesen megmunkált ablakkeretek között berohanó jeges szél abbamaradt, a közönség elhallgatott, ám a kristálycsillár még visszhangot vetett a magasban. Teljes siker! A második felvonást a hallgatóság feszülten figyelte. A lépcső tetején statisztáló lengőajtók fegyelmezetten játszották a kerubok szerepét. Bár aranyos jelmezük megkopott már, nem volt vitás, hogy erre a szerepre születtek. A színpad két oldalán kovácsoltvas korlátok rácsai zengtek angyali himnuszt, a közönség újra tapsolt. A kórus elhallgatott, a közönség is így tett.

Odakintről egy iszonyú üstdob rengette meg a színházi előcsarnokot. A timpani hangja élesen villant meg, szétkergette a harangjátékot, és túlharsogta a kórust, de még a közönséget is egy pillanatra. A vérszín csengettyűk messze tűntek, az előadásnak vége szakadt, a közönség tajtékzó őrülettel tombolt, s bár felhő kúszott a hold elé, nem voltak hajlandóak abbahagyni. A lépcső tetején, a színfalak mögött aranyos-zöld kárpittal takart körfolyosó futotta körbe a hajdani pompás előadótermet. Az előtérihez hasonló bársonyozott függönyök pökhendi titokzatossággal strázsálták a páholyok üres szentélyeit. A téli szél itt már nem kavarta a dohos levegőt, s a súlyos szövetek megkövülten álltak, én azért elárulom, hova engedtek a páholyok látni egykor.

A színház dísztermének robosztus oratóriuma sötét csendbe zárva pihent közel harminc éve már. A porlepte széksorok megilletődve adtak végső nyughelyet a valaha itt robajló tapsnak és füttyszónak. Az évtizedes sikert az öröklétnek nyugtató sírköveket ma molyok dézsmálják, őket pedig a legkülönfélébb pókfajok lakomázzák éjszakánként. Úgy merülnek itt a testetlen múzsák az örökmozgó élet végtelenjébe, ahogy az ember lesz porrá végül, s férgek martaléka.

Ám mégsem egészen úgy halnak, ahogyan mi. Bársonyhálóból emésztik el őket az éjszaka nyolckarú démonai, a teremtő sors kegyes tisztelete jeléül. A művészet szent temetője előtt tátongó zenekari árok most csönddel rótta le kegyeletét, ami szebben szólt minden himnusznál; mert benne szólt a tétova alázat és a mélységes sajnálat gyásza a tehetetlen düh szégyenével együtt, ami az emberi fajt átkozta hanyag tiszteletlenségéért, amiért veszni hagyja legnemesebb ajándékát, a művészet szellemét.

A csillárok legszebbike sötét árnyként lógott alá a mennyezetről vészjóslóan, mint egy ezerkarú szörnyeteg. Egy örök lény, akibe nem rágott bele az idő, s otthont adott a falánk ízeltlábúaknak. De még ez az isteni hatalmú őrszem sem láthatott be a legnagyobb rejtek mögé, az aranyrojtokkal díszített rubinvörös óriásfüggöny hullámai makacsul állták az ördögi szellem tekintetét. S talán így volt a legjobb. Ha tudta volna, micsoda komolytalan vigadalom folyik hátul, talán azon nyomban haragra is gerjed, és elpusztít mindent, ami elé kerül. A nagy és jóságos bíbor bársony nem engedte hátra is bekúszni a fojtogató és alattomos gyászt, a patetikus fegyelmet, a bágyadtságot, és egyéb komoly kellemetlenségeket. Hátul a színi kellékek gyűjteményei között tán megbújt egy játékos múzsa mosolya, vagy beszorulhatott egy rég elejtett nevetés visszhangja a kartondobozok közé, ugyanis ott, a jelmezek közt tánclépések csosszanásai s tompa koppanásai szűrődtek ki. Ám ha bármely füllel rendelkező személy hallgat is figyelve, nem észleli az apró neszeket. De hogyan hallhatná bárki is, mikor apró vászonlábak, rongykezek lejtenek keringőt mókázva?

Az előtéri fények koncertjének vége bár, a tenyérnyi báb-alakok nem hagyták abba esetlen kis táncukat. Hang nélkül kacagva táncoltak immár a békésen lobogó gyertyacsonk lángjának ütemes szikráira. Egy-két-há', egy-két-há'. Szelíden gomolygó füstje gyengéden simult egy fehérre mázolt polc alsó lapjára, mindegy vonós aláfestést adva a tánczenének. A gyertya fénye végül kihunyt, a babák kacagva a padlóra omlottak - egész pontosan két pár - míg az ötödik egy következő gyertyát gyújtott. Ez vékonyabb szálú volt, kecses menüett. Finom lángjánál ült a hatodik báb, merengve figyelte az olvadt, forró viasz végigszánkázott a fehér gyertya fuvolatestén. A durva vásznakból összefércelt, rongyokból varrt apró maskarákba öltöztetett bábok ismét felvették a darab tempóját, amely leheletnyivel gyorsabb volt, mint az előzőé. Gyors léptekkel suhant be az ajtó résnyire nyitva hagyott keskeny nyílásán a hetedik bábu, kezében egy darab jeget hozott. Vékony kis cserép volt, egy tócsa tetejéről fejtette le. Lehuppant gyertyagyújtó, és passzívan szemlélődő társai közé. A jégcserép megtörte kissé a gyertyafényt, a darab pedig ezzel érte el csúcspontját.

- Tél van. - állapította meg lakonikusan egy jégre pislantás után a gyertyagyújtó. A csendes egyetértés melengető érzése vibrált a fejük fölött. A jégcserepes kezében olvadni kezdett téli kincse.
Ez a kis darab jég egészen különleges csoda volt, tiszta, akár az üveg. Apró fodrok voltak az egyik oldalán, a tócsa megmerevedett hullámai, s továbbra is gazdagon tékozolta el a gyertyától titokban lopott fénysugarakat. Gazdája elmélyülten vizslatta festett arcával.
- Vajon mikor megfagy a víz... vele fagy a mozdulat is?
Kövér vízcsepp gördült le a jéglap egyik oldalán. Valamikor talán a szél korbácsolta hullámmá, és most nem találja helyét az új világban, mert apró lett hozzá képest. Elereszti az időt, amit magába rejtett egykor, mert nincs értelme tovább bújtatni a tovasiető világ elől.
A jégcserepes alig hallható susogására senki sem válaszolt. Az elmerengő báb, és a gyertyagyújtó szótlanul ültek egymás mellett, kissé meggörnyedve. Végül az előző törte meg a csendet, amint a két táncoló pár felé tekintett.
- Meddig kell még ezt csinálniuk? - kérdezte a gyertyagyújtót, köztük az egyetlent, akinek nem volt arca.
- Ameddig a zene szól - felelte, és a menüett lassan a végéhez ért. Az utolsó gyertyára gyújtott, vörös színű, ökölnyi vastag, epikus költeményre.
- S miért gyújtasz folyvást új gyertyára?
- Csak elvégzem a rám kiszabott feladatot.
- Hogy vagy rá képes ábrázat nélkül?
- Tudod én arc nélkül születtem, hogy ne lássam vissza a világot reggelente a tükörben. - Azzal egy üvegcserépre mutatott, ami a sarokba hajítva hevert. - És talán így minden könnyebb. - Az elmerengő pedig megértette.

Egy porszem sercegve lobbant el a gyertyalángban - valaki félrejátszott, hisz nehéz a darab. A jégcserepes viszont közelebb ment a táncoló párokhoz, és feltekintett a végtagjaikból kiinduló zsinórok mentén a sötét végtelenbe vesző mennyezet felé.
Marionettek voltak. A bábmester misztériuma pedig mindennél vészjóslóbb volt, sötétebb, mint az ülések fölött lógó színtermi bestia. Senki sem tudta, hogy ki ő, miért nem ad választ a bábok susogására, és egyáltalán hogyan került mindnyájuk fölé. Ahogyan azt sem, hogy miért nevetnek a táncolók. Tudják, mik is ők valójában? Nem látják a beléjük varrt madzag sziluettjét a falon? A jégcserepes olvadó tükrében magát bámulta érzéketlenül. Szétmálló képmása közönyösen nézett vissza rá. Talán nem is tudott arckifejezést váltani. Halvány mosolya hozzá volt varrva; kegyetlen kényszer. Ha tudott volna, zokogott volna, de egy darab rongyként nem érezhettek. Egyikőjük sem. Sem düh, sem szánalom, sem keserű sajnálat nem színezhette szürke lelküket, amint táncoló társaikat lesték. Kérdőjelek egyre növekvő súlya a poros padlóra nyomta őket, és közben zene szólt. Mély, zengő basszus, hosszú ívű dallamok. Egy-két-há'. Egy... két... Egyszínű minden, minden, viszolyogtató zakatolás, csak fények, ezek csak fények, hát senki sem látja? Nem hallják?! Senki...?

A jégcserepes arcán hirtelen egy könnycsepp gördült végig. Maga is csodálkozva törölte le fásultan és álmatagon. A gyertyagyújtó lassan lenézett rá.
- Azt hiszem, itt az idő. - mondta, az utolsó gyertyaszál a végét járta. Lekászálódott a gyertyatartó talpához, és tenyereit annak szárához támasztotta, majd lassan dönteni kezdte. A viasz a padlóra csorgott, és azonnal megdermedt. Lángja vidáman lobogott tovább, miközben a gyertya egyenletesen gurulni kezdett, mihelyst a padlóhoz koppant, és görgött, amíg egy polcos szekrényt takaró függönybe nem ütközött. Textilje fellobbant, sebesen égett végig a semmibe vesző plafon felé.

A díszletek, a jelmezek mind fellángoltak, a tűz megállíthatatlanul terjedt, a zene fülsiketítő ricsajjá dagadt, dobhártyaszaggató, atonális morajjá, lelket tépő visszhang lett, egy hatalmas főnix szárnyának gyilkos suhogása. Ők pedig nem hallottak, csendben álltak, és nézték a körülöttük ugráló lángnyelveket polcról polcra pattanni. A jégcserepes kezében egyre sebesebben zsugorodott önarcképe, ő maga pedig égni kezdett, és képével együtt lassan elfogyott.

A marionettek zsinórjai aláhullottak, a táncoló bábok pedig kacagva összeestek, kacajuk pedig visszhangozva csengett tovább a tűzön át, el, a távolba, hogy tájfun legyen belőle, ahogy a hullám fodra cseppként hullt alá. Majd elhamvadtak, hogy a jeges hajnali szellő szétfújja őket, hogy a jégcserepes hamvait belefagyassza újradermedt jégtükrébe. A hatalma vesztett, megsebzett bestia teste tehetetlenül terült el a múzsák temetőjén, a tegnap még bársonyfedte sírköveknek csak durva fémrácsa maradt épen. Minden elpusztult, a rákos csend, az a fertőző, itt is átvette a mindenható uralmat. Micsoda véres puccs... Olyan lett a milliónyi rom, mint egy óceán fenekének sötét szobor-mása.
A munkába induló polgárok, az éppen kinyitó pék észre sem vették a füstölgő téglahalmokat. Idegesen botlottak bele egy-egy törmelék darabba, hogy aztán cipőt törölgetve tovalépdeljenek.

Csak nyolckarú gyermekei maradtak hűségesek a régi színházhoz. Nekik nem kellett sem fénykoncert, sem létfilozófia, vagy múzsán hízott molylakoma sem, csupán egyetlen dolog: menedék. Hálából pedig selyemhálóikkal addig szőtték-takarták a színház romjait, míg az emberek már nem is látták azt többé. És végül régi mesévé vált. Csak az öregek kérdezgették egymást: "Emlékszel még...?" És amikor néha a járókelők feltekintettek a szomszédos épület koromtól mocskos falára, összevont szemöldökkel, és elszorult torokkal, nehezen meneteltek haladtak tovább. Csak annyit éreztek, hogy elmúlt valami. Valami jó.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2011-09-25
Összes értékelés:
102
Időpont: 2011-11-15 20:36:21

Ige, egy hosszú leírás lett. A szókincsed egész jó, és jól is bánsz vele. Csak kár, hogy alig történik valami.

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Egy esős nap története című alkotáshoz

zsike bejegyzést írt a(z) Éled minden című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Gyermekkorom I. című alkotáshoz

Zsenál alkotást töltött fel A lejtő széle IV. címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Életem című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Egy esős nap története című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éled minden című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Március című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Éled minden című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Rémálom című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)