Tavaszi nap első sugara simogatta lelkem,
Lelkesen vágyakozva kinyitottam szemem.
Első látásra minden olyan, mint hagytam,
Fejemben minden emléket a helyére raktam.

Ősz végén a barátaimtól rövid búcsút vettem,
Akkor vettem észre milyen meztelen lettem.
Köszöntöttem alázattal a telet, majd elaludtam.
Felébredve, csodálkozva egy üres tájat láttam.

Előttem a tölgy komoran, búsan morogta,
Lombkoronáját mérgében az ég felé borzolta.
"Ez a sorsunk? Mire mindannyian felkelünk,
Hanyatt dőlve, felaprítva a földön heverünk."

Mellettem a nyír félő hangon, halkan súgta:
"Most az egyszer a tölgy az igazat mondta.
Kétszáz évig ezen föld nevelt szilajjá minket,
Tápláltuk, védtük egész testünkkel őket.

S most az ember nem ismer kegyelmet?
Ha járhatnánk mi is széttiporhatnánk őket."
Elgondolkozva ismét a tájra meredtem,
Közelgő emberek hadát figyelte szemem.

Eszközeik félelmetesen ordítva felbőgtek,
Ifjonc füzeink félelmükben hangosan bőgtek.
Lassan közelítve az agg dió felé mentek,
Dió nem szólt csak hallgatott egy helyben.

Az első vágásnál ordított siralmasan egyet,
Majd elhallgatott s lélektelen teste a földre esett.
Csak a fák siralma hallatszott egyedül a csendben,
S én, a platán megszólaltam utoljára életemben.

"Mindannyian elpusztulunk, a tűzbe kerülünk,
Lelkünk melegíti ítéletidőben az Ő testük.
De most csak arra gondolok, milyen volt létem,
S megtartom magamban mind, mi jóvátette létem."

Azzal egy ősz ember közelített felém,
A fejszéje, mint forró kés hasított belém.
Féltem, bár megpróbáltam becsukni szemem,
Emlékezni, első látásra milyen volt reggelem.