Kamaszkoromban érzékeny lelkű, mindig csodára váró lány voltam, akit szó szerint elvarázsoltak az ezoterikus tanítások végtelenbe vesző távlatai.

Érdeklődésemet a természetfeletti iránt elsőként talán Dr. Bruce Goldberg könyve keltette fel, aki regressziós hipnózissal gyógyította pácienseit; aztán már nem volt megállás: Szepes Mária írásaitól valósággal lángolt a lelkem, példakép volt előttem emberként és íróként egyaránt.

Elvégeztem az agykontroll tanfolyamot, és megtanultam meditálni; szorgalmasan edzettem az elmémet, hogy egy nap jómagam is élő bizonyítéka legyek megdöbbentő erejének. Gőgös hiúsággal vágytam arra, hogy engem is az "ébredezők" közé soroljanak, és e téren nem kellett csalódnom: a költészetemre jelentős befolyással volt az ezotéria, és mindenki ámuldozott, hogy fiatal korom ellenére milyen gondolatok érlelődtek már meg bennem, és nem győztek gratulálni; én meg csendesen mosolyogtam, hogy micsoda értékes, rejtett kincsre leltem.

Aztán történt valami, ami már egyáltalán nem volt ilyen felemelő. Váratlan halálesetek a közeli környezetemben, a családom szétszakadása; én pedig nyújtottam a kezeimet a kitanult kapaszkodó után, de csak az üres levegőt markoltam velük. Vártam, hogy a "tudásom" átlendítsen a mélyponton, hiszen én tudom a halhatalanságot - gondoltam -, ismerem a segítő szellemi lényeket, irányítani tudom a gondolataimat, bölcsebb vagyok az átlag halandóknál...

Az elmém azonban, amit annyira magasztaltam, kijátszott: elviselhetetlennek tűnő, ijesztő gondolatokkal gyötört naphosszat, depresszióba sodort, pánikrohamokat produkált, és a nagy okosságok, amikkel éveken át tömtem a fejemet, semmit nem segítettek.

Akkor olyat tettem, amire nem számítottam: paphoz fordultam segítségért. A mindig erőszakosnak, követelőzőnek gyalázott egyház még legokkultabb korszakomban sem akart megtéríteni, pedig éveken át egy pap szomszédságában éltem, és barátok is voltunk, de amíg nem én kértem, nem avatkozott közbe. Szelíd, mosolygó türelem - így hívtam őt magamban, mert tényleg az volt, és mind a mai napig az.

Az ezoterikus könyvtáram két dobozt töltött meg, azóta érintetlenül hever az ágyam lábánál - ennek már több, mint egy éve. Mintha lekapcsoltak volna egy rossz áramkörről, újra tudtam aludni, nem gyötörtek rossz képzetek, lassan elveszített kilóim is visszajöttek rám. Nyomott hangulatom, beteg gondolataim köddé váltak.

Ez egy rendhagyó cikk lesz a többi pályamű között, feltéve, hogy a zsűri nem rostálja ki már azelőtt, hogy nyilvánosságra kerülne - azt ugyanis teljes meggyőződéssel, lelkemből mondom, hogy az egyetlen, amiért okom van dicsérni az ezotériát, az az, hogy általa megtanultam, milyen apró vagyok valójában, Isten pedig milyen nagy; és hogy épp ezért nem származik semmi jó abból, ha megpróbálom átvenni a szerepét, álbölcsességgel felvértezve, fennhangon hirdetve, hogy nincs is szükségem rá. Mert van, az ezotériára azonban nincs; innentől kezdve meghagyom azoknak, akik forróvá égetik a kereskedelmi csatornák jósainak, számmisztikusainak és egyéb vajákos birijeinek telefonvonalait.