Szivárványszínű ló vágtatott át a hatalmasra nőtt harsány zöld füvön. A kisfiú hanyatt feküdt a még nedves földön, és belenézett a szikrázó napba. Szerette, ahogy a nap korongjának kékes fényű belseje elkápráztatta a szemét. Olyankor különös fényben látta maga körül a világot. A táj eltorzulva, csálén terpeszkedett el körülötte. Hatalmas, virágok nőttek az ég felé, égszínkék harangjaikat búsan lógatták a föld felé, mialatt a langyos szél lágyan rázogatta őket, mintha csak apró csengettyűket szólaltatna meg. És valóban, ha erősen koncentrált, hallotta a kis harangok muzsikáját. Szerette ezt a zenét, amit játszottak, és amely nagyon régről maradt meg benne.
Kissé oldalra fordította a fejét, hogy a szivárványszínű lovat figyelhesse. Ezer színben pompázó sörénye visszaverte a napsugarakat, ezüst szín patája szebben csillogott, mint ezernyi drágakő. A gyönyörű ló elfordította fejét és hatalmas, szelíd szemeivel kíváncsian fürkészte a fűben heverő kisfiút, aki bátorítólag rámosolygott. A hatalmas állat ekkor apró, tétova léptekkel elindult felé. A kisfiú törökülésbe helyezkedett és kezével simogatni kezdte az állat fejét. Érintése, mint a puha bársony, meleg és megnyugtató. Szerette az állat közelségét, meleg puhaságát. A szeretet kézzelfogható érzését. Átölelte a ló nyakát, beletemette arcát sörényébe. A ló boldogan felnyerített és örömében ugrándozó vágtába kezdett a végtelen réten. A kisfiú a fűben ülve felnevetett, miközben le sem vette tekintetét paripájáról. Tudta, hogy ez a különleges ló bármire képes, amit csak kíván tőle. Ha kell, felhőkön vágtat át vele, messzi tájak felett szállnak, ha akarja versenyre kelnek a széllel, vagy a tenger habjait szelik. Magas hegyeket ugranak át, mint apró köveket, erdőségeken vágtatnak keresztül, mint csöppnyi réteken. Csak kívánnia kell, és bárhova elrepülhet a hátán. De a legjobban mégis azt szerette, ha ezen a különleges réten nézheti, ahogy lova önfeledten, szabadon nyargalászik.
Visszafeküdt a fűbe és újra a nap bámulásába kezdett. Szemét elvakították a sugarak, és az előtte vibráló színes foltok megnevettették. Hófehér tejszínhabfelhők úsztak át az égen, amelyekből a szél különböző alakokat formázott. Erről eszébe jutott, hogy megéhezett. Behunyta szemét és erősen koncentrált. Amikor legközelebb kinyitotta egy gigantikus méretű kosár pihent mellette a fűben. Óvatosan felnyitotta a kosár tetejét. Tevékenysége felkeltette a szivárványló érdeklődését, aki lassan, kíváncsi léptekkel közeledett ismét kis gazdája felé. Amikor megpillantotta a kosár tartalmát örömében dobbantott egyet a lábával. A kisfiú egy óriási piros almával jutalmazta hű lovát. Aztán letelepedett a kosár mellé és nekiállt kiüríteni a tartalmát. Habos torták, csokis sütemények, fagylaltkelyhek sorakoztak a soha ki nem ürülő kosár alján.
Degeszre ette magát és elálmosodott. Nyújtózott egyet, majd elfeküdt a puha fűben. A kék égen hatalmas ezüstszínű madarak kívántak szép álmokat neki, mialatt a nap álmosan elindult, hogy átadja helyét a holdnak. A kisfiú alig várta, hogy megpillantsa öreg barátját, az éjszakai csillagmintás égbolton elhelyezkedni. Mindig hálósipkában képzelte maga elé, mint ahogy egyszer egy rajzfilmben látta. Sötétkék, csillagmintás, pomponos hálósipkában. Mielőtt lehunyta a szemét cinkosan összekacsintott vele, aztán lassan álomba szenderült. A fűszálak lágyan betakarták, a harangvirágok halk altatót csilingeltek fülébe.
A fény erősen és durván hasított bele a lágy éjszakába. A kisfiú kinyitotta a szemét. A csillagfényes égbolt lassan kezdett kifakulni, komor szürke színt ölteni, a hold sápadt ezüstje helyett egy csupasz égő meredt rá gúnyosan, a lágy, puha fűszálak kemény gyékényszőnyeggé gorombultak, a virágok halkan csilingelő dallama éles, sikításra emlékeztető kiabálássá változott. A kisfiú kipislogta szeméből a szivárvány ló utolsó emlékét és lerúgta magáról vékonyka, rongyos takaróját. A kopott szoba hideg padlójára kiterített újságpapíron egy szelet vajas kenyér árválkodott. Elszomorodott. Még szájában érezte az álmába befalt sütemények édes ízét, de korgó gyomra hamar türelmetlenül jelezni kezdte, nem elégedik meg az álmokkal. Kezébe vette az árva kenyeret, behunyta a szemét és megpróbálta maga elé idézni soha ki nem ürülő kosarának ínycsiklandó tartalmát, a lágy szellőt, a simogató fűszálakat és hű barátját, amint átvágtat a végtelen réteken.