Julika és a jó tanítónéni


"Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek"
(Máté evangéliuma 5/7/2)


Márciusi verőfény ömlik végig a kerteken, és a kertek felett elterülő szőlődombon. A község templomának hófehér falai önfeledten fürdenek a lezúduló fényben, a torony magas csúcsán szemkápráztatóan csillog az aranyozott kereszt. Mindenfele kipattantak már a rügyek, az emberek vidáman, derűs arccal sietnek dolguk után. Egyetlen egy valaki sír csak abban a pillanatban a faluban: egy kilenc-tízéves forma kislány áll a templommal szemközti járdán, vállai rázkódnak, szeméből patakzanak a könnyek. Csak tízévesen tud az ember olyan keserves-őszinte fájdalommal sírni, ahogy ez a kislány teszi. Nincs a földön bánatosabb teremtés egy ilyen síró-rívó kicsi lánynál, könnyeitől az érc megolvadna, a kő szétrepedne. No, de ki törődik a felnőtteknek teremtett világban egy bánatos leánykával?
Röpke pillanatig úgy tűnik senki! Aztán kinyílik a parókia ajtaja és csinos 22-23 év körüli tanítónéni perdül ki rajta. Egyenesen a kislányhoz siet, lehajol hozzá.
-Miért sírsz Julika? Ki bántott?!
Háromszor kell megismételni a kérdést, mire a gyerek felfogja és könnyei záporán át válaszol.
-A fiúk! A Lajos, a Jóska, meg a Peti!
-Mit tettek ezek a gézengúzok? Megvertek, mint múltkor is?
Néma fejrázás a válasz, s a könnyek egyre jönnek.
-Hát akkor mi történt? Mondd el szépen, nekem elmondhatod!
A tanítónéni két kezébe fogva felemeli a kislány arcocskáját, keze-fejével letörli a könnyeket.
-Na jól van, jól van. Ne sírj most már!
Julika lassan megnyugszik. Felnéz a tanítónőre. A két tekintet egybekapcsolódik. Barna a gyerek szemecskéje, borostyánszínű a fiatal nőé. A tanítónéni mosolyog, simogatja a kislány fejét.
-Jól van, okos kislány vagy.
-Csúfoltak, -böki ki a kislány. -Azt mondták csúnya vagyok, és buta.
-De hát te is tudod, hogy ez nem igaz. Szép kislány vagy és a jegyeid is jók. Még hármasod sincs, nem hogy rosszabb!
A gyerek, könnyekkel a szemében, már mosolyogni próbál. Szipogva mondja:
-Jó tudom. De mást is mondtak. Azt mondták, hogy krumpliorr vagyok!
-Krumpliorr? Mi az, hogy krumpliorr?
-Az, hogy nincs senkim, se papám, se mamám, és nem kellek senkinek!
Felegyenesedik a fiatal tanítónéni. Még ő is gyerek szinte. Két gyerek egymás mellett a parókia oldalánál a zuhogó napsütésben, a csípős, friss márciusi szélben.
-Gyere, -nyúl a gyermek kezéért a felnőtt. -Menjünk most már be. Ne félj, nem fognak többet bántani, majd én beszélek velük.
Mennek kéz a kézben.
-Édes Szűzanyám adj erőt, hogy segíthessek neki, -fohászkodik a fiatal tanítónéni halkan.
Utam ott vezet el a járdán mellettük, éppen odaérek, hogy halljam még e szavakat. Borostyánszínű szemei vannak a lánynak, akarom mondani a tanítónéninek, lélek lakozik abban a két szemben. Mennek szapora léptekkel, befordulnak a parókia ajtaján, s eltűnnek a benti félhomályban.