( Régi történetek a gyermekkoromból )

Amikor letelt a két hét tovább vándoroltam a pusztaszeri tanyavilágba . Jéga Lajos bátyámékhoz, ők az apai és az anyai részről is a rokonaim voltak. Verkanéném, úgy, mint Matildkanéném, szintén a fiatalon elhalt nagyanyám húga volt. Dupla rokonság volt közöttünk, mert az ő férje az én apám, 15 évvel idősebb bátyja volt. Anyámék, ezen rokonság révén ismerték meg egymást. Verkanéném külsőre és természetre, dédanyám szakasztott mása volt. Gömbölyű volt és örökké vidám.

Három fia született, a két utolsó ikerként jött a világra. Akkora már a fiai felnőttek, és a ház elárvult, így hát, nagy örömmel fogadott engem, főként, mert lány voltam, és ismét hangos lett tőlem a ház. Ez a tanya pusztaszer határában feküdt, közel a faluhoz, hatalmas jegenyefák övezték, mint a legtöbb tanyát, ám itt egy kis akácos is megbújt a ház mellett. A tüskés akácfa hihetetlenül elterjedt az Alföldön, mert amerre csak jártam úton útfélen találkoztam velük. A ház kicsi volt, a folyosó egyik oldalán egy cseppnyi konyha bújt meg, melyben egy tapasztott kályhán főzött Verkanéném. A másik felén volt az éléskamra, amelynek a legnagyobb kincse a tejeskannákban álló méz volt. Soha életemben nem ettem annyi mézes kenyeret, mint itt. A folyosóról nyílt a kemencés szoba és arról pedig, a fűtés nélküli hideg szoba,vagy ahogy jobban elterjedt, a tisztaszoba, amit csak a vendégek használtak. A házzal szemben állt az istálló és egyéb mellék helységek. Az istállók mögött a méhkaptárak álltak, szép sorjában. Középen a gémeskút, de a vize magasan volt, szinte pohárral lehetett belőle meríteni. Nem is volt jó íze. Az udvar hátrafelé lejtett és a végében már állt a talajvíz és ebbe a kis tóba két hatalmas bivaly feküdt. Mikor kicsi voltam, mindig azt mondták ők nem tejet adnak, hanem tejeskávét. Bizony én ezt elég sokáig el is hittem, mert fogalmam sem volt még akkor a cikóriakávé létezéséről. Igavonásra, szántani használták őket. Képesek voltak a nagy nyári hőségben egész nap heverészni a pocsolyában. Lajosbátyám méhészkedett, és ő volt a környék ácsa, mindenhez értő ezermester volt. A házukat az emberek ebben az időben maguk építették néhány hozzáértő ügyes tanyasi ember segítségével. No, hát ilyen volt az én nagybátyám is, aki rengeteg házon otthagyta a keze nyomát. Ha a hátsó kapun kimentünk a földekre jutottunk ki, ott dinnyét, és földiepret termesztettek, a fűszerpaprikán a krumplin kívül még gabonát és kukoricát. Itt vetettünk az aratás után még tarló krumplit, ami már nem lett olyan nagy, mint az idejében elvetett, de volt ősszel újkrumpli és a vetésforgó is jót tett a földnek.
Sok disznót tartottak, és Verkanéném egy szép napon, elhatározta, hogy kihajtunk egyet a süldők közül , a pusztaszeri vásárba, hogy legyen egy kis forintjuk is. Mert a parasztembernek mindene megvolt, ami az élethez kellett, mert megtermelte magának, de a pénz, az nem sok lapult a bukszájában. Kellett az is, hogy cukrot, sót, dohányt, némi háztartási eszközt és ruhát tudjon venni. Nehezen tudtam én ezt elképzelni , ezt a disznó terelést, de úgy lett.
A néném kora reggel felébresztett, gyorsan ettünk, és kiengedett egy szép jól megtermett süldőt az udvarra. Mindkettőnk kezébe egy komoly mogyoróvessző és indultunk a vásárba. Ezt fiatal lány koromban el nem meséltem volna a barátnőimnek, mert bizony szégyelltem volna, hogy kondáslánynak szegődtem. A hajtás nagyon megerőltetőnek tűnt, mert ez a disznó mindenfelé ment, csak arra nem amerre mi akartuk. Volt, hogy kergettem egy tanya körül, mert minden áron be akart menni, azt hitte hazaért. Volt, amikor egy tanya mérges kutyáinak hangos ugatására úgy elszaladt, alig tudtam az útra visszaterelni. Nagy vásárba futottunk bele, mindenfélét lehetett kapni, eladó állatok is voltak szép számmal, a mi disznónkon kívül még lovak és borjak is. Sokáig álldogáltunk mire megszabadultunk az örökké ide-oda szaladgáló disznótól, mert Verkanéném alkudozott, jó árat szeretett volna érte kapni. Végre csak odaadta és, már rakták is fel a kocsira és vitték is. Hát mit ne mondjak, nagyon megkönnyebbültem, mert már attól féltem, hogy vissza kell hajtani a tanyára.
Verkanéném sokáig élt a tanyán, a nagybátyám halála után is, és pálinkafőzéssel foglalkozott, összefőzött egy új házra valót és 80 évesen felépíttetett egy kicsi házat Pusztaszeren, a faluban, és beköltözött. Ám a tanyát nem tudta, vagy nem akarta eladni, nyaranta kijárt gyalog a tanyára, és mindenfélét ültetett, mint régen, és egy rozoga biciklin haza tolta a terményt. Ez a beköltözés is csak azért történt meg, mert Matildkanéném örökké unszolta, hogy hagyja már ott a tanyát, mert még a pálinkáért valami elvetemült agyonüti. Ők réges-rég otthagyták a tanyát és beköltöztek Pusztaszerre. A tanyák elnéptelenedtek, összeroskadtak az öreg vályogházak. Idősen, már nem volt gömbölyű, vékony madárcsontú kis öregasszony lett, de ekkor is örök jókedvű és elnyűhetetlen. Közel járt a kilencvenedik évéhez, amikor az úr magához szólította.