( Régi történetek a gyermekkoromból )

Apám révén kiterjedt rokonságom élt Pusztaszeren és környékén, de mi nem sokat ismertünk közülük. Az biztos, hogy akinek a neve Jégával kezdődött, azt az embert rokonként üdvözölhettem. Fogalmam sincs és nem is hallottam sokat a nevünk eredetéről. Van, aki azt mondja, hogy Ukrajnából, vagy Romániából származunk. Talán az unokák, majd kiderítik. Nagyapámat mindig idősnek láttam ott jártamkor. A teljesen ősz, kékszemű, és jó kiállású embernek a szavát ritkán hallottam. Apám hasonlított rá, csak a fekete haját örökölte néhai nagyanyámtól, akit szintén nem ismertem, mert fiatalon Feribátyám születésekor meghalt. Egy biztos, hogy kékszeműek és fehér bőrűek vagyunk, már amelyikünk nagyapánkra hasonlított, mert a néhai sudár termetű nagyanyánknak a szeme is feketén ragyogott. Apánk magas termetet, fekete hajat, fehér bőrt és kék szemet örökölt, és csendes szemlélődő természetet. Nagyon szemrevaló fiatalember nézett ránk a fiatalkori fényképről, arról az egy fiatalon készültről, amin huszonnyolc évesen állt a lencse elé. Amikor a második világháború doni csatájánál vereséget szenvedtek a németek, és mi, a csatlósaik velük együtt buktunk, a magyar katonák zöme ott pusztult, apánknak sikerült hazajönnie Ukrajnán keresztül, mert a külseje alapján ukránnak nézték, miután egy jóságos ukrán nő befogadta egy időre megpihenni, ennivalót és ruhát adott neki, így levethette a katonait.
Többnyire az anyai rokonságomnál töltöttük el a szünidőt. Öcsénk pedig szinte csak a Lajosbátyáméknál rosszalkodott nyaranta. Én azonban, a csavargó természetem miatt, többször is ellátogattam Esztinénémhez, apám kacskalábú nővéréhez, aki vénlány öregedett meg a betegsége miatt. Kicsi korában a D vitamin hiánya miatt elgörbültek a lábai szegénynek, amúgy szép arcú fekete nő volt, azt mondták ő hasonlított legjobban a néhai nagyanyánkra. Idős koráig a Jégatanyán élt, és a legidősebb féltestvérével, Luca nénémmel, segítették egymást. Kilencen voltak édestestvérek apámék, akik közül, csak a legidősebbet, Verkanéném férjét, és a fiatalabbakat ismertem, Esztinénémet, Jóskabátyámat, és Feri keresztapámat, aki a szenteltvíz alá tartott születésemkor a szegedi Fogadalmi templomban. Feribátyám születése nagy tragédia lett a családban, mert a sok apró gyerek anya nélkül maradt, apám mindössze öt évesen. Akkoriban az asszonyok otthon szültek a bábaasszony segítségével, ám Feribátyám nagyon nagy súllyal született, a fáma szerint, egy lepedő segítségével szó szerint kiszorították nagyanyámból, aki ezt nem élte túl. A kicsiket a nagyok nevelték ezután, az újszülött, pedig Pestre került egy jóságos gyermektelen házaspárhoz, akik felnevelték, de megismertették vele az eredeti családját is, így Feribátyámnak két családja lett. A többi gyerek is felnevelődött, úgy ahogy, mert nehéz idők voltak ezek a nagy gazdasági válsággal ésa mérhetetlen szegénységgel. Apám egyik nővére, Bözse, öngyilkos lett, mert nem tudott az édesanyja halálával megbékélni, napjait többnyire a temetőben töltötte és egy este felakasztotta magát.
Nagyapámat később összehozta a kényszerűség egy jóságos természetű özvegyasszonnyal, csak úgy balkézről éltek egymás mellett, akkoriban ezt úgy mondták, ha nem volt megszentelt az együttélés. és ebből a házasságból még három kislány született a családba. Őket már ismertük, mert ők is elköltöztek az ország nyugati részébe apámék után. Kivéve Lucanénémet, aki ottmaradt, és ott is ment férjhez, örökké Esztinénémmel élt tovább. Nagyapámék, a gyerekek felnőtté válása után már nem éltek együtt, ki-ki a maga tanyájában élt, de nem haragudtak egymásra. Ez az asszony nem hasonlított a tanyabeli öregasszonyokra, apám mégis nagyon szerette, mert jóságosan bánt az árvákkal. Kártyavetésből és jóslásból élt, teljesen magányosan, afféle javasasszonyként is ismerték a tanyavilágban. Anyám mesélte, hogy születésem után nem sokkal has puffadást kaptam, mert anyatej híján, kecsketejjel és krumplival etettek, és ő mentette meg az életem, mert már kékültem. Hideg meleg vízbe mártogatott, és valami főzettel megindította a bélműködésemet. Amikor elmentem hozzá, nekem is jósolt, két férjet, két gyermeket, egy lányt és egy fiút, és hosszú öregséget, amin akkor csak nevettem és hittem is, meg nem is. Sok minden mást is mondott, de én már csak ennyire emlékszem vissza. A kunyhóra, amelyben lakott, viszont jól emlékszem, mert nagyon különösnek tetszett belülről, amikor oda beinvitált. A kis fehérfalú kunyhó egyetlen helységből állt, itt főzött, itt aludt, és itt mosakodott, de ez szolgált vendégszobául is. Tele volt a falba mélyesztett polcokkal, ahol mindenféle gazok száradtak, legalábbis akkor én nem tudtam, hogy micsodák és mire valók. Különös illat lengedezett bent, és hűvös félhomály, mert csak egy pirinyó ablakon át juthatott be egy kis napsugár. A tanya körül hatalmas jegenyefák hajladoztak. Köröskörül puszta, zsombék, homok és a messzeségbe tanyák, melyek innen nézve kihaltnak tűntek. Úgy éreztem itt magam, mint aki visszacsöppent a középkorba, ahol egy ezeréves öregasszony mesél az életéről, apámról és a pusztai életről. Furcsa, kicsit éneklő hangon, vagy inkább sírós hangon mesélt, nem bírtam róla levenni a szemem, megbabonázott. Ebből jóslásból a házasságaim és gyermekeim száma már igaz lett. Nem ő volt ebben a tanyavilágban az egyetlen csodabogár, amire én rácsodálkoztam, élt Verkanéném tanyájától nem messze egy ember magányosan, akinek háza nem volt, hanem, a hatalmas jegenyefái, elvadult csipkebokrai, és az akácosa közepén egy földbe vájt pincéje, ebben élt. Vele éltek az állatai is, a birkái, és a kecskéi. Ha nem látom, a saját szememmel el sem hiszem.
Nagyapámék tanyája sem volt fényes palota, a fő épület mindössze két helységből állt, és itt is a picike ablakok csak annyi fényt engedtek be, hogy orra ne bukjunk a sötétben. A konyhában a kredencet a falba süllyesztett polcok helyettesítették, de azért itt a lakóépület mellett húzódott egy hosszú melléképület is. Itt nagyapám aludt nyaranta, mert, már igavonó állatokra régen nem volt szükségük. Csak disznó röfögtek, a göndör szőrű, kövér, mangalica fajta, mert abban időben, a zsír miatt ez kellett. A házat itt is a vesszőfonatú kerítés őrizte, amin az nem jutott csak be, aki nem akart, de akkoriban nem nagyon jártak tolvajok, és itt még nyamvadt kutya sem vigyázta az udvart, amelynek a középen állt a gémeskút, a rettenetes vizével. A ház körül jegenyefák susogtak és rengeteg akácfa adott nagy árnyékot a tikkasztó hőségben. Egészen más élet volt itt szokásban, mint a Bagi nagyapáméknál, ahol rengeteg tennivaló akadt. Itt az élet nagyon lassan telt, nem sokat dolgoztak, többnyire a nagy diófa alatt üldögélt Esztinéném és nagyapám az elmaradhatatlan pipával a szájában, és beszélgettek, vagy nagyokat hallgattak, már amikor én nem voltam ott. Ha odaültem hozzájuk, bizony kénytelenek voltak válaszolni a kifogyhatatlan kérdéseimre. Nem igazán szerettem itt, mert a környéken, egyetlen gyereket, egyetlen leánypajtást sem találtam és rettenetesen untam magam. Tétlenségemben csavarogtam, bejártam a környéket, bámészkodtam, leheveredtem egy-egy nagy fa tövébe, hogy elmélázzak a dolgaimon, néha jól elaludtam. Ha hazaértem enni adtak, és soha nem kérdezték merre jártál te jány. Olybá tűnt, hogy itt megállt az idő.