Sára, a lánya odaállt a másik oldalára, és gúnyosan megszólalt:
- Legalább lesz pénz rendbe hozatni a fürdőszobát, ha feleslegesen verjük szét, mert nem találjuk meg azokat a híres kincseket. Mégis mit gondolsz? Meg lehetnek azok még egyáltalán?
- Nem tudom kislányom... itt hiába minden hohmecolás*. De megígértem a nagymamádnak, amikor még élt, hogy visszaszerzem a kincses lakást, és ő is megígérte a szüleinek.
- Anyu! Azt mesélted, hogy a Nagyi nyolc éves kislány volt, amikor megígérte a szüleinek, hogy visszamegy majd az elfalazott értékekért. A háborúban meghaltak a szülei, persze, hogy meg akarta tartani az ígéretét. Úgy érezte, hogy tartozik ennyivel a szüleinek, akik megmentették őt azzal, hogy papírok nélkül bevitték egy kórházba - azt mondták, hogy az utcán találták őt - amikor vakbél gyulladása volt, és "ottfelejtették". A kórházból aztán egy zárdába került, ahol árvagyerekeket neveltek. A Nagyi pár jiddis szón kívül mindent elfelejtett mire különböző árvaházakban felnőtt. Még a vallását sem tudta megtartani azokon a helyeken.
- Tudom Sári, tudom. Nyolc évesen kórházban volt, csupa keresztény között, és nem volt más olvasnivalója, csak a Biblia. Elbűvölte őt, hogy az Ótestamentumban a mi népünk szent könyveit olvassák a keresztények is, a mi népünk történetét tartják az emberiség történetének. Nem az egyiptomiakét, a görögökét, vagy a rómaiakét, hanem a zsidókét.
Az Újtestamentumban pedig, szinte beleszeretett Jézusba. Amikor kikerült a kórházból így maradt életben. A kedvesnővérek megtanították a Miatyánkra, és az Üdvözlégyre, és annyira ismerte a Bibliát, hogy azt hitték róla, keresztény. A Nagyi nem bánta, hogy ezt hiszik róla. Csodálta a keresztényeket, akik egy zsidó férfit imádnak Istenként, és egy zsidó nőt szentként tisztelnek az Isten Anyjaként. Úgy érezte, hogy az az egyház, ami befogadta, és megmentette őt a córesztól**, az üldöztetéstől és a haláltól, nem érdemli meg, hogy megtagadja, amikor véget ért a zsidóüldözés.
Eszter egy kicsit megköszörülte a torkát, egyet sóhajtott, és elmondta a gyerekeinek azt, amit eddig eltitkolt előttük a családjuk történetéből:
- Az igazság az, hogy a Nagyi szülei nem a háborúban haltak meg. Sajnálom, nem akartam elmondani nektek, amíg kicsik voltatok, mert olyan rémes az igazság. A Nagyi is csak felnőtt korában tudta meg, amikor nyomozott a szülei után a hivatalokban, és a kevés életben maradott ismerősnél. Az ő apja egy "pénzverdében" halt meg. Nem, most ne szólj közbe, mert akkor nem tudom elmondani...
Amikor átkutatták a csendőrök a gettót, felkészülési idő nélkül, rajtaütésszerűen igyekeztek kikergetni az embereket az otthonaikból, hogy az értéktárgyaikat el ne rejtsék. Közölték velük, hogy ide többé vissza nem jönnek, ha valamit elrejtettek vegyék elő, és adják át, mert többé úgysem veszik hasznát. Ha felmerült a gyanú, hogy valaki elrejtett valamit, szinte szétdúlták az értékekért a lakását, felszedték a padlót, széthasogatták a bútorokat.
A "pénzverdének" elnevezett szobákban, és pincékben tömegesen kínozták a csendőrök a tehetős, vagy annak vélt embereket, azt követelve, hogy árulják el az eldugott vagyontárgyaik rejtekhelyét. Brutális verésekkel, elmondhatatlan kínzásokkal gyötörték őket, a családjuk szeme láttára. A Nagyi apja, a ti dédnagyapátok is így halt meg. Nem vagyok képes elmesélni nektek, hogy pontosan hogyan. Olyan brutális módon, hogy a felesége beleőrült a látványba, nekitámadt a csendőröknek a megszállottak erejével, akik akárhogyan ütötték, rúgták, nem tudták az őrjöngésből lecsendesíteni. Végül agyonlőtték...
Eszter hangján hallani lehetett a visszafojtott könnyeket, a gyerekei, mintegy oltalmat keresve a hallott szörnyűségek elől, közelebb húzódtak hozzá. A feszültség enyhült közöttük, a leszálló alkonyatban lassan fakuló fényeket nézték együtt az ablakon túl. Egy idő múlva Áron megszólalt:
- Miért? Miért nem mondta el a dédnagyapa, hogy hová falazta el a kincseket? Többet érnek azok a dolgok, mint az, hogy életben maradjon?
- A remény miatt nem árulta el. Hinnie kellett abban, és remélnie, hogy a zsidótörvények, a gettósítás, a deportálás után olyan korszak is jön még, amikor az elfalazott értékek újra betölthetik a családban a szerepüket. Ezért a hitért halt meg. Ezért akarta a Nagyi, hogy visszaszerezzük a kincses lakást. Ezért ígértette meg velem is, hogy visszaszerzem. Most pedig itt a lehetőség...
Sára egy kicsit elhúzódott, felhúzta a vállát, majd leejtette, és halkan azt mondta:
- Én nem bánom, vegyük meg...
Áron megköszörülte a torkát, sóhajtott egy nagyot, és azt kérdezte:
- Ugye Anya, ez neked nagyon fontos? Csak ennyi maradt a családodból, ez a legenda a kincses lakásról, meg az a pár jiddis szó, amit nyakra-főre használsz...
- Tudom, hogy haragszol kisfiam a jiddis szavakért, de engem a Nagyira emlékeztetnek, akinél nem volt jobb édesanya a földön. Őt meg a szüleire emlékeztették. Nem maradt tőlük semmi más neki, még egy fénykép sem...
- Na jó! Vegyük meg azt a nyomorult lakást, abban a lepusztult házban! Szétkapjuk a fürdőszobát, kiszabadítjuk a kincseket, ha még ott vannak egyáltalán, aztán amíg élünk próbáljuk eladni, mert más bolond úgysem veszi meg rajtunk kívül. Láttad azt a sok purdét a másik udvarban, amikor felfelé mentünk a lépcsőházban? Erről bezzeg nem beszélt a tulajdonos!
- Mégis mit gondoltál, miért adja ilyen olcsón azt a szép lakást?
Eszter, amikor este lefeküdt, nehezen aludt el. Türelmetlen volt, úgy érezte, hogy az éjszakával csak az idejét vesztegeti. Egyre az édesanyjára gondolt. Félálmában kis gömbölyű termetű szellemalak telepedett az ágya szélére. A hangja lágyan, kedvesen duruzsolt, mert soha senkit nem akart megbántani. - Jól van, jól, minden rendben lesz most már... - Még bő három hónap Momme, és a miénk lesz a kincses lakás! - válaszolta, már álmában, neki...

Edit körbe járta a lakást, búcsúzott tőle. Minden rendben lesz most már, holnap végre elmennek innen! - örvendezett magában. Sikerült, szinte hihetetlen, hogy mégis sikerült eladniuk ezt az eladhatatlan lakást! Mindjárt az első vevőnek, akit az ügynök hozott... Micsoda, már nem is remélt, nagy szerencse!
A holmijuk nagyobbik része már dobozokba bepakolva várakozott a szobák közepén. Ma este befejezik a pakolást, holnap reggel jönnek a szállítók, és költöznek. Költöznek! El innen! Csak el innen! El, ebből a rémes házból!
Megállt a nappali közepén, végigsimította a tekintetével a zongorát. A két kisebbik gyereke tanult zongorázni rajta. Hát nem lett egyik sem egy zongoraművész, de milyen aranyosak voltak, amikor karácsonyeste, szépen felöltözve, itt zongoráztak a rokonságnak. A vevő lánya ide jár a Zeneakadémiára... Azért akarják megvenni a lakást... Így hazaugorhat még akár szünetben is, azt mondták... Igaz, hogy a lány hegedülni tanul, de tulajdonképpen mindegy... Neki aztán mindegy... Az a fő, hogy ide akarnak költözni!
Kiment az erkélyre, végignézett az utcán. Többé nem látja innen ezt a magas házak szegélyezte, szűk belvárosi utcát. Hallgatta az állandóan lüktető forgalom zaját, ettől is elbúcsúzhat... - gondolta elégedetten. A város széli családi házban, ahová költöznek, micsoda hihetetlen csend van, ehhez képest. Végül többet kaptak a lakásért, mint amennyit reméltek. A férje bedobta a vevőknek, hogy van még egy komoly érdeklődő a lakásra, és feljebb srófolta az árát. Ő nagyon meg volt ijedve, hogy visszalépnek, hiszen nem volt semmiféle másik vevő! Szerencsére jól viselték a felemelt árat, alku nélkül megadták azt is. Sőt a foglalón kívül, még a lakás árának negyedrészét előre kifizették, hogy ők hamarabb találjanak magunknak lakást, és kiköltözzenek. Azt mondták, őket is sürgeti a német vevőjük. Elképesztő szerencse! Szinte hihetetlen!
Kiment a széles, hosszú előszobába. Mennyit rohangáltak benne a gyerekek, amikor kicsik voltak! Még görkorcsolyáztak is benne. Ugróiskolát játszottak, amíg az alattuk lakó ki nem állt az udvarra ordítozni, hogy hagyják abba! No hiszen, három kisgyereket megfékezni... Nincs az a kirándulás, biciklizés, rollerozás, játszóterezés, szabadban való rohangálás, ami után ne tudtak volna még ugrálni!
Kiment a konyhába, elbúcsúzott attól is. Mennyi ételt megfőzött itt, mennyi süteményt megsütött, mennyi családi, baráti, nagy vacsorát elkészített benne...
Benézett a fiúk szobáiba, ott is már majdnem minden összepakolva... Mi minden készült itt... terepasztal furnérlemezből, batman-autó fekete kartonból, modell vasutak, és autópályák, jelmezek, és LEGO birodalmak. Itt örültek az első számítógépeiknek, itt zárták be egymást a ruhás szekrénybe, a cicát az ágynemű tartóba... Mennyit keresték, szólongatták, de amíg nyávogni nem kezdett, sehol sem találták... Edit elmosolyodott az emlékekre...
A hálószobában leült a franciaágyra, egy percre. Ez az ágy ma az utolsó éjszakán áll itt, holnaptól egy másik szobában, egy másik helyen fog állni... Itt tíz évig állt. Ott vajon meddig fog?
Kisétált a fürdőszobába, kedvtelve körülnézett. Ezt igazán sajnálja itt hagyni... Abban a házban, amit most megvettek, egy sokkal kisebb, keskeny fürdőszoba van. Rózsaszínű benne minden, a kád, a mosdó, a vécé, a csempe. Elfintorodott... No, nem baj! Ez is milyen szörnyű állapotban volt, amikor ideköltöztek. Valami vénséges vén, piszkos, rózsaszínű festéssel a falon, egy ütött-kopott, szabadon álló vaskáddal, egy repedt mosdóval, fafűtéses, henger alakú, özönvíz előtti fürdőszobakályhával, aminek a lyukas oldalára egy bádog darab volt rádrótozva... Amikor a felújítás volt, és kivették a vízszerelők a régi kádat, mögötte a vakolatot leverve találták a sarokban. Látszott, hogy egy jókora darabon a tégla is meg volt bontva, és ügyetlen kézzel visszafalazva. A két szerelő teljesen lázba jött. Biztosak voltak benne, hogy kincs van a falban. Itt volt a gettó a háború alatt, ismételgették unos-untalan.

* okoskodás
** bajtól

/Folyt./