HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 27

Tagok összesen: 1861

Írás összesen: 48116

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Jártó Róza
2019-04-21 18:59:58

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: BellafreakFeltöltés dátuma: 2011-04-22

A titkok tanodája

Első Könyv - Emily Dickens rejtélyes élete


Első Fejezet - Az alak


Figyeltem Lizt, ahogy ugra-bugrál a téglakerítésen. Nagyra nyílt kék szemei csillogtak a nyári napsütésben. Úgy ugrált a magas kőfalon, mint egy kisgyerek. Néha-néha megingott, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Imádott itt lógni a szünetekben, így most is idejöttünk. Nagy baj van. Érzem, de nem kérdezem meg, hogy mi. Nem fog beszélni, ezt már tudom. Ismerem annyira, hogy az érzéseiről nem itt fog beszélni.
- Arra gondoltam, hogy délután átjöhetnél hozzánk, ha van kedved. - vetettem rá egy sokatmondó pillantást, hogy ezzel is oldjam egy kicsit a feszültséget. Egyikünk sem volt soha a szavak embere, ha komoly dolgokról volt szó.
- Köszi rendes tőled. - mosolyodott el végül.
- Ez csak természetes. Különben is anyu muffint csinál. -mosolyogtam. Pár percig csöndbe maradtunk.
- Na és tudod már, hogy mit veszel fel? - tette fel a mai napon körülbelül huszadjára ezt a kérdést Lizbeth. Nagyra nyílt égszínkék szemével figyelt, hátha megtör, és én is elmegyek az iskolazáró bálra, pedig tudja, hogy nem vagyok oda az ilyesfajta mulatságokért.
- Liz, ma már elmondtam egy párszor, hogy nem megyek el a bálba. Nincs mit felvennem, és nincs senki aki elkísérne. - tagoltam lassan, hátha elfogadja végre, de ennek parányi esélyét láttam.
- Ne csináld már, annyira jó lesz. - próbálkozott, hátha, de nem. Gyerekesen viselkedett, de ezt már megszoktam tőle. Még párszor bepróbálkozik különböző indokokat kitalálva, de amint kimondja, rájön, hogy egyik sem igazán meggyőző.
- Inkább menjünk. - mosolyogtam rá, majd felálltam a téglafalról, és egyetlen szökkenéssel a puha füvön landoltam. Liz is követte a példámat, bár ő kissé esetlenül érkezett, és szerencsétlen beleborult a bokorba. Hangos nevetésben törtünk ki mind a ketten, majd segítettem neki kikászálódni a növényből. A 19. századbeli iskolaépület felé vettük az irányt. Szerettem Lizzel lógni, mellette sosem unatkozik az ember. Valóságos energiabomba, a természet csodája, és még a megannyi jelzőt sorolhatnám fel kifogyhatatlan energiakészletére.
- Hé Emily! - jött a hátunk mögül az ismerős hang.
- Oh, Szia Matt! - fordultam meg és ismertem fel a felénk közelgő fiút.
Szegénykém mindig nagyon próbálkozik nálam, de ez nem kölcsönön. Nekem ő csak egy legjobb barát, de nem akarom megbántani, így nem veszem el a kedvét. És különben is, melyik lány nem élvezi akár egy kicsit is a figyelmet? De eldöntöttem, amint eljön a megfelelő idő, elmondom neki.
- Nincs kedved a hétvégén eljönni velem megnézni az új Bruce-Lee filmet? -
vörösödött el Matt, és a földet kezdte bámulni. Ha a menő fiúk lennének az esetem, akkor biztosan összejönnék Mattal. Szőke, magas, kékszemű, focista fiú. A lányok tucatjai odavannak érte, de én nem. Biztos velem van a gond, de egyszerűen nem fog meg benne semmi.
- Öhm... elmennék veled nagyon szívesen, de Liznek megígértem, hogy
elmegyek vele a Hell-be. - mondtam tagoltam, mert magam sem voltam biztos benne, hogy ezt kéne mondanom. A Hell egy új szórakozó hely a városban. Azt mondják elég fura figurák járnak oda, mondják, hogy ott van az Alvilág Ura. Liz már régóta zaklat, hogy menjünk el, persze én mindig nemet mondtam, de jelen pillanatban nem jutott eszembe semmi értelmes magyarázat.
- A Hell-be? - kerekedett ki Matt szeme.
- A Hell-be. - mondta határozottan Liz gyerekes izgatottsággal. A szája
valósággal a füléig ért.
- Oké, akkor jó szórakozást. - adta fel Matt.
- Köszi. - és közben folytattuk az utunkat az épület felé.
- Kélek nagyon vigyázz magadra. - suttogta Matt, úgy hogy Liz ne is hallja.
- Kösz, hogy aggódsz, de nem lesz semmi baj. - mosolyogtam rá
meggyőzően, hiszen én sem terveztem, hogy elmegyek a Hell-be.
A nap a további része a szokásos monoton vánszorgásában telt el. Szerencsére nem feleltünk, úgyhogy ez a kevésbé szívás napok közé esett. Liz óra után olyan gyorsan elviharzott haza, hogy még a "kirándulásunkat" sem tudtam lemondani, de este úgy is felhív, mint ahogy szokta mindig, és akkor lesz alkalmam elmagyarázni, hogy az egész csak kifogás, és én úgy sem megyek el.
Mivel gyalog jöttem iskolába, átvágtam a parkolón, és parkon át vezető úton indultam haza. Hatalmas fenyők szegélyezték a betonút két szélét. A kanyargós úton senki sem járt rajtam kívül, egyedül az én cipőkopogásom hallatszott. A mai napom hosszú volt, és ezt egy nem rövid út követte. Messze laktunk a sulitól. Apu már párszor próbált rábeszélni az autóra, de én mindig ellenkeztem, hiszen kinek lenne kedve egy négy keréken guruló halálszekérben utazni. A gondolatmenetemet a szellő szakította félbe. Valami másmilyen volt ebben, mint a szokásos nyári szellőkben. Megmagyarázhatatlan, mintha a félelem uralkodott volna el bennem. Megálltam, és vártam. Valamiért azt éreztem, hogy várnom kell. Nem tudom mire és miért, csak kell. Ösztönből. A szél faleveleket sodort a járdára. A faleveleket hatalmas porfelhők követték. Tudtam, hogy most valami nem jó fog következni.
A felhő mögül három fekete csuklyás alak lépett ki. Az arcukat nem láttam, de mintha hírtelen félelem telepedett volna le a környéken. A fák nem suhogtak, és a madarak sem csiripeltek. Gyorsak voltak, de még volt közöttünk pár száz méter. Fenyegetően haladtak előre. Háromszög alakban lépdeltek a falevelek által borított járdán, egy magasabb volt legelöl, őt valamivel alacsonyabb alakok követték.
"-Fuss!"- üvöltött bennem egy hang. Engedelmeskedtem, a testem szinte automatikusan válaszolt az utasításnak,. Megfordultam, és a parkoló felé vettem az irányt. Futottam, ahogy csak erőmből tellett. Hátra-hátra néztem, és az alakok még mindig jöttek. Egyre gyorsabban. Átvágtam a parkolón, egy profi futót is megszégyenítő tempóban. A város régi épületei felé vettem az irányt, gondoltam majd a sikátorokban elbújok. Befutottam az egyik sikátorba, remélve, hogy leráztam a fura alakokat. Csak fejvesztve rohantam, az első keresztutcán lekanyarodtam balra. Rohantam, majd az utca végén hátra néztem, és még mindig követtek, ezért jobbra fordultam. Az utcában sötét volt, csak pár lámpa világított. Hangosan dörömbölt a zene, ami félelmetes hangulatot kölcsönzött a környéknek. Lelassítottam lépteimet, talán nem erre kellett volna jönnöm. De sietnem kell, vagy azok az alakok utolérnek, és amilyen félelmetesek, biztos nem a jófiúk közé tartoznak. Nagy levegőt vettem, majd sietős léptekkel elindultam az utca vége felé. Ahogy haladtam előre, fényt láttam. "Sikerült, megmenekültem." Felgyorsítottam, minél hamarabb átjussak. Ahogy megláttam a piros lámpát, lelassítottam. Tévedtem, nem az utca vége volt. Annál sokkal rosszabb. A zene innen jött. Megláttam a feliratot. Hell. Remek. Oda jutottam, ahová a legkevésbé sem akartam. Hátat fordítottam, és elindultam visszafelé. A három alak pont akkor kanyarodott be az utca végén. Megláttak, és rágyorsítottak. Zihálva hátráltam. Közeledtek. Már csak 200 méter. Már csak 150...100... szorosan lehunytam a szemem, mély levegőt vettem. Két oldalról zajt hallottam. Ki akartam nyitni a szememet, de valaki lefogta. Hideg keze volt. Mocorogni kezdtem, hogy kiszabadulja a fogásból.
- Nyugalom nem lesz semmi baj. - suttogta egy hang. Valószínűleg az volt
aki lefogott. - Maradj nyugton. - mondta lágyan. Szót fogadtam neki. Nem mozdultam, ami azt illeti levegőt is alig mertem venni, hiszen annyira féltem. Távolabbról hallottam egy-két puffanást meg recsegést. Pár perccel arra lettem figyelmes, hogy már nem érzem a hideg kezet. Kinyitottam a szememet, és megint a parkban voltam, ott, ahol körülbelül fél órával ezelőtt a három rejtélyes alakkal találkoztam.
"Most megőrültem? Már képzelődöm is?" Körbenéztem, és a földön megláttam egy piros kis lapot. Felvettem. Ámulva néztem. Hell. Ennyi állt a vörös kis papírlapon.
A mobilom csörgése olyan váratlan volt, hogy ijedtemben ugrottam egyet. Miután észhez tértem, a zsebemben kerestem csörgő telefont, és nagy szenvedés után ki bírtam szabadítani a zsebem fogságából. Meg se néztem, hogy ki hív, csak rányomta a zöld gombra.
- Haló?
- Emily? - szólt bele egy lágy hang.
- Igen. Ki beszél? - követelőztem, hiszen nem ismertem fel, hogy ki beszél a vonal másik felén.
- Ezt most bonyolult lenne elmagyaráznom. Találkozzunk.
- De ki maga?
- Menj a mólókhoz. Meg fogsz ismerni. - mondta meggyőzően.
- De...
- Shhh... - folytotta belém a szót. - Nyugodj meg. - azzal megszakadt a vonal.
Nem tudom miért, de teljesen lenyugodtam. A testem már megint automatikusan reagált. Eldugtam a kis cetlit és a mobilomat a zsebembe. Nem mehetek a mólókhoz, főleg ilyen késő éjszaka. Nem tudom mikor, de besötétedett. Anyuék már biztosan aggódnak értem. Haza kell mennem... Haza kell mennem... - hajtogattam magamban, de nem bírtam rávenni a lábaimat az indulásra. A mólók a hazafele úttal ellentétes irányba vannak. Na jó, talán elmegyek... Utoljára végig néztem a beton úton, majd megfordultam, és elindultam a kikötő felé.
Hamar odaértem, de nem láttam senkit. Elindultam a legutolsó móló felé. Lassan lépkedtem. Csak a cipőkopogásom hallatszott - már amennyire kopogni tud egy tornacipő - ami eléggé nyomasztó hatást keltett bennem. Ahogy haladtam előre, mintha valami megcsillant volna a fény. Felgyorsítottam lépteimet, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Meghúzódtam egy csónak mögött, és onnan leskelődtem. Egy fekete motor állt a lámpa halovány fénye alatt. Króm és fekete fényezésén játszott a szél. A sötétre festett tankon egy lángnyelv húzódott végig. Szétnéztem, nem láttam senkit, ezért előbújtam ideiglenes rejtekhelyem mögül. A motor mellé léptem, és a fényezést csodáltam. Szinte hívogatott, hogy érintsem meg a lángnyelveket. A szél gyengéden suhant végig a környéken. A mólóra pillantottam. A végén ült valaki. Csak a körvonalai látszódtak. A Hang... Gyors léptekkel elindultam felé. A bátorságom a móló közepén elszállt, mert átvillant az agyamon, hogy mi van, ha a három csuklyás egyike. Már csak pár méter volt közöttünk, mikor megálltam. Most vettem csak észre, hogy telihold van. A víz felszínén visszatükröződtek a csillagok.
- Hát eljöttél. - suttogta az alak, alig halhatóan, de így is felismertem, hogy ő
volt az aki a telefonba beszélt.
- Ki maga? - rikácsoltam már-már hisztérikus hangon.
- Nem kell félni. - mozdult meg, és feltápászkodott, de még mindig háttal
volt.
- Azt kérdeztem ki maga! Miért kellett ide jönnöm? - üvöltöttem rá, hátha akkor válaszra méltat, ám ekkor olyat tett, amire nem számítottam. Egy szempillantás alatt velem szembe termett, pedig volt közöttünk vagy öt méter. A rossz fényviszonyok miatt nem láttam az arcát. Csak a fekete szemei tükrözték vissza a távoli lámpa fényét. Nem tudtam koncentrálni, mert a szemei rabul ejtettek. Feketék voltak, mint a sötét erdő, itt-ott megcsillant.
- Hogy lássam semmi bajod. - suttogta. Éreztem a leheletét, ami még bolondítóbb volt. Nem tudtam tisztán gondolkodni. Szédültem. Elájultam.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Nagypénteken című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Odafent című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Nagypénteken című alkotáshoz

Etelvaria bejegyzést írt a(z) Mogorva motoros című alkotáshoz

Etelvaria alkotást töltött fel A pizzafutár címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Hiába minden című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Végkép(p) című alkotáshoz

Daniel alkotást töltött fel Bátya úr tündöklése címmel a várólistára

oroszlán alkotást töltött fel Hiába minden címmel

Finta Kata bejegyzést írt a(z) V á r t a l a k című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Szürke a tél ege délben című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)