- Odanézz, anyu, ott jön még egy! - kiáltotta izgatottan Ádi, és tekintetével azonnal keresni kezdte a jelzőtáblát, majd amikor megtalálta, elégedetten huppant vissza a székére.
- Négyjegyű! - nézett rám boldogan, és szemeiben ott táncolt az a pajkos fény, ami olyan imádnivalóvá tette a kisfiamat. Még nem ismerte a számokat, de azt tudta, hogy minél több számjegyük van, annál nagyobbak, jelen esetben pedig annál tovább tart a móka.
- Négyjegyű! - ismételte meg - Akkor biztos jó hosszú lesz ez is! Ha majd beértünk, odabújhatok hozzád, mintha félnék?

Ezen elmosolyodtam. Eszembe jutott az a régi utazás, amikor az édesapjával Olaszországba mentünk, mint egyetemisták, és amikor a hegyekkel csipkézett autóutakon a turistabusz begurult egy alagútba, finoman odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:
- Most lehet csókot lopni! - aztán mire kiértünk, megint szálegyenesen ült mellettem az ülésen, szigorú puritán ábrázattal az arcán, mintha nem épp az imént lopott volna meg.
Szerettem az alagutakat. Különösen a hosszúakat - kisgyermekként gondolatban sokat játszottam azt, amikor bementünk egy olyanba, hogy igazából egy törpebarlangban vagyok, és épp az egyik járatukon suhanok át titokban; szinte láttam is az alagút homorú oldalfalain, amint hegyes kis csákányukat barátságosan lengetik felém a törpék.

*

- Anyu, most! - ölelte át a derekamat Ádi, és én is magamhoz szorítottam őt. Újabb emlékek törtek rám: a kisfiam világra jövetele. Apás szülés volt, András végig ott volt velem, és hol engem bíztatott, hol a babát, még most is itt csengenek a szavai a fülemben:
- Na mi lesz, kisöreg? Annyira nem hosszú az az út, már igazán megérkezhetnél!
- Lehet, hogy nem hosszú, de rögös! - nyögtem válaszképpen, és ha nem lettem volna olyan nagy munkában, még némi méltatlankodást is csempésztem volna a hangomba; hát tudja is azt egy férfi, hogy milyen hosszú az az út?!
Könnyek szöktek a szemembe - mennyire szerettem őt! Amikor az orvos közölte velünk, hogy beteg, úgy éreztem, imbolyogni kezd velem a szoba, ha nem tart olyan erősen, el is estem volna.
- Nem kell mindjárt kétségbe esni - igyekezett megnyugtatni az orvos - A férje szervezete fiatal és erős, és a mi tudományunk is folyamatosan fejlődik. Azért látok némi fényt az alagút végén!
- Na azt lesheti, hogy annak az alagútnak a fénye felé indulok - mormolta a fülembe András, miután az orvos elment, és én sírva borultam a nyakába. Kezeivel gyöngéden cirógatta a hajamat, és hangjában nyomát sem éreztem annak a gombócnak, ami az én torkomat a betegsége ideje alatt végig fojtogatta.
- Ne sírj már, no! Még megijeszted a gyereket ezekkel az angóranyúl szemekkel!

*

- Anyu - súgta kuncogva Ádi - A néni már megint elaludt!
Az előttünk ülő idős hölgy egyenletesen szuszogott; a kirándulások, városnézések során korát meghazudtoló fürgeséggel és lelkesedéssel menetelt a csapattal együtt, amikor azonban a motor monoton zúgásának kíséretében gurultak alatta a kerekek, menten elszunyókált.

*

- Fáradt vagyok. - nézett rám bűntudatosan András, miközben én az ágya szélén ültem. Már egy hete otthon volt, végleg hazaengedték a kórházból az otthonillatú paplanok közé. Különös módon nyugalmat éreztem, nem azt a tompa, "feladom"-érzést, hanem valódi békét, hogy miért, pont abban a felfoghatatlanul fájdalmas helyzetben, máig nem tudom.
- Csoda vigye - sóhajtotta hosszan - Mégiscsak csalogat engem az az alagút...
- Hozzád bújhatok, mintha félnék? - kérdeztem halkan, mire ő halványan elmosolyodott, és szélesre tárta a karjait.

*

- Hú, anyu, ez bitang jó volt! - egyenesedett fel a székén a fiam, és az arca csak úgy ragyogott - Ugye, nem ez volt az utolsó?
- Nem! - simítottam végig puhaszálú haján - Nagyon sok alagút vár még ránk!