Tökéletlenségről

Ökölbe szorítom ujjaim,
próbálom megtartani a tarthatatlant,
mosolyt kényszerítve arcomra,
tovább lépdelek a holnap útjain.
Most belém mart az élet,
félelmem gyűri bensőm,
jajom még is csak én hallom,
hisz' mosolyom mögé zárom arcom.

Új szemmel látom a jelent,
mennyi tökéletlen botladozás,
félúton elcsuklott érintés,
s hintába ültetett ígéretek,
melyek felébresztik a kételyt,
hogyan látszhat tökéletesnek,
ami, annyira átlátszó, huzatos.

Vak-vágányon utazó napjaim,
egyszer elérik az ütközőt,
mely helyéből vagy kidől,
vagy futóhomok szemekké őröl,
de eljön a virágba boruló kikelet,
s a felborzolt jelen megint élhető lehet.