HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 13

Tagok összesen: 1869

Írás összesen: 48537

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: GunodaFeltöltés dátuma: 2006-11-09

Merlin


Mottó:

"...Galahad pedig nagyhosszan imádkozott az Úrhoz,
hogy amikor kéri, hadd távozna ebből a világból;
s addig könyörgött, mígnem egy Hang
így szólott hozzá:
'Galahad, teljesül a kívánságod,
s amikor kéred tested halálát, meg is kapod,
ugyanakkor megtalálván a lélek életét.'"
(Sir Thomas Malory)


Egy véres csata után végképp megcsömörlöttem a lovagi élettől. Sohasem tudtam igazán megvetni vagy gyűlölni azokat, akik ellen éppen harcoltam, így az ölésre sem voltam képes nyugodt lélekkel. Egyszerre nem érdekelt már Szívem Hölgye sem, akihez valamikor dalokat írtam, és kopjákat törtem össze érte vétlen lovagok testén. Éjszakai találkánkon, ahová alvó férje ágyából szökött, néztem babaszerű arcát, hallgattam dallamos fecsegését, és rá kellett jönnöm, hogy éppen olyan ő, mint a többi nemesasszony: drágakővel kirakott, üres kehely.
Akkor elhatároztam, hogy végleg leteszem fegyvereimet, páncélomat, búcsút veszek jó csataménemtől, és elindulok, hogy megkeressem, amiről csak homályos sejtéseim voltak: azt, ami értelmet adhatna napjaim múlásának. Királyom kérése, hölgyem könnyei ellenére hagytam el az udvart, a legtöbb lovag életének netovábbját.
Sokáig vándoroltam egymagamban, keresve a magányt, a csendes tűnődést, mely talán elvezethet engem a bölcsességhez, önmagam megértéséhez.
Egy langymeleg tavaszi napon, ismeretlen erdőben bolyongva, véletlenül egy barlangfélére bukkantam. Alig volt észrevehető: egészen eltűnt a túlburjánzó borostyán kusza rejtekén. Félrehúztam a növény lecsüngő, buja indáit, és beléptem az üregbe.
Odabenn hűvös sötétség fogadott, és egy nagy, lapos kövön karvalyszerű öregember kuporgott mozdulatlanul, elmélyülve gondolataiban. A borostyánágak között betűző kósza napsugár ott játszadozott az öreg arcán, de nem tudta felmelegíteni jeges fényű tekintetét.
Tudtam, hogy utazásom itt most végéhez ért. Megtaláltam, akit kerestem: ez Merlin, az évszázadok óta elveszettnek hitt mágus. Ha ő nem tudja megmutatni nekem létem értelmét, akkor senki!
Leültem a földre a mágussal szemben. Merlin rám sem nézett, és semmi jelét nem adta, hogy észrevett volna. Sokáig üldögéltünk így; türelmesen várakoztam, és közben talán el is bóbiskoltam kicsit.
Rögvest torkomba ugrott a szívem, mikor Arthur király tanácsadója hirtelen rám pillantott, és ingerülten így szólt:
- Megzavartad az elmélkedésemet, lovag. Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok én?
- Tudom, uram: Merlin vagy. - válaszoltam megszeppenve. Meglepett, hogy nagy magányában egyáltalán nem örül egy emberi lény közelségének.
- És mit akarsz éntőlem? - kérdezte Merlin élesen, gyanakvó késpengearccal.
- Azt, hogy légy a mesterem. Hosszú ideje keresem már, hogy mi végre vagyok ezen a világon...
- Nincs szükségem tanítványokra. - vágott közbe a mágus metszően. - Felfedezted a rejtekhelyemet, ezért nem hagyhatlak életben.
Nem tudtam komolyan venni szavait.
- Ne aggódj, nem árulom el senkinek! - ígértem ártatlanul.
- Nem hiszek neked... Ismerem én jól a magadfajta kardcsörtetőket! - sziszegte az öreg, és tagjait nyújtóztatva felkelt a kőről.
- Én már rég nem vagyok harcos... - vallottam be szomorkásan. - ... csak az életem értelmét keresem.
- Az engem nem érdekel! - válaszolta Merlin hideg megvetéssel. - Megtaláltad a barlangomat, ezért meg kell halnod.
Keselyűarca túl komor és fenyegető volt ahhoz, hogy tréfának vélhessem szavait.
- ... És mit akarsz tenni velem, uram? - kérdeztem szepegve, mint egy riadt kisgyerek.
Merlin szemében kaján fények lobogtak.
- A fejedet veszem, jó lovag! - azzal máris előgördített a barlang homályából egy jókora farönköt. Gyanús, sötét foltok és vágások nyomai árulkodtak rajta, hogy nem először használják ilyen rút célra.
A kézzel fogható halál gondolata megrémített: sűrűn tekingettem a barlang szája felé, ahol szabadon lebegtek a dús indák, és betűzött az éltető, tavaszi napfény. Tudtam, talán ez az utolsó alkalom a menekülésre, ...mégsem mozdultam. Gyermekkorom óta belém nevelték, hogy egy igazi lovag nem félhet, nem hátrálhat meg, még ha az eleven ördöggel áll is szemben. Merlin inkább valami pokolfajzatnak tűnt ebben a percben, mint élő emberfiának; mégis, bíztam benne, hogy nem a puszta bosszúvágy vezeti, és tudja, mit miért tesz velem... Életem értelme talán éppen a halál lesz.
A mágus egy pillanatra gunyorosan fellebbentette előttem a borostyánfüggönyt, mintha menekülésre bíztatna. Nem mozdultam. Dermedten figyeltem, amint jókora pallost húz elő, melynek pengéje színaranyként villogott a szeszélyes napfényben. Merlin parancsára engedelmesen letérdeltem. A fejem üres volt, gondolatok nélküli, csak Jézushoz suttogtam magamban összefüggéstelen, töredezett szavakat. Az öregember hideg keze megragadta hosszú hajamat, amely lovagi szokás szerint a vállamat verte, és egy életlen ollóval tövig nyiszálta, mint valami hóhér a kivégzés előtt.
"Milyen méltatlan! - futott át rajtam. - Nem lovaghoz illő ilyen nyomorultul meghalni! Ha már pusztulnom kell, legalább karddal a kezemben tegyem!"
- ... Verekedjünk meg egymással! - ajánlottam Merlinnek meglepően halk, lassú szóval. - Ha te győzöl, lefejezhetsz.
A mágus gúnyosan kuncogott.
- Legalább a pallos árnyékában tanúsíts némi alázatot, Sir... Te már nem vagy lovag, én meg sosem voltam.
- ... Igaz, igaz... - sóhajtottam bánatosan, míg az öreg olló kínlódva csattogott a tarkómon. Kezemet összekulcsolva fohászkodtam az Úrhoz, hogy adjon erőt és bátorságot a halálhoz, mely most valóságosabbnak tűnt, mint akármelyik veszedelmes ütközetben. A királyi udvar félelem nélküli lovagként ismert engem, most mégis reszkettem belül, és még megvetni sem tudtam magam ezért...
Megértettem, miért kell ilyen méltatlan véget elszenvednem: harcosként éppen elég ártatlant küldtem át a túlvilágra, és tetteink előbb-utóbb visszaütnek ránk. Beláttam, hogy ez így helyes, mégis, csak minden erőmet megfeszítve tudtam elnyomni magamban a halálfélelemtől nyüszítő, gyarló lényt, gyáva emberi mivoltomat...
Merlin két kézre kapta a nagy pallost, és a tőkéhez parancsolt.
Halálom immár teljesen bizonyossá vált előttem. Nem ellenkeztem, nem lázadtam ellene, csak némi önsajnálat lengett át rajtam, amint a tönkre hajtottam fejemet. Imádságba kapaszkodva, feszültségtől vibrálva vártam az életemet kioltó csapást. Minden pillanat örökké tartónak tűnt, amíg a tőkén nyugodott a fejem, és szememből a félelem könnyei préselődtek ki. Csak vártam, és vártam, s minden önuralmamra szükségem volt, hogy fel ne ugorjak, hiszen Merlin nem kötözött meg.
Végül nem bírtam már tovább, és felemeltem a fejem.
A mágus egyáltalán nem akart lesújtani rám: békésen üldögélt a nagy kövön, és a pallosra támaszkodva figyelte vergődésemet.
Látva, hogy a kivégzés elmarad, nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.
Merlin nevetett:
- Úgy látom, rettenthetetlen, félni azért még tudsz... Most még nem veszem fejedet, viszont meg kell esküdnöd az Úr szent neveire, hogy itt maradsz velem, és szolgálsz nekem, ha akarom.
Megkönnyebbült szívvel tettem le az esküt.

* * * * * * * * * * * * * *

Így lettem tanítványa, vagyis inkább szolgája Merlinnek. Nem volt könnyű sorom mellette; nála nehezebben kiismerhető emberrel még sosem találkoztam. Hol rabszolgaként kezelt, és a legalantasabb munkákat bízta rám, máskor meg hosszan beszélgettünk életről, halálról, csodákról, és ilyenkor nagyon elégedett voltam a sorsommal. Azt azonban - bármilyen kedvében volt is - mindig éreztette velem, hogy életem egy hajszálon függ, és ezt a szálat ő tartja kezében.
Merlin a nap nagy részét mély elmélkedésben töltötte. Ilyenkor én is szótlanul ültem mellette, és elgondolkodtam eddigi tetteimről, s a beszédes csendben megértettem, miért kellett búcsút mondanom a lovagi életnek. Nemcsak a kezemtől elesett emberek miatt utáltam meg magamat. Önzésem volt a fő oka, hogy tisztább életre vágytam: ráébredtem, hogy mióta megszülettem, mindig, mindent önmagamért tettem, még ha látszólag másokat szolgáltam is. Kíméletlenül mérlegre kerültek cselekedeteim, és undorral állapítottam meg, hogy egyetlen tiszta és önzetlen sincs közöttük. És pontosan tudtam, éreztem, hogyha véghez viszek akárcsak egy ilyen tettet, megválthatom magamat!
- Mester, segíts nekem! - fordultam Merlinhez gyötrődő alázattal. - Tenni akarok valamit... valamit, ami ... - kínlódva kerestem a szavakat, ám nem tudtam kifejezni, ami belülről feszített.
A mágus elmosolyodott.
- ... valamit, amivel másokat szolgálsz, nem a tulajdon vágyaidat. - fejezte be nyugodtan. - ...Hát, lovagom, okosabb vagy, mint gondoltam! Rátaláltál arra, mi dolgod ezen a világon.
- De hát mit sem érek vele, ha nem tudom, hogyan tegyem! - tört ki belőlem szinte haragosan.
Merlin egy ideig hallgatott, aztán megfontoltan így szólt:
- Csak egyetlen ilyen tettet ismerek: ha az életedet adod át jó szívvel egy ismeretlen haldoklónak. Ő meggyógyul, te pedig meghalsz.
Ez félelmetesen hangzott! Már a gondolatba is beleremegtem, és tiltakozásra nyílott a szám:
- ... Ez kegyetlenség! Nem lehetne inkább megküzdeni valakivel ezért az emberért?
Merlin rosszallóan rázta a fejét, és egyenes, szürke szemöldöke ráncba szaladt.
- Kivel akarsz megharcolni? ...Talán a halállal? ...Hogyan is menthetnél meg azzal egy haldoklót, ha valakinek a vérét ontod?
Tudtam, hogy gyáván és ostobán beszéltem, mégis, durcás kisgyerek módjára vágtam oda a mesteremnek:
- ... A saját véremet bezzeg onthatom, ugye?
- CSAK azt onthatod, fiam. - válaszolta Merlin szelíden, és már-már emberségesen hozzátette: - Senki sem kényszerít, hogy áldozd fel magad. Csak akkor tedd meg, ha tényleg ezt akarod.
Szokatlanul jóindulatú szavai meghatottak, és úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha teljesen a kezébe adom magamat.
- Legyen, ahogy te akarod, Mester. - mondtam jámbor bizalommal.
- Nem. - vágott közbe a mágus. - Én nem jelölhetem ki a te utadat. Neked kell eldöntened, mihez kezdesz azzal, amit most megtudtál.
Ennél keményebb feladatot nem is kaphattam volna! Eddig még soha sem kellett döntenem saját magamról; amíg atyám házában éltem, ő mondta meg, mi a helyes, később pedig királyom parancsainak engedelmeskedtem. Most azonban gondolkodásra voltam kényszerítve, és nehéz döntéshozatalra; bár tudtam, nem vagyok ostoba, mégis kétségbeestem.
Gyötrődve őrlődtem a két lehetőség között: egyik az volt, hogy elhagyom Merlin barlangját, és visszatérek régi, kiszámítható életemhez. Eszem, iszom, harcolok, szerelmeskedek, és amikor eljön az ideje, meghalok, anélkül, bármit tettem volna bárkiért.
A másik lehetőség pedig az áldozattá válás, amely nagy és nemes dolognak tűnt szememben; hiszen az Úr is azt mondta, hogy a legnagyobb dolog életünket adni felebarátainkért. Aztán, amikor jobban belegondoltam, egyre inkább elbátortalanodtam: túlságosan szerettem ezt az életet, akármilyen sivár és önző legyen is... Ám rögtön ezután belém hasított a fájdalmas felismerés, hogy éppen most hagyom elmenni magam mellett az egyetlen esélyt arra, hogy jobb legyek, és - életemben először - igazán önzetlen.
Néha úgy éreztem, igen, készen állok a halálra, máskor meg azt gondoltam, nekem pontosan elég annyi, hogy eléldegéljek Merlin szolgájaként. Nem akarok én hős lenni! Két ellentétes erő ráncigált kétfelé, és én úgy hajlongtam hol erre, hol arra közöttük, mint tehetetlen fűszál a csizmatalpak alatt. Teljesen meg voltam zavarodva. A bizonytalanság annyira összekuszált, hogy sem enni, sem inni, sem pihenni nem bírtam.
Végül egy este határidőt kértem Merlintől. Nem lepődött meg. Részvéttel nézett rám, és azt mondta, másnap reggelig gondolkodhatom. Ha nem döntöttem, el kell, hogy hagyjam a szolgálatát.
Azon az éjszakán sem aludtam. Elgyötörten, minden értelmes gondolat nélkül hallgattam a mágus ütemes hortyogását.
"Neki jó, ő tud aludni.... Az ő lelkiismerete tiszta. Ő tudná, mit kell tennie: békésen adná át magát a halálnak, sőt szeretettel... Te pedig még most is csak magadra gondolsz: arra, hogyan tehetnél jót másokkal - magadért."
Ahogy így kínlódtam, éreztem, hogy valami megpattan odabenn. Sírni kezdtem, csendesen, hogy fel ne ébresszem Merlint. Keservesen sirattam önnön gyávaságomat, esendőségemet és önzésemet, és az életemet, amelyet úgyis el fogok veszíteni, bárhogy is kapaszkodom belé. Már hajnalodott, mire elapadtak a könnyeim, és furcsa módon nem szégyelltem a gyengeségem. Ha jól emlékszem, még gyermekként sírtam utoljára...
Zsibbadtan tántorogtam ki Merlin barlangjából a közeli patakhoz, hogy megmossam égő szememet, és igyak hűvös vizéből. A hajnal fényénél, a lágyan hullámzó víztükörben megpillantottam saját arcomat. Megnyúlt volt, bozontos szakállal benőtt, zavaros szemű. Idegenkedő undorral szemléltem, és végre kezdtem felfogni azt, amire gyermekkorom óta tanítottak a papok: nem lehetek csupán csak ez a test. Ez csak egy kéreg, kardhüvely, amelyet felhasználhatok mások ellen, vagy másokért... és odaadhatom a halálnak, cserébe egy életért.
Elszántan mentem vissza a barlanghoz, hogy felébresszem Merlint. Sietnem kellett, mert tartottam tőle, hogy újra elbizonytalanodom, és meggondolom magam.
- Add rám a gyógyító erőt, Mester! - kértem a mágust.
- Jól meggondoltad? A biztos halált veszed magadra egy idegenért, minden haszon nélkül.
- Nem baj, Mester. Add rám a gyógyító erőt, és az emberek áldani fogják a nevünket!
Merlin pillantása éles lett, akár késpenge. Nevetése belém vágott.
- ... Ez megint önzően hangzott, lovagom! Az emberek nem áldani, hanem átkozni fognak bennünket ezért.
A mágus érintésére mély álomba merültem, és mire felébredtem, már birtokában voltam annak a félelmetes erőnek, melyet csak egyetlen ember gyógyítására használhatok fel, - és saját elveszejtésemre.
Képességemnek hamar híre ment: talán maga Merlin terjesztette, talán az asszonyok, akik néha ennivalót hoztak neki. Nap mint nap jöttek hozzám a halálra szánt, súlyos betegek barátai, rokonai, és könyörögve kértek, gyógyítsam meg szeretteiket. Őszintén elmondtam mindenkinek, hogy a saját életemet kell átadnom, ám ez nem zavarta őket: erőszakosan követelték a segítségemet vagy pénzt ígérgettek. Azt hiszem, valami csodadoktor-félének tarthattak...
Rossz érzésektől gyötörve mondtam nemet mindenkinek, egytől-egyig. Bántott a lelkiismeret, szégyelltem gyávaságomat, de úgy éreztem, ezek az emberek fertelmesen önzőek és részvéttelenek. ...Különben is, mi alapján válasszam ki azt a valakit, akiért meg kell halnom? Látogatóim csúful ócsároltak és pocskondiáztak, mielőtt elmentek volna. Áldás helyett átkot szórtak rám, ahogy Merlin előre megjósolta.
Ám egy napon fájdalomba kövült, bánatos, öreg lovag keresett fel, és arra kért, gyógyítsam meg leányát, Marielt, aki már fél éve haldoklik, iszonyatos kínok között. Amikor elmeséltem neki, mi történik velem, ha erőmet a lányának adom, a lovag háta még jobban meggörnyedt, szomorúan elbúcsúzott tőlem, és elindult lefelé a hegyről.
Fájdalom markolt belém: nem hagyhattam elmenni. Felugrottam, és utána siettem.
- Hozd ide Marielt, és meggyógyítom! - mondtam elszántan, bár tudtam, most ítélem halálra magamat.
Az öreg nyakamba borult örömében, és hálálkodva köszönte meg a jótéteményemet. Hosszan néztem utána, amíg el nem tűnt a poros úton, és mély bánat ülte meg testemet-lelkemet.
"Látod, ez egy hiábavaló áldozat lesz... Sosem tudod meg, hogy tényleg segítesz-e a leányon." - gondoltam, és nehéz léptekkel, a visszafordíthatatlanság érzésével indultam Merlin barlangja felé.

* * * * * * * * * * * *

S íme, eljött a nap, amelyben sohasem tudtam igazán hinni: halálom napja.
Csendesen álldogálunk Merlinnel a barlang előtt, a leányra várva, aki elveszi majd az életemet. Még sehol sem látom Marielt, lábam mégis úgy reszket, hogy le kell ülnöm egy mohos fatörzsre. Merlin csillapítóan teszi vállamra súlyos kezét, de látom, ő is feszült és szomorú.
... Egész éjszaka szemhunyásnyit sem aludtam: nem tudtam úgy gondolni a holnapra, mint szabadulásom napjára. Csak a halált láttam, mindig, mindenhol, és szűköltem a félelemtől. Nyugtalanul tűnődtem, vajon milyen lesz: lesújt-e rögtön, mint egy kardcsapás, vagy lassan szívja majd el életerőmet, mint a vámpírok...
Merlin megböki az oldalamat, és mutatja, hogy jön a leány. Nem is jön, inkább vonszolódik öreg szülei karján, bágyadtan, mint a lekaszált virág.
...Különben egészen szép teremtés, jóllehet teste áttetszően vékony, és holthalovány arcára mély nyomokat vésett a szenvedés. Olyan erőtlen szegény, hogy alig tudja megtartani szalmaszőke fejét. Elönt a részvét, ahogy őt nézem, és arra gondolok, talán jó ez így, hogy éppen érte kell meghalnom.
Merlin utasítására szülei kétszer megkerülik a barlangot Mariellel. Hideg verejték üt ki egész testemen arra a felismerésre, hogy minden lépéssel engem vezetnek egyre közelebb földi életem végéhez.
A szegény leányt Merlin óvatosan egy nagy kőre ülteti, szemben velem. Látom, Mariel is reszket, és világos szeme tele van rettegéssel. Nagy-nagy gyengédséget érzek iránta, amikor kezembe veszem kicsi, aszott virág-kezeit.
... Az erő átadása most megkezdődik közöttünk, és nincs már visszaút: olyan, mintha kemény ütés sújtana le a földre. Mariel is érzi: remegve, erőtlenül dől előre. Nagy, világos haja sátorként terül ránk.
... Ketten maradtunk a világon.
Homlokához szorítom homlokomat, pedig pontosan tudom, ezzel hátralévő perceimet rövidítem meg.
... Szívem dübörgése lassan lecsillapodik, és végre meg merek mozdulni a hajsátor alatt. Megszorítom a leány kezeit, és ő félénken viszonozza.
Szemébe nézek, mialatt az életerő egyre folyik, folyik el belőlem... Látom, amint megszínesedik viaszsápadt arca, és megelevenedik rémült, üres tekintete.
... Aztán már nem látok mást, csak nagy, világos szemét... ebbe kapaszkodom.
... Teljesen átadva magamat, beleveszek Mariel szemébe, aztán valami puha, magába fogadó sötétségbe...



1997 húsvétja

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Hanga
Regisztrált:
2007-01-02
Összes értékelés:
2534
Időpont: 2007-01-24 17:00:44

Semmi újat nem tudok mondani, de azt azért igen, hogy tetszett!
Üdv! Hanga
Alkotó
eszesg
Regisztrált:
2006-03-29
Összes értékelés:
409
Időpont: 2006-11-10 14:41:02

Jó volt olvasni. Amolyan "felnőtt mese" féle írás érzelmekkel dúsítva. Azért látszik, hogy sok idő telt el a "Sugar Lane"-es mű és e között. A fejlődés szemmel látható (olvasható).

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Plagizáció című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Könyöklő Gróf című alkotáshoz

Pecás alkotást töltött fel Ének a templomban címmel a várólistára

black eagle bejegyzést írt a(z) Dimenziók (haibun) című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Penészvirág kalitkában című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 3. rész című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 09. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 08. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 07. című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Kicsit másképp 10. címmel a várólistára

túlparti alkotást töltött fel Plagizáció címmel a várólistára

túlparti bejegyzést írt a(z) Könyöklő Gróf című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Altató minden évszakban című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Három lány 18. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)