Alkony pírja szülte ábránd lök el hozzád,
s kitárt szívem ablakára szeretet fénye ül,
egy aprócska remény-csillag, mely pislákol még,
mint a kialvó parázs, ha megborzolja a szél.

Rejtelmes álmokkal ölelkezve ballag az idő,
oly tájakon topog csendesen csosszanó talpakon,
hol kigyúlt máglyákon elégetett vágy halt kínhalált,
s a világ végén ringatózva lelkünk otthonra talált.

Most vándor vagyok ezen a bús képű földön,
egy nincstelen koldus, ki hitehagyottan kéreget,
s fázós lelkem meg-meg áll hozzád tántorogva,
könnye gyöngyeiben hordozva mind, mi elveszett.