Látod, most itt ülök csendesen,
kezem matat a szűz papír felett,
elbabrál a nyughatatlan tollal,
s néhány kósza gondolattal.
Úgy írnék valami nagyon szépet,
olyan felemelő, megható szavakat,
a pillanatról, a tovatűnő időről,
az űrről, amit kitölteni nem lehet,
sem alkuval, sem ábrándokkal.
A kidőlt vén fának megszakadt
minden apró gyökere, mely
földjéhez kötötte, s férgek járnak
ki-be megannyi tátongó résen.
Hiába tárja fölé karját a Tavasz,
holttá szikkadt testében elhalt a lét,
s nem tudja újra nevelni gyermekét.
Kinyújtott tenyeremen eléd teszem
lelkem még csillámló morzsáit.
Kérlek őrizd fényeit mindig,
mert benne piheg kicsiny létem,
minden egykor volt lüktetése.
Fejemben vágtatnak zubogó,
tajtékkal borított gondolatok,
s küzdök a józanság idilljével,
hogy ne űzzön bolond habokba,
ez a tömérdek lidérces álom.
Nálad keresem megnyugvásom,
a puha, csupasz föld dombjait,
hol meztelen testem szétterül,
s dőzsöl benne ezernyi emlék.