Csokonai csónakban csókolta Lillát
lila ajkával fázósan dalolt egy trillát.
Fazekas fazeka korsó volt inkább,
s bort ivott belőle, nem pedig tintát.
Adynak adta magát az Adél, Léda lett belőle
inkább mint facér. De nem vált Ydává Ady
Endre, ki vén napjaira Csinszka szerelmese,
ám nem gyógyítja meg őt Csinszka szerelme se'.
Petőfi Sándorunk eltűnt a nagy ködben,
Morvai Ferenccel találkoztak csöndben.
Időt, s teret ugrott, közelben a Bajkál,
nem járhatott többé Júliának balján.
Ím József Attila, csak sínre ne lépne
vasútállomáson, lépne inkább félre!
Sok versével lennénk mi is gazdagabbak,
ha akkor lábai összegabalyodnak.
És még nem beszéltem jó Juhász Gyuláról,
nagy költő-csillagunk a Tisza partjáról,
halálos szerelem, bánat emésztette,
ki álmodó szemét Annára vetette.
S Babits Mihály szegény, kinek torka beteg,
sötét kór támadta, szenvedett eleget.
De ihlet szállta meg, írt még remek verset,
halála mezsgyéin, cipelvén nagy terhet.
Sorolhatnám tovább..., ifjan Toldi atyja,
öregen Őszikék csokrával meghatja
ábrándozó lelkünk, Margit-sziget árnyán,
míg pihent egy padon, a ligetet járván.
Ősz haja mint ezüst, fénylik tölgyek alatt,
fehér szakállas úr, vajon ki ez alak?
Vigyázz, a vaddisznó nem egy jámbor állat,
Zrínyi ezt mind tudta, ám jött a vadászat.
Felnyársalta legott egy fekete vadkan,
így vérzett el ifjan, s hány vers maradt lantban?
Csáth Géza fenomén, nem csak orvos, író,
ám mint morfinista, szenvedéllyel bíró.
Ifjan elvesztettük, mert méreg e vegyszer
ám minden művünknek végük szakad egyszer!
Nem tudjuk hogy melyik versünk az utolsó,
melyik lesz mementó, melyik marad torzó,
Csak az tudjuk egyszer kiürül e korzó...
S mind elmegyünk innen, műveink maradnak,
...maradnak öröknek..., maradnak igaznak!