Kopár földeken gúnyosan dőzsöl a semmittevés,
ablakomon esténként befütyül a hideg szél,
a kamra régen üresen tátong, remény kevés,
kerge álmokban a nyomor keserűen mesél.

Szép emlék tovalibben múltnak gyönge szárnyán,
mindennapok kínja telepszik a néma tájra,
a magány kéjes fájdalma, mi szomorúan átjár,
lelkek boldogsága tűnik el a félhomályba.

Az est vakító fénye a sötét égen csavarog,
jajongva meghajló bús lombú eperfák árnyán
megvadult őszi szél, erővel, mérgesen kavarog,
süvöltve haláltáncát járja a vén betyár.

Sietve ereszkedik le a szürke köd, imbolyog,
sűrű bokrok között meglapulva csendben henyél,
a távolban olykor feltűnnek ijesztő alakok,
kísértetként libbennek, mint szélben a falevél.

A fa alatt egy öreg kis pad, kiült rá most a dér,
megkopott támláján lapul egy szerelmes levél.
Majd, ha felébred a természet, a nap is újra kél,
megfagyott szívekbe lassan az élet visszatér.