HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 15

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49239

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Erica TailorFeltöltés dátuma: 2011-07-22

J.A. 5.

Steve lassan osont Jen hálószobája felé, mert nem szerette volna újra a tarkójánál érezni a pisztoly csövét. Fő az óvatosság -gondolta. Vigyázva nyitotta ki az ajtót, és bekukkantott. A déli napfény sugarai próbáltak behatolni a függöny résein, több-kevesebb sikerrel, de így is jól látta, hogy a lány mélyen alszik. A szobát jobban szemügyre tudta venni, mint az előző alkalommal. A berendezése egyszerű volt; az ágyon kívül éjjeliszekrényt, dolgozóasztalt, és egy tévés állványt fedezett fel, mely utóbbin televízió és hifi torony foglalt csak helyet. A padlót vastag fehér szőnyeg borította. A falon egy-két kép lógott, de ebben a félhomályban alig volt kivehető, hogy mit ábrázolnak. Az ablakkal átellenben gardróbszekrény állt.

Elindult a szoba belseje felé, de közben hátra-hátra tekintgetett, hogy meggyőződjön arról, hogy a lány nem áll a háta mögött újból, csőre töltött fegyverrel a kezében. Odalopózott hozzá, és fölé hajolt.
- Jen kedves, ébresztő... Ki az ágyból... Hasadra süt a nap − suttogta a fülébe, s gyengéden egy csókot nyomott a lány arcára, s felkészült az esetleges támadásra is, így kissé hátrahúzódott.

De Jennifer nem mozdult, csak egy halk nyögés és motyogás hallatszott a párnák közül:
- Arról volt szó, hogy délben hívsz. Nem tudsz már elnyugodni? − kérdezte álmosan Jen, és magára húzta a takarót.
- Igen. Úgy is volt. Ha be lenne kapcsolva a telefonod, akkor fel tudtalak volna hívni, s most tisztában lennél azzal, hogy már dél van.
- Át akarsz vágni. Kora reggel van még.
- Nem, mi már az ebéden is túl vagyunk. Csak te lustálkodsz.
Jennifer erőt vett magán, megfordult, hogy szemügyre vegye az órát, és látta, hogy már fél egy is elmúlt. Mi történt? Így elaludtam volna? Ilyen még nem fordult velem elő. Az utóbbi napok történései ennyire kifárasztottak? Közben egy kíméletlen kéz elhúzta a függönyöket! Istenem! Álmodom? Kérdezte önmagától, ahogy szemügyre vette az ablaknál álló izmos férfitestet. Nem, ez nem álom! Ez a pucér valóság! Steve vigyorogva közeledett felé, nem titkolt szándékkal. Na, azt már nem! Abból nem eszel!
- Ne közelíts! - szólt erőteljesen, miközben teste megfeszült, és ugrásra készen állt.
- Jennifer kelj fel! Indulnunk kell!
És csak jön, jön..., vajon mire készül? De mit is mondott? Jen tudatáig csak későn jutott el, mit közölt vele a férfi.
- Hova megyünk? Minek? Te is jössz? - tette fel gyors egymásutánban a kérdéseket.
Steve közben odaért az ágyához, s eltökélt szándéka az volt, hogy lerántsa róla a takarót, közben kaján vigyorral az arcán, készségesen válaszolt.
- Igen, én is megyek. Jack telefonált Samnek, tudod, a bátyád, hogy utazzatok még ma San Franciscóba, mert hazajött, és alig várja, hogy lásson benneteket. És persze volt olyan úriember, hogy meghívta Davidet és engem is.
- Igazán? Ezért még számolok vele! Nem akarsz kimenni véletlenül? - kérdezte tőle Jen, aki még mindig az ágyban feküdt, felkészülve a támadásra. De arra nem számított, hogy Steve hirtelen mozdulattal megfogja a takaró végét, és lerántja róla.
- Ki az ágyból! − mondta Steve nevetve.
- Jól van, felkelek - durcáskodott Jen, de még mindig nem mozdult. Menj már ki! − Még fenyegető hangon utána szólt. - Ezt még visszakapod!

A férfi önelégült mosollyal az arcán távozott a szobából. Jennifer felkelt, szép kényelmesen lezuhanyozott, hogy magához térjen, magára kapta a farmerét, és egy pólót, majd összepakolt pár holmit magának, aztán lement a földszintre. Ott már útra készen várták a többiek.
- Szia Jen, beteg vagy? - kérdezte Sam, de választ se várva folytatta. - Jack hazajött, és azt szeretné, ha minél előbb találkozhatnánk. Próbált téged is hívni, de ki voltál kapcsolva. Nem is örülsz?
Jennifer ügyet se vetett rájuk, kiment a konyhába inni, és félvállról szólt oda:
- Sziasztok. De örülök. Nem vagyok beteg, csak nyűgös, úgyhogy ehhez tartsátok magatokat, ha jót akartok!
Megkereste a slusszkulcsot, kezébe vette a táskáját és elindult a garázs felé, ám észrevette, hogy a többiek nem mennek utána.
- Halihó! Elindultam. Nem jöttök? - fordult vissza, de látta, hogy meglepődve néznek rá. - Mi van?
- Biztos, hogy te akarsz vezetni? Nem vagy fáradt? - kérdezte Sam.
- Nem, nem vagyok fáradt! Én vezetek, és az én kocsimmal megyünk, de ha akartok, mehettek külön is. Majd ott találkozunk.
- Oké. Akkor menjünk! − sürgette meg őket Steve, mert jobbnak látta, ha nem ellenkeznek, és követte Jent.
A garázsban berakták az Audi csomagtartójába a táskáikat, és kényelmesen elhelyezkedtek a bőrüléseken. Jen nem érezte magát túlzottan kipihentnek, kissé morcos volt, hogy nem hagyták békén. Olyan más lett az életem egyik pillanatról a másikra. Ha munkáról lenne szó, akkor az egészen más, de így? Egymás után pörögnek az események amióta elmentünk abba az átkozott bárba! Most pedig itt ül mellettem egy pimaszul jóképű férfi, aki le nem szállna rólam, és ráadásul még esze is van! A legrosszabb fajta. Tetszett neki a férfi, de nem kívánta még egyértelműen a tudomására hozni. Hadd szenvedjen még egy kicsit. Ha annyira akar, akkor dolgozzon meg értem, biztos nem fogok szabad utat nyitni neki egyhamar.
Húgát boldognak látta. Ott turbékoltak a hátsó ülésen Daviddel. Úgy látta, hogy jól megértik egymást. Elindult, de a sebességkorlátozásokat figyelmen kívül hagyva hajtott végig az utcákon. Száguldozását Steve zavarta meg:
- Nem akarok beleszólni, de egy kicsit gyorsan mész, nem? Ne vezessek inkább én?
- Ne szólj bele! - mondta rendreutasítóan, de közben azért visszavett a tempóból.
- Köszönöm, hogy meghallgattad szerény személyemet, és tekintettel vagy a hátsó ülésen utazókra is. Tudod mit? Hallgass egy kis zenét, majd megnyugszol. − Steve bekapcsolta a CD lejátszót, felhangosította, és kényelmesen elhelyezkedett. Gondolta, majd ha kidühöngte magát a lány, akkor folytatja vele a beszélgetést.
Jen nem ellenkezett. Hosszú az út hazáig, azt valahogy ki kell bírni. Ahol csak lehetett, azért beletaposott a gázba, mert még sötétedés előtt haza akart érni. Steve, amikor már látta, hogy a lánnyal lehet beszélgetést kezdeményezni, így szólt:
- Nem akarsz mesélni magadról? - fordult Jen felé. − Hosszú az út, üssük el valamivel az időt...
- Miért pont velem akarod elütni az időt? Mesélj te! − passzolta át a lehetőséget Jen.
- Ám legyen. Mit akarsz hallani?
- Nekem teljesen mindegy.
Steve tehát belekezdett. Kicsit vontatottan indított, de a végére belelendült.
- Los Angelesben születtem. Apám bankár, anyám orvos. David olyan, mint az édestestvérem. Együtt nőttünk fel, sülve-főve együtt voltunk. Szüleink még a mai napig is jó barátok. Egy gimibe jártunk, felváltva üldöztük a csajokat, közösen lógtunk az órákról. Majd a főiskola elvégzése után bevonultunk a seregbe, ahol jó pár évet húztunk le. Amikor leszereltünk, én megvettem az éjszakai bárt, David pedig megnyitotta a fitness hálózatot.

Csak beszélt, beszélt, legfőképpen a gyerekcsínyeikről és a katonai élményeikről. Néha David is bekapcsolódott, s együtt idézték fel a régi emlékeket. Sam elragadtatva hallgatta őket, és közben ki nem fogyott a kérdésekből. Mialatt Steve mesélt, Jen szeme előtt a gyermekkori emlékek lebegtek, amikor a hosszú nyári estéken nagybátyja mesélt neki a szüleiről. Csak az elbeszélések, és fényképek alapján ismeri őket.
Közben azon kapta magát, hogy élvezettel hallgatja a fiúk élményeit. Az járt a fejében, hogy milyen kár, hogy nem előbb ismerte meg Steve-et, biztosan jól kijöttek volna egymással.
A férfi már órák óta ki nem fogyott a szóból, szinte levegőt se vett. Mikor már úgy gondolta, hogy eleget beszélt, Jenhez fordult:
- Most szeretném, ha te is mesélnél magadról.
- Nem szeretek magamról beszélni - mondta Jen, de arra gondolt, hogy előbb-utóbb úgyis megtud róla mindent, főleg ha Jackkel összehaverkodnak. − Ám legyen. De ne várj túl sokat. A szüleim házassági évfordulójuk alkalmával étterembe mentek vacsorázni, de sajnos robbantásos merénylet áldozataivá váltak. Sokan meghaltak akkor, köztük ők is. Én még csak egy éves voltam. Édesanyám testvére, Daniel és a felesége neveltek fel, akik úgy bántak és bánnak a mai napig velem, mintha a saját gyermekük lennék. Ők lettek a szüleim. Sam és Jack nagyon jó testvérek, a szüleink mindent megadtak, hogy boldog gyerekkorunk legyen. Amikor már fel tudtam fogni, hogy mi történt apáékkal, akkor döntöttem el, hogy mi is szeretnék lenni, ha majd felnövök. Még csak hatéves voltam, de rettenetes akaraterő és elszántság volt már akkor is bennem. A nagybátyám eleinte nem volt elragadtatva az életcélomtól, gondolta, majd úgyis kinövöm, de amikor látta, hogy nem tántoríthat el semmi, akkor minden támogatást megadott.
Itt egy kicsit elhallgatott, majd folytatta:
- Jackkel japán és kínai nagymesterektől tanultunk meg több harcművészeti ágat, együtt jártunk edzésekre, és a katonai főiskolára is, majd bevonultunk a seregbe. Mindig, mindent akartunk tudni, nem volt olyan dolog, ami ne érdekelt volna minket, és apa, Daniel maximálisan támogatta a tanulmányainkat, hóbortjainkat. Magával vitt minket minden előadásra, hadgyakorlatra, bemutatóra, ahova csak lehetett, s mindent megmutatott, megtanított, amit egy katonának ismernie és tudnia kell. Amikor betöltöttem a huszadik életévemet, már bejártam a fél világot. A katonai főiskolát kimagasló eredménnyel végeztem, de nem elégedtem meg ennyivel. − Egy kicsit elhallgatott, mintha gondolkodna valamin, majd folytatta. − Jackkel két év szolgálat után különleges kiképzésen vettünk részt. Nehéz, kemény évek voltak. Azóta a magam ura vagyok, és nem panaszkodhatom. Elég sokan felkérnek, legfőképp kormánymegbízatásokat teljesítek. Úgyhogy ezért nem tudtatok meg rólam többet, ezért szigorúan bizalmas az aktám.
Steve nagy érdeklődéssel és egyre nagyobb csodálattal hallgatta őt. Még soha nem találkozott ilyen lánnyal, aki ennyire elszánt, és tudatos. Szerette volna magához húzni, átölelni, és soha többé el nem engedni. Tisztában volt vele, hogy ennek a nőnek nem védelemre van szüksége, hanem egy társra, aki mindig mellette van.
- A férfiakkal hogy állsz?- kíváncsiskodott tovább. - Jártál valakivel?
- Azért én is csak nő vagyok... Sőt, pár éve menyasszony voltam, de a vőlegényem nem bírta elviselni a sűrű távollétemet, és azt, hogy nekem a munka a mindenem, és nem ülök otthon, hazavárva őt, így hát szakított velem. − Az utolsó szavaknál ránézett a férfira, aki értette a célzást, és mosolyogva így felelt:
- Én mindenhova követnélek...
Időközben lassan úti céljukhoz értek, így a beszélgetés abbamaradt. Jen megállt a ház előtt. Épphogy kiszálltak az autóból, amikor egy férfi rohant lefele a teraszlépcsőn, és boldogan üdvözölte őket. Jack Cooper volt az. Erős, kisportolt alkatú harmincas éveiben járó fiatalember, haja leborotválva, karján tetoválás. A kemény, férfias arcvonások mögül szeretet és kedvesség bújt elő.
- Lányok! De jó, hogy végre ideértetek. Olyan régen láttalak benneteket.
Miután Samet körbemustrálta, és megdicsérte, milyen jól néz ki, Jenhez fordult.
- Szia Tesó. Nem vagy képes még felhívni sem! Milyen dolog ez?
- Ne haragudj, de mostanság minden időmet lefoglalta, hogy eme fiatalembert eltántorítsam szándékától. − Steve felé mutatott, és vigyorgott, jelezve, hogy vigyázat, újra formában vagyok. − Ő, Steve Parker.
A két férfi kezet fogott, de Jack Cooper már érdeklődve figyelt másik húga felé, hogy megismerhesse az ő barátját is.
- Jack, ő David Braun. David, ő a bátyám, Jack Cooper, akiről már sokat meséltem neked.
- Örülök, hogy eljöttetek, gyertek beljebb, anya és apa már nagyon vár benneteket.

A házuk 1895-ben épült, de minden kényelem és luxus hozzáadásával a huszonegyedik századnak megfelelően rekonstruálták, miközben hűen tükrözte az elegáns és ősi múltat.
A villa körül változatos táj terült el, teljes kilátással San Franciscora és a Golden Gate hídra. Bementek, miközben egy férfi jött ki a személyzet közül, hogy bevigye a táskákat. Egy nagy lépcsőházba léptek be, melyben sárgaréz korláttal ellátott lépcső vezetett felfelé az emeletre, balra, pedig egy óriási nappali, olasz márvány kandallóval. A nappaliban egy ötven év körüli hölgy fogadta őket. Nagyon boldognak látszott, hiszen már régen adatott meg a lehetőség arra, hogy így együtt legyenek.
- Drágáim, de jó, hogy eljöttetek! Olyan boldog vagyok! - üdvözölte őket tárt karokkal.
- Anya, de jó nézel ki! - ölelte meg Jen, majd Sam is.
Bemutatták Steve-et és Davidet is anyjuknak, miközben az ajtóban feltűnt egy magas, ősz hajú, tekintélyt parancsoló kinézetű idősebb úr, a tábornok. Ugyanolyan örömmel fogadta őket, mint a felesége. Persze gyorsan mesélni kellett pár szóban mindenről. Leültek, s a tea meg a sütemény mellett, Sam volt a fő mesélő. Jen csak hallgatott, persze szóhoz se jutott testvérétől. Samantha pedig mesélt a munkájáról, az éjszakai kiruccanásukról, Daviddel való viszonyáról, valamint Jen és Steve ki nem forrott kapcsolatáról is. A tábornok, a felesége és Jack türelmesen hallgatták, néha tettek fel egy-egy kérdést, amire Samantha azon nyomban már válaszolt is.
- Jen, miért vagy ilyen komoly? Valami baj van? - kérdezte a tábornok a lányától, amikor Sam éppen egy hosszabb levegőt vett.
- Semmi baj apa. Örülök, hogy látlak benneteket, de nagyon éhes vagyok már, nem vacsorázhatnánk? Ma még nem ettem semmit, mivel drágalátos hugicámnak nincs ideje már rám. − Nem szemrehányásnak szánta, kedvesen nézett Samre, aki észbe kapott, hogy tényleg, ők már ettek, de Jen még nem. Annyira sietették az indulással, hogy az nem jutott eszükbe, hogy talán ő is enne, mielőtt elindulnak.
- Jaj, ne haragudj Jen. De tényleg kiment a fejemből. Akkor menjünk vacsorázni, majd utána még folytatom.
A vacsora szintén kellemes hangulatban telt. Steve, a Cooper családdal rögtön megtalálta a hangot, nagyon érdekes és kedves embereknek ismerte meg őket. Persze Jenről se feledkezett meg egy pillanatra sem, aki az egész vacsora alatt úgy viselkedett vele, mintha már évek óta ismerték volna egymást. Steve pedig nem tudott betelni a lány egyéni bájával.
Jen feloldódott a vacsora alatt. Mióta megismerkedtek még sohase volt ilyen kedves Steve-el. Jókat nevettek egy-egy poénon, miközben az agya egész este azon járt, hogyan tudná a másnapot megúszni. Nem szeretett részt venni sem az előkészületekben, sem az estélyeken, de utóbbit még azért jobban el tudta viselni. A vacsora után megbeszélték a másnapi teendőket, és mindenki elindult a saját szobája felé, hogy nyugovóra térjen.

2011

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je Z… című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) A piás Mikulás és az ő stábja című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)