Véget ért, mintha sosem lett volna:
szíven ütött az árulás.
Úgy fájt, ahogy még semmi más...
Mintha a Sors is engem okolna.

Megtörtént, de én még mindig nem értem,
hogy hol hibáztam, mit tettem én?
Kérdésemre nem derül már fény,
csak könnyem pereg némán a sötétben.

Így hagynak el, kiknek hitted szavát:
hirtelen, ok nélkül, szenvtelen;
s te csodálkozhatsz az emberen,
hogy semmit sem jelent a szó: jóbarát.

Véget ért, és a Magány most a társad,
a szívedbe száll, s ott megreked,
benned van, veled és ellened;
s még mélyebbre szúrja lelkedben a nyársat.

Ez már a pokol? Nem, ez csak az élet:
a holt remények torz cirkusza.
Zord valóság, s álomnak is kusza -
reszketsz is benne, néha pedig éget.

Szakadj el tőle! Jöjjön a nyugalom!
Elég a harcból, elfáradt a lélek...
Engem az angyalok hazakísérnek,
és érzem, már múlik a fájdalom.

Nem marad más, csak egy sírhalom.