Mikor a tündérek először Földre szálltak,
hogy megéljék varázsát ennek a világnak,
csalódottak voltak, mert csodát nem találtak,
s szívükre rászállt az ólmos súlyú bánat.

Árnyékként éltek a magányos Földtekén,
elárvult bennük a "mi"-nek hitt én,
s csak várták, hogy egyszer majd felvillan a fény,
az ezüstös szárnyú isteni csodalény.

A fény azóta felgyúlt, mégse sokan látják,
de én a szemedben felismertem mását:
borostyánszínű, gyengéd, üde lágyság,
ezt a fényt hívják ma úgy, hogy barátság.

Kiment a sötétből, s megvilágít Téged,
s már látom, a tündérek máig a Földön élnek;
mert néhányan mégis meglelték a csodát,
mint Te, drága Lujzi, őszinte, hű barát.