Régi álmok, régi tájak
Síromból engem visszavárnak.
Hatalmas tél most a szívem,
Nagy viharok búját érzem.

Szemem lassan összezárul,
De az ajtóm zengve tárul.
Felülök hát, s nézem, ki az.
Régi emlék, és új tavasz.

Kérdem tőle: "Mi szél hozott?"
"Régi hazád megváltozott.
Más az ember lába nyoma,
Ki otthonodat feldúlja."

Azon nyomban útra kélek,
Várnak rám a rút emlékek.
De most talán rútabb e sors,
Mely miatt lelkem most torz.

Lassú az út, rügyet fakaszt
Köröttünk tél, velem tavasz,
Jégvirágok, reménysugár,
Ébredj népem! Ébredj hazám!

Halad a szán, olvad a jég,
Kezemben fegyver, ébred a nép.
Szikla mögül vándor lép elő,
István! Koppány! Magyarok!
Veletek az erő.

Véget ért a csata. Csend, nyugalom, vér,
Talán ez az egész ennyit mégsem ér.
De a sötétből egy kéz felém nyúl,
Nyögés hallik, puffanás, ahogy fej a porba hull.

S ott van régi barátom,
A népem, a családom, életem, halálom.
Egy nagy fa árnyékából tavasz lép elő,
"Ugye megmondtam barátom, bennetek az erő."

Könnyes szemmel csókolom illatos kis kezét,
Öleléssel halmozom, nézem félénk szemét.
Végül pedig nyitom számat a szóra,
De elakad a lélegzetem, érzem, üt az óra.

Tekintetem körbehordom utoljára köztük,
Nekem itt ért véget az út, de legalább győztünk.
Érzem, erőm elhagy, szemem fénye kihúny,
Avar szagát érzem, új ország fénye gyúl.

Régi álmok! Régi tájak!
Az érzések már nem fájnak.
Hagyjátok végre lelkem
E sírban nyugodni csendben!