Apám arca ködbe vész előttem,
hisz kicsi voltam még, mikor elhagyott;
az emlék fájdalma viszont tisztán ég bennem
még most is, mikor már nagy vagyok.

Nagynak lenni... jelent ez valamit?
A felnőtt talán nem épp oly elveszett,
mint a világ forgatagában
magára hagyott, apró kisgyerek?

A magányos ember, ha felnőtt, sem boldog,
rossz emlékeket a felnőtt sem felejt;
mit gyermekként érzünk, az sosem múlik el,
csakhogy a felnőtt arc sok mindent elrejt.

Nem mutat félelmet, sírni nem mer:
a világ csak ne nézze bánatát!
S csak belülről könnyezik, zokog a lelke,
mert sosem érezheti a szeretet mámorát.

Apám arca ködbe vész előttem...
Hisz kicsi voltam, mikor elhagyott!
S bár most már nagy vagyok, nem tagadhatom,
hogy hiába múlnak a hónapok,

és telnek az évek, szaladnak a percek,
mégsem leszek több soha már,
mint felnőtt testbe zárt félárva lány,
ki titkon még mindig az apjára vár.