*nemo sine vitiis nascitur...
Horatius

Fellobbantják mécsünket,
kínok közt megszületünk.

Oly szépnek s tisztának tűnik
ilyenkor még az életünk,
boldog tudatlanság,
mi árad körülöttünk.

Pislákoló élet-lángunk
óvjuk rút szelektől,
s hamis falainkat díszbe öltöztetve
hazudunk a világnak,
még végérvényesen felnövünk.

Hazudunk éjjel-nappal,
még magunk is elhisszük.
Megfestjük karneválunk,
játsszuk a boldog bolondot,
hordjuk, hordjuk cifra ruhánk,
de egyre nő rajta az elindult hasadás;

végül őszbe borult hajunk,
tépázzák nyomunkba ért viharok,
de elszakadt ruhánk már nem véd,
nem takarja határtalan szennyünk.
Mázolt arcunk mossa eső-könnyünk.

Egykor fellobbant mécsünk ellobban,
s kínok közt mi is vele halunk.