Ünnep.
Itthon vagyok.
Rám kacsintnak
az üvegablakok.
A téren, a földpadon,
a vén víztorony,
bóbitás hajából rég
kikopott már a barna festék;
de szoknyáján ülve,
mint hajdanán,
csacsogó verébhad
várja az estét.

Színek és illatok -
sok minden változott:
az iskolám nem kék;
s a számokat házak
mezén fakóra mosták
könnyes tegnapok;
új könyvtár is nyílt:
pompás gyöngyvirág
templom terén,
kelyheiben titok-fürkészőn
száz kaptárlakó
duruzsmál.

S az utcán
idegen szemek
mosolyát rebbenti
felém kósza szél -
Ismernek talán? Vagy
e mosolyhoz elég, hogy
itt járok és kelek?

...

Nem vagy enyém már -
hűtlen lettem,
elcsábított a fények
asszonya;
de hajlataid járva,
régi szerelmünk
pírja égeti arcom,
drága Kanizsa.