HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49246

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-08-24

A Tündér szemével

Lassan alkonyodik a lápon. Az úszósziget csendesen ring valahol a tó közepén. Körös-körül nem mozdul senki és semmi, csak a távoli égbolton lobban villámfény. Eleinte elvétve, majd egyre gyakrabban, végül szinte egymásba olvadva. Itt a tó körül azonban szellő sem rezdül. Vihar előtti csend üli meg a tájat. Más körülmények között nem várnánk meg, hogy a vízen érjen a nagyidő, de most nincs választásunk. Igaz, nem adjuk könnyen magunkat. Háromszor is körbejárjuk a vándorlápot. Kiutat keresünk. Hiába. Körülöttünk, ameddig a szem ellát, nincs más csak víz és víz. A tó partját végleg elnyelte az alkony. A távoli villámok fényében néha fel-feltünedeznek az elhagyott füzes árnyai. Szürkén-kéken bukkannak elő a homályból. Később, midőn a villámfények összeérnek, Petőfi versét idézik, csak itt nem az alkony, hanem a távoli vihar fénye vet lobot fejére, de így is, mintha égne, s folyna vére...

A társaim feladják. Visszahúzódnak a sziget közepébe, nádból, fából eszkábálnak maguknak menedéket. Én azonban még tartozom egy úttal az ördögnek. Legalábbis ezt hiszem, midőn elindulok. A kört most északon kezdem, s az óra mutató járásával ellentétesen, nyugat felé indulok. A fűzes árnyai fenyegetően nehezednek rám. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedem a lábam, szemeimet le nem veszem a fel-feltünedező rémlátástól. Be kell vallanom, el fog a félelem. Mintha az a távoli tűz minket is fenyegetne. Pedig a láp most a béke szigete, még a vihar előszele sem érte el, s ha nem az éj közelegne, hanem mondjuk, delelőn járna a nap, észre sem vennénk a messze távolban tomboló zivatart. Szerencsésnek gondolom magam, midőn az út a láp délnyugati csücskénél lassan keletnek fordul. Fellélegzem, s vetek még egy pillantást magam mögé. Az ég e pillanatban teljesen sötét, mintha a vihar csak az emlékeimben élt volna. Aztán elszabadul a pokol. Egymásba gabalyodó villámok szórják a fényt, s most már nem csak a fényük, a hangjuk is elér. Valahol a távolban Szent Péter görgeti a hordókat. Innen legalábbis úgy hangzik. De ahogy erősödik a szél, úgy a tompa dördülések is erőre kapnak. Most már ágyúdörgést idéznek. Az orkán hirtelen csap le a vízre. Az egyik pillanatban még semmi, a következőben aztán itt is van. Egyelőre egyetlen hideg szélrohamot küld ránk. Belekap a nádba, a fűzekbe, megborzolja a hajam, s a tó vizét, aztán elillan. Újra csend van. Ezúttal talán még fenyegetőbb, mint korábban. — Ideje lenne visszatérnem — állapítom meg a saját hangommal biztatva és nyugtatva magam. Ennek ellenére nem tudom feladni. Valamiért körbe kell járnom a szigetet. Indulok hát tovább, hogy a következő pillanatban földbe gyökerezzen a lábam. Előttem az ösvény peremén ember magas fényoszlop dereng. Meg mernék esküdni rá, hogy az imént még nem volt ott. Tán a szélroham sodorta az utamba. Fénye hideg, mintha holdsugarakból szőtték volna. Nem hajladozik, nem remeg, szálfa egyenesen áll az útmentén, mégis érzem, hallani vélem hívó szavát. Közelíteni nem merek. Nem tőle félek. Attól tartok inkább: elég egy óvatlan mozdulat, s a tünemény szertefoszlik. Nem akarom elriasztani a csodát, ellenben szeretnék tisztába jönni természetével. A lápon kétféle fény lobbanhat gyújtatlanul: tünde-, s lidércfény. Döntenem kell. Ha lidérc játszik velem, jobb, ha visszafordulok, mielőtt a mocsárba csalna. Egészen más azonban a helyzet, ha Tündér áll előttem. Igen, a tündefény is lehet veszedelmes, csalóka, s okozhatja vesztemet. De lehet barátságos is. Rajtam áll, meg tudom-e nyerni a jóindulatát. A helyzet egyre kínosabb. Tanácstalanul toporgok a láp szélén, farkasszemet nézve a fénnyel. Nem tudom, meddig tart e bizonytalanság. Nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Aztán eszembe ötlik, hogy a távoli menedékben ott kuporog Pista barátom, ki legalábbis ismerője, hanem tudója a tündérnépnek. Ezen aztán mosolyognom kell. Ő bezzeg tudná, mit kell tennie. E gondolat segít is. A lidérc vörösbe hajló kékes, vagy kékes lánggal lobbanó vöröses fénnyel hívogat. A holdezüstje sokkal inkább tündérre utal. Teszek egy bizonytalan lépést előre. A fény - mintha csak gondolataim formálnák, lassan alakot ölt. Földöntúli szépség áll előttem. Egy nőalak, a maga tisztaságában, egyszerűségében. Nem hív, csak vár rám. Ha lidérc volna, csábító külsőt öltene, hitegetne, s csalogatna maga után. Most már biztos vagyok magamban. E bizonyosság végül határozott formába önti a fényt. Egy tündér áll előttem a maga teljes valójában. A hold ezüst fénye palástjából, s vállaira boruló hajából sugárzik felém. Mosolyog. — Évezredek óta várlak — sugallja, de szó nem hagyja el az ajkát. — vagy téged, vagy valakit a fajtádból. Jöjj tehát, jöjj és láss! — Aztán elfordul, félrehajtja a nádat, s int, hogy kövessem. A nád mögött a tó vizének kellene ringatóznia. Néma csendben és feketén. Ehelyett egy távoli rét képe fogad. Két lépéssel a Tündér mögött termek, s átlépek az általa nyitott kapun. Zöldellő réten találom magam. A lápnak, a közeledő viharnak nyoma sincs. A rét keleti végében mocsaras liget áll hívogatóan. Közelebb megyek a fákhoz. Előttem egy hosszabb lapos, rekettyékkel, egy-két nyárfával, s néhány öreg mocsári tölggyel. Jobbra tőlem liget erdőbe fut az út. A talaj itt magasabb, a fák között kőris, tölgy, szil és juhar. Átvágok az erdőn egy nagyobb tisztáshoz. A fák mögött egy ér kanyarog. A túlsó partján egy szikár öregember áll, előtte kis gyermek térdel. Tán, ha öt éves lehet. Eleinte nem látom jól, de aztán megértem, a földön sorakozó magoncokat tanulmányozza. Körös-körül apró csemeték sorakoznak, mintha valaki szándékosan szórta volna itt el a magokat. S talán így is volt. Az öreg bemutatja a gyermeket minden egyes fácskának. Ez az első lépés, hogy személyes ismerősökké váljanak, hogy értsék egymás nyelvét, hogy egyik is, másik is tudja, mit várhatnak egymástól. S az első lépést követi a többi. A gyermek együtt cseperedik fel a fákkal. Mire kamaszkorba ér a fák teremni kezdenek. Van itt minden. Körte, alma, szilva. Korán érő, későn érő, egészen apró, gubacsnyi, illetve szépen pirosodó öklömnyi gyümölcsöt érlelő. Az öreg végigkóstoltatja a fiúval valamennyit. Aztán körbejárják a fiatalost. Beszélnek a fákkal, simogatják, becézgetik őket. S ez így megy nap, mint nap. Mert legalább egy félórára mindig visszatérnek. Fújjon bár a tavaszi szél, süssön a nyári nap, essen őszi eső, hulljon téli hó. Körbe fordul az esztendő. Mielőtt fakadnának a rügyek a hajlott hátú öregember s a férfivá érett fiú hajlított pengéjű kicsiny késekkel tér vissza. Oltóvesszőt vágnak. Az évek során volt idejük eldönteni, s a fákkal is megbeszélni, honnan, s hová kerüljenek a levágott ágak. Lassan, miként a hulló falevél ér a földre, én is felfogom végre, a tündér szemével látom a gyümölcsény születését. Látom amint egyedül tér vissza a legény, látom, amint járja az erdőt, szórja a magokat, keresi a csemetéket. Amint válogatja, osztályozza a termést, s oltja a fákat. Aztán látom a következő tisztáson, szikár öregemberként, amint egy ötéves forma kisgyermekkel ismerteti meg a fákat, amint átadja neki a titkot, mit épp így, épp e korban kapott meg ő is egy szikár öregembertől.

A kortalan lét ezernyi gondolatfolyam végigkövetésére hagy időt, s ad lehetőséget. Ugyanakkor e létformában ezer esztendő sem több egyetlen pillanatnál. Pontosan érzem a tündér minden gondolatát. Mintha egyszerre öltene testet benne a kezdet és a vég. Egyszerre örül a születésnek, és egyszerre siratja az elmúlást. Hosszú-hosszú évezredeken át minden végben ott volt a kezdet. Nem ment el úgy egyetlen hajlott hátú öregember sem, hogy valaki ne vette volna át tőle vándorbotját, s ne indult volna el ugyanazon az úton. Nem volt olyan halász, kinek ne lett volna kire bízni a fokok, hálók, varsák, vészek, tapogatók, szigonyok gondját, egyetlen gyümölcsoltogató sem, kinek ne lépett volna nyomába egy gyermek. Ahol kiesett valakinek a kezéből egy szerszám, ott állt mellette valaki. Valaki, aki átvette tőle a szerszámot, s a feladatot. A halál, a pusztulás nem talált fogást a tájon. De egyszer mindennek vége kell szakadnia. A körforgás csak addig örök, amíg az apák s az anyák lépteit követik fiaik s a lányaik.

A Tündér félfordulattal körém kanyarítja ezüstös köpenyét, hogy egy más vidékre repítsen. Hatalmas oszlopcsarnokban találom magam. Az oszlopfőkön óriási boltívek állnak, közöttük freskók. Körbe a falak polcok mögé bújnak, a polcokon könyvek sorakoznak. A Tündér szinte találomra húz egyet közülük. A kezembe nyomja. Lapoznom sem kell, az oldalak maguktól tárják elém az ide illő gondolatokat:
- Szépséges Aranymag! - szólalt meg ismét Frodó egy idő múlva. - Lehet, hogy butaságot kérdezek, de tudni szeretném: kicsoda Bombadil Toma?
- Ő bizony Bombadil Toma - felelte Aranymag mosolyogva és fürge keze megállt egy pillanatra.
Frodó kérdő szemmel nézett rá. - Ő az, akit láttatok - mondta Aranymag. - Erdők, vizek, dombok gazdája.
- Akkor hát ez a különös vidék az ő birtoka?
- Azt már nem - felelete Aranymag elkomolyodva - (...) Fának, fűnek és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdel, nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a gazda."
(J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. A Gyűrű Szövetsége. Európa Kiadó Bp. 2002. 180. o.)

Akaratlanul is a gyümölcsénnyel együtt nevelkedő gyermekre gondolok. Találhatnék ettől pontosabb kifejezést a jellemzésére? Nem birtokosa, nem tulajdonosa e tájnak, ő csupán a Gazda. Miként a halászok is. Hisz nem vettek el semmit a tájból, anélkül, hogy hozzá ne adtak volna. A Teremtőtől, a Tündérektől, Földanyánk szellemeitől tanulták az életet, s óvták, nevelték, növelték, gazdagították mindazt, ami gondjaikra volt bízva. Folyóik halbőségéről legendákat mesélnek, csak azt nem értik, hogy a hal nem ingyen ajándékként, hanem a gazdálkodás eredménye. Az ember volt a Gazda, s gazdálkodása nem önmagát, nem az élettől elrugaszkodott gépszövevényét, hanem a tájat magát, s végső soron a Teremtés egészét, a Teremtőt gazdagította.

Az Ember nem tulajdonos, nem birtokos, csupán Gazda. Nincs felette más, csak a Teremető. A maga ura tehát, s egyben Isten szolgája. Nem is tartozik másnak felelősséggel, csak önmagának és Istenének. Itt azonban megbicsaklanak a gondolatok. Ma, ha emberről beszélünk, mindig egyénre, ha társadalomról egyének hol lazább, hol szorosabb közösségeire gondolunk. Az Ember azonban más. Nem egyén, de nem is közösség. Sokkal több annál. A Faluban megtestesülő mágikus egység, mely, mint láttuk vér-, munka és vagyonközösség. A törvények az egyén dolgába nem szólnak bele, csak a Falvak egymásközti viszonyait szabályozzák. Ami a nagycsaládon belül történik a családtagok magánügye. Még akkor sem lesz belőle közügy, ha más Falvakat is érint. A Falunak fizetnie kell, ha valamely tagja egy másik nagycsalád rovására bűnt követ el. A többi azonban a Falu belügye. Senki számon nem kéri rajta, megbüntette-e a tényleges elkövetőt. A büntetés lehetősége adott. s a családfő kezében látszólag végtelen hatalom összpontosul. A korai jogi formák is őrzik ennek maradványait. A jogtörténet mindebből szinte semmit nem fog fel. Valamiféle barbár szokásjogként jegyzi meg: a család feje akár meg is ölhette fiait, lányait, családja tagjait. Ami egyfelől igaz, másfelől agyrém. Mert elvben megtehette, de ugyan miért tette volna. Az ítélkezés csak ma tűnik oly felettébb könnyű dolognak... De már itt is a következő könyv...

"Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal körözött és egy egész csendőr- és detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentett, hogy nem kapják el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben kilencedik gyilkos tett az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is kapott hét golyót, és a hét közül három halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől.
Halála olyan gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni. Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, a téren kívüli, homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet érvényesülni, mint bárhol másutt.
Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen utolsó ítélet órája. Mivel az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a tanács elé került, és nem az esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak — bizonyos könnyen érthető okokból — hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. (...)
- Miben érzi magát bűnösnek? - kérdezte az elnök.
- Semmiben - felelte Kugler dacosan.
- Hát akkor vezessék be a tanút - sóhajtott az elnök.
A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s akarata ellenére, szinte megbűvölten felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le megint, amikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerral szemben.
- Mindentudó Isten - kezdte az elnök -, az Utolsó Tanács önt tanúként idézte meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. (...) És maga, Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit is tagadni. (...) Tanú úr, (...) Gyilkolt a vádlott? Isten tanú a fejét ingadta.
- Kilenc embert ölt meg...
- Köszönöm - felelt az elnök. - Vádlott, óhajt felhozni valamit a védelmére?
- Nem - felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt neki.
- A bíróság tanácskozásra vonul vissza - jelentette be az elnök, és a négy tanácsos eltávozott. Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt. (...)
Kugler a körmét rágta.
- Azt hittem... Vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de... Azt vártam volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint... mint...
- Mint Isten - fejezte be a hatalmas öreg. - De hát látod, éppen ez az... Mivel mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna...
- Tulajdonképpen miért nem ön... miért nem te magad ítélkezel, Isten? - kérdezte Kugler elgondolkodva.
- Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán mindent, de minden körülményt ismernének, akkor ők sem tudnának ítélkezni; csak mindent megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent, Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.
- Akkor miért ítélkeznek... ezek az emberek... az égben is?
- Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de a büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek... az égben is. Hidd el, Kugler, így van ez rendjén; az emberek nem érdemelnek más igazságszolgáltatást, mint az emberit."
( Karel Čapek: A repülő ember és más furcsa történetek. LAZI Bt. Szeged, 2000. 61-66. o.)

A családfő, ha nem is mindent, de majdnem mindent tudott családja tagjairól. Együtt élt, együtt nőtt fel velük. Látta első botladozó lépéseiket, látta mit tettek jól, rosszul, bizony nem sok minden maradhatott titok előtte. Nem ítélkezett, mert nem ítélkezhetett. Az ember, míg ő volt a Gazda, isteni igazságszolgáltatást érdemelt. Mindezt a régmúlt viszonyok kutatói, a maguk korlátai között így fogalmazták meg:

"...Egy adott közösségen belül két személy közötti viszály megítélését rendszerint egy idősebb végzi, aki mindkettőnek közös rokona. Az volna az ideális, ha ez a személy azonos kapcsolatban volna a viszálykodó emberek mindegyikével, mert akkor nem valószínű, hogy részrehajló lesz. Azonban természetesen nem mindig ez a helyzet, és az sem biztos, hogy az ilyen rokonsági státuszú személy ítélkezni akar. Olykor az egyik személynek elég világosan igaza van, a másiknak nincs igaza, vagy az egyik népszerű és a másik nem népszerű, úgyhogy a nyilvánosság válik bíróvá, és az eset elrendeződik, mihelyt a közös vélemény ismertté válik.
Amikor a viszálykodás nem rendeződik el a fenti módok egyikén sem, akkor valamilyen formában versenyt rendeznek, elsősorban játékot, ami helyettesíti a nyílt küzdelmet. (...)
[Közülük a legérdekesebb] a híres eszkimó dalpárbaj: a használt fegyverek szavak, 'kicsiny éles szavak, mint a faszilánkok, melyeket fejszém hasít ki'...
A hosszú ideig tartó dalpárbaj előnyeinek egyike, hogy a köznek időt ad a megegyezésre, hogy kinek van igaza, hogy kit ismerjenek el bűnösnek a vitában. Rendszerint az embereknek van valamilyen elképzelése arról, hogy kinek az oldalán állnak, de a legtöbb primitív közösségben a közösségnek, mint egésznek az egyhangú állásfoglalását annyira kívánatosnak tartják, hogy némi időt vesz igénybe, amíg kiderül, (...) mi a többség véleménye. Fokozatosan mind többen nevetnek egy kicsit jobban a bajvívók egyikének versein, mint a másikén, amíg kiderül kié a közösség rokonszenve, azután a vélemény gyorsan egyhangúvá válik, és a vesztes tönkreverten visszavonul."
(E. R. Service - M. D. Sahlins - E. R. Wolf: Vadászok, törzsek, parasztok. Kossuth Könyvkiadó, 1973. 70 71. o.)

A könyvtár díszletei egyik pillanatról a másikra válnak áttetszővé. Értem már a Tündér szándékát. Látnom kell, egykor az ember egészen másként közelített a világhoz. A könyvek elég fogódzót adnak ahhoz, hogy belássam, mindaz, amit láttak, éreztek, tudtak, hittek, a mi fogalmainkkal nem, vagy csak igen nehezen írhatók körül. Egy nyelvet beszélünk ugyan, szavaink mégis mást jelentenek. Az erdők kiirtását, a vizek lecsapolását, a rétek feltörését, a táj elpusztítását eleink soha sem nevezték volna gazdálkodásnak. Mint ahogy nem is az. A föld kirablása, tegye azt bárki, bármilyen indokból, se nem gazdálkodás, se nem termelés...

Az események azonban nem hagynak időt a gondolkodásra. Inkább csak sejtem, mint tudom, a Tündér szemével nézek. Köröttem percről percre változik a táj. Az egymást váltó képekhez gyakran semmilyen támpont nem csatlakozik. Fogalmam sincs róla, a tér és az idő mely szelete tárul elém. Néha azonban érzem, hogy az időfolyam mely pillanata tárul fel előttem. Hol a múlt, hol a jelen, hol a jövő, bár ebben a viszonyrendszerben ezek a fogalmak teljesen értelmetlenné válnak. Végül egyetlen pillanatra összpontosul minden. Magam kívülálló vagyok. Kétszeresen is. Egyrészt a magam jogán, másrészt a Tündér helyzetéből fakadóan. Egyszerre leszek szemlélője és elszenvedője a történetnek. Mindezt előre látom, bár egyelőre csak egyetlen egy kép áll előttem. Mintha nem is filmet, inkább fényképet néznék. A képen öregek egy csoportja áll tétován egy templom előtt. Nincs időm tanulmányozni az arcukat, s a háttérként megjelenő templomot. A képen hirtelen minden mozgásba lendül. Most már inkább filmként jelennek meg a dolgok.

- A Báró megveszi tőlünk a vizeket... — ezt az egyik öreg mondja. Hangjában valami különös kétkedés bujkál, mintha maga sem venné komolyan saját szavait.
- Víz van itt - mutat körbe egy nagybajuszú vénség - hadd vigye a Báró, ha kell neki...
- Igaz is, minek nekünk a víz?
- Hát kegyelmeteké a víz, hogy el tudják adni?
- jelent meg a templom ajtónál egy ősszakállú öregember.

A többiek összenéznek e szóra. Tán hajlanának is rá, ha a bajszos meg nem vonná a vállát... - Ha a miénk, ha nem, a lényeg, hogy a Báró fizet érte.
- S ha a víz elmegyen és szántóföld lesz a helyén? - fordít a társalgás menetén egy hirtelen szőke fiatalember. Az öregek összenéznek, de egyikük sem szól. Annál beszédesebbek a tekintetek: No nézd csak! A legénytoll alig pelyhedzik állán, mégis mily okosnak képzeli magát. - A hirtelen támadt csendben mindenki számot vethet önmagával. - A víz nem a miénk, de nem is a Báróé. S olyan hatalom nincs, s nem is lehet, mely képes lesz elvinni azt. Adjuk hát oda a Bárónak, ha fizet érte... - Azzal kiválnak hatan a tömegből, s indulnak a kastély felé.

- Mi szél hozta kendteket? - fogadja delegációjukat a Báró...
- Csak az - mondja a nagybajszú -, hogy adnánk a vizeket, ha fizetne érte a Tekintetes Báró úr.

A Tekintetes Báró úr ajkán mosoly játszik. "Addig kell a vasat ütni, amíg meleg" — gondolja, s kérdéssel felel az ajánlatra: - A vizek között erdők is vannak. Azokat is adják-e kendtek?

Erre a szóra megfagy a levegő. Az erdő más. Kézzel fogható. Azt igenis elviheti bármely hatalom. S ha elviszi, honnan lesz téli tüzelő, épületfa, szekérnek, bútornak, szerszámnak való. Az öregek egy szót nem szólnak, csak az arcukról lehet leolvasni mindezt. Ha most velük lenne a templom ősz öregembere, tán megértenék: ami nem az övék, azt nem adhatják el, vagy ha mégis megteszik, a lelküket adják oda, s átkozottak lesznek ők is, utódaik is. De az öreg nincs velük, így nem is szólhat nekik. Itt van viszont a Báró. Csak ő olvassa az arcokra kiült üzenetet. Ért belőle, de tudja, hogyan lehet felmelegíteni a fagyos levegőt...

- Tán megéhültek kelmetek a hosszú töprengés alatt. Kerüljenek beljebb. Van itt jó túrós galuska, pirított szalonnával, tejföllel megöntve. Lakjanak csak jól kentek, mert tudom én, ilyen finomat vagy régen ettek, vagy sohasem!

Az öregek percnyi tanakodás után csak betérnek a nagy fa alá kitett asztalhoz. Annak közepén egy nagy cseréptál van. Azt ülik körbe, s enni kezdenek. Nem lencsét esznek, galuskát. A Báró pedig csak mosolyog a bajusza alatt. - S ha száraz volna a tészta, meg kell locsolni valamivel! Borban se legyen hiány! - rendelkezik, s aztán indul is. Tán két-három óra múltán kerül elő. Akkorra már elfogy a galuska, elfogy a bor, s az öregek odaadták lelkük üdvét a nagy vidámságban. A Báró pedig vitte a vizet, vitte a földet, vitte az erdőket. Ami eddig önmagáért való volt, rabszolgává süllyed. Az idő pedig rohan kérlelhetetlenül, s a méhében fogant átok lassan mindent elemészt. Kastélyt, kúriát, házat, putrit. S nem kíméli a lakókat sem. Az öregek ebből még mit sem sejtenek. Hazafelé tartanak nagy vidáman. Nem gyalogosan, a Báró szánján, s igencsak fújják a nótát. Alig egy kőhajításnyira elkeseredett emberek rejtőznek a szalmaboglyák tövében. Ők egészen másfajta nótára készülnek. Nézném is, nem is, de a Tündér végül úgy dönt: eleget láttam, tán túl sokat is. Fordít egyet a köpönyegén, s ahogy magával ragadott, úgy le is ejt. Épp az úszósziget közepére...

A vihar már elvonult. Az emléke maradt meg csupán, a hajló nád, a letört ágak, a szétrombolt kunyhó, s ázott társaim. No meg az út, amit együtt tettünk meg, mégis külön-külön. Nem beszélek a Tündérről. Azt mondom, egy fa odvában vészeltem át a felhőszakadást, majd, hogy eltereljem magamról a szót, javaslom, nézzük meg, hol vettette partra a lápot a szél...

Részlet a "Bodrogköz, öt folyó ajándéka" c. könyvből

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2011-08-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2011-08-25 16:03:56

Köszönöm az értékelést. Örülök, hogy jónak találod. A hibák egy részét ki is javítottam, de azért sorra veszem:

1.) kihagytam a tárgy ragot, helyesen: szélrohamot.
2.) "Ki legalábbis ismerője hanem tudója", egybe írtam a kötőszót így egészen mást jelent, helyesen: ha nem (Ezt javítani is elfeledtem.)
3.) itt az alany maradt ki és az állítmány.

A tapogato az tapogató, halászeszköz, leginkább széles, feneketlen kosár, melyet a hal fölé raknak.

A gyümölcsén olyan erdő, melyet gyümölcsfákkal elegyítettek. MA dzsungelgyümölcsösnek hívják.

Az írás egy uniós pályázat keretében született. Le kellett volna írni a Bodrogköz természeti, történeti és kulturális értékeit. Igen ám, de a száraz tudományos anyasgot szerintem senki sem olvasta volna el. Ehelyett raktunk össze egy versekkel, mondákkal útleírás stiluisban megírt kis könyvet. Itt átírtam és lerövidítettem, a hibák nagy részt ebből fakadtak. Köszönöm, hogy felhívtad rájuk a figyelmet.

G.
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2011-08-25 01:50:14

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kezdetben elégedetten bólogattam, amint az óramutató járásával ellenkező irányban róttam veled a kört az úszó szigeten, s még végig sem gondoltam, hogy mennyire pontos, realisztikus, mennyire filmszerű világot tártál elém, amikor szinte észrevétlenül bevittél az erdőbe, illetve a könyvtárba.
Mesterien oldod meg az átmeneteket a valóság megszokott dimenzióiból, a titokzatosba, az utópisztikusba. Egészen lenyűgöztél.
Néhány apró "furcsaságot" is találtam:
"Egyelőre egyetlen hideg szélroham küld ránk."
"ki legalábbis ismerője, hanem tudója a tündérnépnek."
"Jobbra tőlem a liget erdőbe."
Tudatlanságom is elárulom, nem tudom, hogy mi rejlik e szavaid mögött: gyümölcsény, tapogatok.

Szívből gratulálok igényes, szép munkádhoz. a

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese, V. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az asszony és a papagáj című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Kihűlt Vállvonás című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)