HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1865

Írás összesen: 48386

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2011-08-28

Amikor eljött október



Elsős voltam, és azt képzeltem, most már igazán beléptem a felnőttek világába. Szeptember valahányadikán kezdődött, és most még csak október bandukolt a vége felé. Nem volt sok. De legalább csak hétfőn kellett fölvonni a zászlót, és szombaton le. Az általánosban még mindennap kellett. Sorakozó, siessetek már, ne lépj ki a sorból, neked beszélek, te copfos. Most elénekeljük - mindig ugyanazt, lüktetett tőle a halántékom, undorodtam, haragudtam a szerencsétlen énektanárra, aki semmit sem tehetett az egészről. Ez volt az utasítás, kényszer, napi parancs. Iszonyú cirkusz mindennap kétszer, és mégsem emlékszem arra, hogy mit énekeltünk, az agy szelektál a túlélés érdekében. Gondolom, volt egy úttörő-induló - utat nem törtünk, még csak az hiányzott volna - éppen elég volt a rossz szabású, katonás fehér ing, a piros nyakkendő, amelyre büszkének kellett volna lenni, a síp, ami már nem tudom, miért tartozott hozzá az alapfelszereléshez. Elviseltük, mert el kellett viselni, de csak jobb itt a gimnáziumban. Egyetlen sötétkék köpeny, az alapfelszerelés helyett. (Köppenynek mondtuk.) Egyedül az enyém volt hátulgombolós, anyámnak ez tetszett, a többi olyan közönséges... Persze nekem az kellett volna, a szabályos és csinos - ezzel szemben az egész gimnáziumot kiszolgálta a hátulgombolós köpeny. Mert nincs annyi pénzünk, meddig magyarázzam?

Egyelőre még minden tetszett, a tágas ulvar, a rengeteg fa, az ókori történelem, ami különösen felnőttesnek hangzott. Történetek híres emberekről, Romulus és Remus, Numa Pompilius, Mucius Scaevola. 14-15 éves gyerekek számár döntően fontos információ. Mondom, én szerettem, már csak azért is, mert mindenki más panaszkodott. Az egyik legjobb barátnőm - ebben az életkorban ez még nem ellentmondás - nevezzük Csillának, már csak azért is, mert tényleg ez volt a neve - Csilla rögtön beleszeretett egy Drechsler Vili nevű fiúcskába, és azontúl fütyült rám. Csilla szöszi fejét most is látom, de a szeladon elmerült az idők végtelen porában. Bosszúból Dreckslernek neveztem, de ezt a fennkölt szellemességet senki sem értette meg.

Én is választottam magamnak egy velem egyidős, vagyis hozzám képest taknyos kölyköt, de kizárólag elméleti célból. Akkoriban éppen divatban volt a naplóírás, sőt még emlékkönyveink is voltak, igazi kapcsos, apró lakattal zárható emlékkönyvek, tele nyálas virágocskákkal, madárkákkal és megejtő hülyeségekkel, ennyire régen volt ez az október vége. Gyuri azért kellett, hogy írhassak valakiről a naplómban, és azért választottam, mert zöld szemei voltak. Nem a legszebb zöld, inkább olyan, amit a borjak meg a libák hagyogatnak maguk után a mezőn. Gyurinak természetesen sejtelme sem volt az előkelő szerepről, amit a naplómban neki szántam; azt hiszem, még egy pajtási köszönés sem volt köztünk. Minek rontsuk el a barátságot a valósággal? Bármi kiderülhet a taknyos kölyökről, ami árt az illúziónak. Például megbukik fizikából, vagy böfög.

1956 októbere volt, és mindenki érezte, hogy valami van a levegőben, csak mi, pisis lányok, nem tudtunk semmit. A szüleink általában azt játszották, mint a három majom: nem látok, nem hallok, nem beszélek. Nálunk csak nagymama volt vakmerő, abban a pillanatban, hogy nyugdíjazták, végtelenül vakmerő lett. Minden este a Szabad Európát és az Amerika hangját hallgatta. Néha odakucorodtam mellé, mert tudtam, hogy ez nagyon felnőttes és veszélyes dolog, de annyira zavarták az adást, hogy a legtöbbször csak foszlányokat lehetett elkapni. Nagymama párszor így kezdett egy mondatot: Ha majd kimennek az oroszok - de teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezt csak ő engedheti meg magának, hiszen nyugdíjas, mi a fenét csinálhatnának vele? Elnéző mosollyal hallgattuk a próféciát. Még hogy kimennek? Tovarisi konyec? Nem azért jöttek be, hogy kimenjenek. Egyébként is köztudomású, hogy a barátaink és a testvéreink, megvédenek minket a rothadó kapitalizmustól. Aha, és tényleg megvédelmeztek, mert akkoriban körülbelül minden rohadt nálunk, csak a tőke nem. Tőke nem volt, és most, hogy így visszagondolok azokra az évekre, lealázó szegénységben éltünk - de akkoriban én ezt nem érzékeltem, végül is mindig meg tudtuk venni azt a keveset, amit egyáltalán árultak az üzletekben, sőt anyám az IKKA-ban vett magának egy piros műanyag strandpapucsot, ami még évekig szolgált, mint kimenő cucc, vasárnapi elegancia. Közhely, hogy a boldogság kulcsa az ostobaság -

Szóval, nem tudtuk, hogy mi minden hiányzik az életünkből, és viszonylag boldogok voltunk. Persze már akkor se mindenki talált helyet magának a langyos pocsolyában, és utólag kiderült, hogy egyesek nemcsak a mindennapos zászlófelvonás vagy az orosz főnevek ragozása ellen lázadoztak. De ezek az én személyes élményeim, és én október közepén hallottam először arról, hogy milyen heves viták folynak a klubban.

A klub a kerület központjában volt, a tanácsháza és a két mozi közül az előkelőbbnek tartott szomszédságában, és a mi gimnáziumunkból csak a nagyfiúk jártak oda, a harmadikosok, negyedikesek. Sejtelmem sincs, mit csinálhattak ott, mert akkoriban nem volt se luxemburgi rádió, se csocsó, se ez, se az. És egy október végi napon S. Péter ezt mondta nekem: Te, ma este nagyon fontos megbeszélés lesz a klubban. Gyere el te is.

Rögtön elájultam a megtiszteltetéstől, mert nem fordult elő sűrűn, hogy egy negyedikes megszólít egy elsőst. S. Péter szép nagydarab parasztgyerek volt, amivel nem a származására akarok célozni, hanem arra, hogy sugárzott az arcáról az értelem. Szőke, pirospozsgás, erős, mint egy bivaly, akivel senki nem mert viccelni. Nem volt egészen véletlen, hogy megszólított, mert valaha a nagymamámtól tanult írni-olvasni, és némileg jobb jegyek reményében a gyümölcsszedésben segédkezett. Pénzt nem kapott a gyümölcsszedő, de annyit ehetett, amennyi beléje fért, és simán "felsőbb osztályba lépett." De ott és akkor Péter a nagymenő felnőtt volt, aki leereszkedett egy csitrihez, és természetesen igent mondtam - ha egy negyediket a meszesgödörbe vagy hasonló romantikus helyre invitál, akkor is igent mondtunk volna valamennyien.

A klub zsúfolásig tele volt, a közmondásos gombostűt se lehetett volna leejteni. Persze csak a nagyobb fiúk ültek, álltak, vagy egyszerűen csak nyomakodtak befelé, akik között Péter már nem is volt elég szőke, elég széles vagy magas. Egyébként észre se vette, hogy ott vagyok, ami különösebben nem zavart. A gyerek, aki nálunk cseresznyét szedett - amikor én még a gyereknél is gyerekebb voltam, tortaformákat szúrtam ki a nedves homokból, és nem mászhattam fel a cseresznyefára, mert nagymama azt mondta, hogy kislányoknak nem illik.

Különben is annyi újdonság vett körül. Nyurga, pattanásos kamaszok, malacképű ifjoncok, alkalmilag egy-egy értelmesebb, vagy lobogó tekintetű. Aztán, mint egykor a Pilvax kávéházban, valaki tartott egy rövid, de annál gyújtóbb hatású beszédet. Addigra már felhalmozódott annyi gyúanyag, hogy nemcsak a száraz forgács, de egy nedves fatörzs is lángra lobbant volna. Nagymamám titkos, de annál hatásosabb tréningje mellett volt valami fogalmam az ország politikai helyzetéről, de ezek a fiúk csak úgy sorolták a sérelmeket, a szégyenletes trianoni békekötéstől kezdve az ország kifosztásáig. Mert mindenki meg volt győződve arról, hogy azért nincs, mert elviszik, vonatok végtelen sora kattog Záhony-Csop határállomás felé, és viszik, viszik az értékeket. Egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy az ország már a háború alatt szinte mindent elveszített, meg hogy nyugati irányban is elkattogott néhány, mindenféle jóval megrakott vonat; az oroszok inkább csak vittek volna, de nem nagyon volt mit. Kinek lett volna ereje vagy mersze árnyalni a képet? Hiszen a hős barátunk, a felszabadító szovjet hadsereg tényleg itt ült a nyakunkon, Moszkva hozta a döntéseket, nem szólt bele sem a kül- sem a belpolitikába, hanem egyszerűen megcsinálta helyettünk. Körülbelül annyi szabadságunk volt, mint a tigrisnek egy méretesebb ketrecben, azzal a különbséggel, hogy a tigrisnek nem írják elő, mit kell gondolnia, adott eseten felfalja az őrt, és mégsem akasztják fel, mert a dolgozó tigris érték.

Ellopták tőlünk a történelmet, szónokolta egy szemüveges, kehes fiú, valószínűleg a kerület ügyeletes lázongója, Simon bán, Petúr bán, Bam bán, mi pedig lelkesen helyeseltünk, közbekiabáltunk, csoszogtunk. Egy perc alatt összeszedhettünk volna több évi börtönbüntetést, de azon az estén ezernyi angyal óvott minket; ha valaki mégis elrohant feljelentést tenni, a későbbi események elsodorták, kapott egy golyót a tarkójába, vagy ő volt az első, aki felbukkant Ausztriában, és azonnal politikai menedékjogért folyamodott. Mert cifra társaság énekelte akkoriban, hogy aszongya, Oly távol, messze van hazám, vagy ugyanezt a pontos, szó szerinti német fordításban: Brennend heißer Wüstensand, fasiszták, kommunisták, véres szájú nacionalisták, megtévedt kispolgárok, elhanyagolt zsenik, politikából politikusok, kalandvágyó suhancok, valódi áldozatok, és még ki tudja, kik hemzsegtek az osztrák lágerek forró sivatagi homokjában, hogy aztán tovább röppenjenek Kanada vagy Ausztrália felé. Minél messzebb, annál jobb, gondolták, akik szerencsésen átjutottak a váratlanul kizöldült határon, és jöttek az üzenetek: Pisti, Prüntyi és Totya megérkeztek, aki hallja, adja át.

De előreszaladtam. Mert még mindig ott voltunk a klubban, és az volt a rend, hogy a hozzászólni kívánó leadta a megfelelő helyen a céduláját, aztán szólították, elhalálozási sorrendben. Könnyen ez lehetett volna belőle, valaki összegyűjti a cédulákat - de nem ez lett, és ezt azért tudom ilyen biztosan, mert én is hozzá akartam szólni. Sajnos eltelt az idő, és a felnőttek hazazavarták a tanulóifjúságot. Gyereknek ágyban van a helye, a felháborodás holnap folytatódik.

A belém fojtott szónoklat izgalmával, ugyanakkor sugárzó boldogságban, mert legalább leadtam a cédulámat, egyetlen lány a fennkölt forradalmárok között, egy majdnem-forradalmár, egy senki, egy kis hülye -

Az utcák sötétek és barátságtalanok voltak, lámpa csak itt-ott pislákolt, nem mint az ifjú szívekben a remény, csak mert takarékoskodni kellett az árammal - egy-két évig meghúzzuk a nadrágszíjat, aztán itt van a Kánaán.

Ó, hányszor hallottam már azóta is ezt az ígéretet! Most már nem zavar, mert nadrágszíjra sem telik.

A sötét és barátságtalan utcákon indultunk haza, mert takarékoskodni kellett a villamossal is - villamossal csak a Nyugati pályaudvart lehetett célba venni - ez a stratégiájuk, mondta értőn nagymama, összekötik a pályaudvarokat, hogy a katonákat kényelmesen lehessen szállítani, és van egy titkos alagút a Duna alatt. Péter közelében maradtam, mint a kiskutya, ő persze ügyet sem vetett rám, nyolc-tíz barátjával indult el a város felé, akik mind hangosan deklamáltak.

Egyáltalán nem éreztem azt, hogy történelmi időket élünk, holnap már kokárdákat osztanak a Nagykörúton, és bármi folytatása lesz vagy lehetne ennek az estének - maximum egy másik lázas beszélgetés a klubban, afféle biztonsági szelep, hagyjuk, hogy a gyerekek kiengedjék a gőzt. Nem számolhatok be hősi tettekről, de még csak hősi gondolatokról sem, ez volt a szint, ezt a lécet ugrottuk át, mi lányok, akik csak nemrég kezdtük el az első gimnáziumi osztályt.

A fiúk egyre fogytak körülöttem, csak Péter maradt. Semmi romantika, csak hát, mint említettem, ugyanabban az utcában laktunk, ő az elején, én a közepén, az utca végén már csak a kukoricaföldek, valamivel távolabb az Új-major, a tó, amelyben fekete héjú, fekete testű csigák tenyésztek. Péter tett egy mélyértelmű megjegyzést búcsúzóul, hogy majd meglátom, mi lesz itt, ha a fegyverek beszélnek. Én meg is láttam, de ő nem, mert az első adandó alkalommal lelépett, aztán üzent a sivatagi homokból, aki hallja, adja át. Nem, dehogy nekem üzent, a híreket nagymama szállította, aki mindenről tudott.

Aztán még nagyon sokan elmentek. Sári néni, aki magával vitte Mucius Scaevolát és Numa Pompiliust, a nagybátyám haverja, aki egy kocsmát üzemeltetett, ameddig hagyták neki, Kuka, a középsúlyos autista és alanyi költő, aki többnyire arról verselt, hogy mindent el kell venni a burzsujoktól, és a zongoráikat ki kell hajítani az ablakon. Csak a feleségét hagyta itthon, akit állítólag egy bordélyból szerzett magának, mert Kukáné már nagyon öreg volt, és a bordélybeli tapasztalataira maga sem emlékezett. Sőt elment az egész Drecksler család, amit Csilla meglepő közönnyel vett tudomásul. Szerelmek és politikai rendszerek bármikor megváltozhatnak, kicserélődhetnek, ezért az embernek másutt kell keresnie a boldogságot.

Én most egy nagyon zsúfolt kerületben élek, olyan, mint egy kísérleti nyúltelep. Rengetegen vagyunk, és amit boldogság-ügyben eddig találtunk, az mind nem kell. Aki hallja, adja át.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2009-05-05
Összes értékelés:
915
Időpont: 2011-09-01 08:56:22

köszönöm az értékelést. lehet, hogy még folytatom.
Alkotó
Regisztrált:
2010-10-11
Összes értékelés:
2703
Időpont: 2011-08-28 19:19:40

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Nagyon tetszett az írásod.

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: A rózsa szólt, te kis cseléd... címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel A csavargó kismacska címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Én láttam ŐKET! című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Szeretem című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Cseppjein a múltnak című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) A nyárhoz című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Volt egyszer egy Sztár Áruház című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ó, apám! című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Nap-leány című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Nap-leány című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel W. Busch: Die Rose sprach / A rózsa szólt címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)