Az ezerszín őszt én sohasem szerettem.
Hiába bűvöl el a bordók bíbora,
ahogy vérként folyik a fák ágaira -
csak a haldokló időt méri felettem.

Ha rőt levelek aszott testére lépek,
bennem is nyögnek az elmúlás percei.
S míg a konok eső az ablakot veri,
metronómként csapnak szívemre az évek.

Mikor az első köd a város fölé szédül,
elszürkíti bennem a színezüst hitet,
hogy újra lesz fény, vadvirág és kikelet.
Ilyenkor vagyok végtelenül egyedül.

Szeretett Dunám fölött az ég elborul,
s a víz a partra mossa az elmúlt nyarat.
Könnyet gyúr belőle és cuppogó sarat,
míg az ősz felfalja a lelkem álnokul.

S most, ahogy a márciusi szél simogat,
ujja nyomán a remény is életre kel.
Rajtam a rosszkedv csak ócska, foszlott lepel,
mi lassan úszik el a Margit-híd alatt.


2006. március 27.