A barátság

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tenger jobb partján innen, élt egy gyönyörű szép teknős. A páncélja sötétzöld volt, a szeme fényesen csillogott a napfényben, ha kidugta a fejét a vízből, hogy levegőt vegyen, vagy körülnézzen a világban. Ha valaki azonban vette volna magának a fáradságot és belenézett volna ezekbe a csillogó szemekbe, bizony abban szomorúságot látott volna.
- Mért nincs nekem barátom? - sóhajtott szomorúan naponta többször is a teknős. - A tenger minden állatának van barátja, csak én nem találok magamnak senkit.
Addig-addig sóhajtozott, míg egy szép napon elhatározta, hogy ő bizony elindul világgá barátot keresni. A tarisznyarákoktól kölcsön kért egy jó nagy tarisznyát, bele tette kedvenc játékait, meg némi útravalót, elbúcsúzott a többi állattól és elindult barátot keresni. Ment mendegélt, megismerkedett rengeteg állattal, de azoknak már mindnek volt barátja. Már az elemózsiája is fogytán volt, a lábacskái is fájtak a sok gyaloglástól, amikor elérkezett egy gyönyörű országba. A teknős szíve nagyot dobbant, mert megérezte, hogy itt fogja megtalálni az ő igazi barátját. Boldogan vágott neki az útnak, már a lábacskái fájdalmát sem érezte. Amint egy erdő széléhez ért, valami csaholás félére lett figyelmes. Gyorsan behúzta magát a házába. Mikor egy idő után óvatosan kidugta a fejét, egy nagyfülű, gombszemű kutyust látott maga fölött.
- Ne bánts, kérlek? - szólította meg a kutyust.
- Nem bántalak, mért is bántanálak. - mondta megnyugtatóan a kutyus.
A teknős kibújt a házából és érdeklődve vizsgálgatta a nála alig nagyobb kiskutyát.
- Hát te ki vagy és mit keresel erre? - kérdezte érdeklődve a kutyust.
- Én vagyok a kiskutya, és barátot keresek magamnak. Te ki vagy? Ilyen állatot még életemben nem láttam.
- Én vagyok a teknős az Óperenciás tenger partjáról, és barátot keresek én is. De jó, hogy találkoztunk! Menjünk együtt. - javasolta a teknős.
A kutyus megörült az ajánlatnak és elindultak együtt barátot keresni. Mentek erre, mentek arra, de igazi jó barátot nem leltek maguknak. Már épp szomorkodni kezdtek volna, amikor elérkeztek egy óvodához. Bekukucskáltak a kerítésen és sok kisgyereket láttak játszani az udvaron. Amint ott nézelődnek, észre vettek egy csoport kislányt, akik csigákat gyűjtöttek. Összeszedték a csigákat, és az általuk készített puha fészekbe rakták őket. A teknősnek szaporán kezdett verni a szíve, mikor meglátott egy mosolygós, csillagszemű kislányt. Nagyon figyelt és hallotta, hogy a többiek Dorcsának szólítják.
- Ő lesz az én barátom! - kiáltott fel magában a teknős, és meg is mondta a kutyusnak, hogy ő bizony oda megy a kislányhoz. A kutyusnak pedig a lelkére kötötte, hogy ne menjen el, mert érzi, hogy neki is lesz végre barátja. Amit kigondolt azt meg is tette. Dorcsa amint észrevette a teknősbékát felkiáltott örömében, felkapta őt és szaladt az anyukájához, aki óvónő volt az óvodában.
- Anyu! Nézd itt egy gyönyörű teknősbéka, pont olyan szép, mint a Borcsa meg a Lali. Mert, hogy Dorcsának már volt két ékszerteknőse.
- Ugye haza visszük? Nézd milyen sovány, fáradt szegény! - könyörgött anyukájának, és féltőn magához szorította a teknőst.
- Persze, hogy hazavisszük. Ne szorítsd úgy magadhoz szegényt, még a végén megfullad! - mosolygott az anyukája. - Gyere, tegyük vízbe és adjunk neki enni.
Ekkor azonban a teknős megszólalt ékes emberi nyelven.
- Úgy örülök, hogy megtaláltalak, tudom, hogy te leszel az én barátom.
Nagyra nyílt Dorcsa szeme a csodálkozástól, még teknősbékát nem hallott beszélni.
- Persze, hogy leszek a barátod. Pont egy ilyen fényes szemű teknősbékára vágytam! - kiáltott örömében Dorcsa, és ha nem szorongatta volna úgy a teknőst, még tapsolt is volna örömében.
- Dorcsa, van itt a kerítés mellett egy kiskutyus, akivel együtt vándoroltunk. Ő is barátot keres. Nem tudsz valakit, aki pont egy kutyus barátságára vágyik? - nézett reménykedve Dorcsára a teknős. Igazából abban reménykedett, hogy együtt maradhatnak.
Dorcsa gondolkodott, gondolkodott. Aztán eszébe jutott, hogy a nővére Virág pont egy nagyfülű kutyára vágyik. Rögtön fel is derült az arca örömében, mert így egy kiskutyájuk is lesz. Elmentek megkeresték a kutyust is, aki nagyon örült, hogy talán neki is lesz barátja. Este, mikor hazamentek és Virág meglátta a kiskutyát, annyira megörült, hogy majdnem ugrált örömében. Rögtön magához is ölelte és simogatta szeretettel.
- Most, hogy barátok leszünk, illene, hogy nevet adjatok nekünk, mégse szólíthattok úgy, hogy teknős, meg kutyus. - javasolta a teknős.
Dorcsa és Virág gondolkodóba estek. Valami szép nevet szerettek volna kitalálni. Sokáig nagy csönd volt, de aztán kitalálták a nevüket.
- Én Zsemlének nevezlek a kerek pocakodról. Ugye jó lesz? - kérdezte Dorcsa a teknőst.
A teknős ízlelgette a nevét és egyre jobban tetszett neki, minél többször ismételgette.
- Én Buksinak hívlak a simogatni való buksi fejecskédről. Mondta Virág a kutyusnak.
Hát így talált magának barátot a teknősbéka és a kiskutyus. A két kislány pedig igaz barátra lelt Zsemlében és Buksiban.