Lelkemben tekergőznek
kis furcsa erőtlen szólamok,
s hogy ki vagyok, most már érzem,
rátaláltam,
hogy hibámban
te vagy ott,
te adsz nekem okot,
hogy életem rendezzem,
veled szeressem, ki én vagyok,
s mindenkit, ahogy akarod.

Útjaim te vagy,

De néha felcsap az indulat,
fel, mert messze vagy sokszor,
messze tombolok magamtól,
lelkem szép közepétől.

Féltem magam.

Mert minduntalan
kitérek előled,
de ha kell megteszem,
kikémlelem,
mi bennem kín, kudarc, tagadás,
s e maskarás bálteremben
levetem most már maszkom,
hogy végre itt lehessek csupaszon.

Előtted.

Ha indulnál felém, ne várakozz,
nélküled az okot, nem lelem,
nem érthetem, miért vagyok itt,
s hogy ezen a valakin, hogy segítsek?
Zubogó életem, mint patak,
ezer kanyarulatával gyors futással szalad,
s betér minden fás, árnyas völgybe,
s kifut a síkságos mezőkre,
szalad, s mint az akarat
erővé és gyengédséggé duzzad majd,
s ha kék fényű óriás tengerbe ér,
benne föloldódik.

Mindörökre.

Körüljárom a világot érted...
ezer szakadás, folt vagyok,
ismerni akarom gondolatod.

A szeretet tűzét.

S mi várhat még rám,
lelkem készítsd fel bennem,
mert ki kell innen keverednem.

Ki kell innen keverednem.

Nélküled nem tudok megállni,
nélküled nem tudok óriássá válni,

Kicsiny szárnyas angyallá.