Az egyik percben még boldog vagyok,
s a másikban már ott az Árnyék...
Mintha fátyol borulna szememre,
s rajta keresztül fényt nem látnék.

A csönd zsivaja zúgna fejemben:
nem kapok levegőt, nem érzek érintést;
mintha fagyos lehellet döfné
hátulról testembe a kést.

Ahogy zordabb napokon
a zsivaj a csenddel elvegyül,
úgy vagyok én a világon
sok ember közt egyedül.

Magányosan járom utam,
mit őrangyalom mutatott;
halld meg, szívem, értsed, szívem
és kövesd a dallamot!

A dalt követve gyémántot talál,
lebben az árnyék, s aztán tovább áll;
kivárja, míg újra övé leszek,
de lelkem akkor nem lesz foglya már.

Mert dalt követve gyémántot talál,
csillagok közt, fényben úszva jár...
Halld a dallamot, s röppenj, madár!