HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 105

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49239

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-09-11

Játék az idővel. I. könyv 1. fejezet I.

Ez a történet az én történetem. Számtalanszor elmeséltem már, leggyakrabban épp itt, Sadán egyetlen kocsmájában, az öreg Florisz söre mellett. Hiába, a város dicsősége a múlt ködébe vész, csak a sör maradt, a sör és az emlékek. Bár, ha az utóbbiak nem csalnak meg, a sör korábban nem volt ilyen jó, noha Sadánnak akkoriban nem egy, de ezeregy kocsmája is volt. Egyikben sem főztek azonban olyan jó seritalt, mint mainapság az öreg Florisz...
De hol is tartottam? Persze a mesélésnél. A feleségem szerint, aki — bár Floriszhoz nem jár — többször hallotta már történetem, ahányszor beszélek róla, annyiféleképpen mondom. Lehet benne valami. El is gondolkodtam rajta. Olyan ez, mintha az ember visszatekintene a Shain-hegység csúcsairól, mondjuk a sahtoniak elárvult kolostorától az Ilsen kanyarulatára. Mást látna télen, mást nyáron, mást tavasszal és ősszel, de még két egymást követő nap is. Ha minden egyes alkalommal beszámolna a látványról mindig más képet tárna elénk, még sem mondhatnánk rá, hogy hazudna. Ezt magyaráztam a bolond Trivornak, de hát beszélhettem neki. A szerencsétlen kölyök a shatoniaknál nevelkedett még a rendet fel nem számolta a háború. Szerzetesként sok ostobaságot szedett magára. Többek között a betűvetés tudományát is. Szerinte a történetem akkor lenne hiteles, ha minden esetben ugyanúgy mondanám el. Bánom is én, akár igaza is lehet. Én azonban nem hiteles, hanem igaz történetet akarok most elmesélni. De ezt valahogy nem tudtam megértetni Trivorral. Így van ez, ha olyasvalakivel próbál vitatkozni az ember, aki iskolapadban tömte tele a fejét okosságokkal!
Trivor sem hagyta magát, pedig bolond a lelkem...
...No, kíváncsi vagyok, vajon ezt is papírra veti-e, mert végül is ő beszélt rá: mondjam tollba kalandjaim. Meg is teszem, s ő ír engedelmesen. Jár a keze, mint a motolla. Csakhogy én nem ismerem ám a betűket. Lehet, hogy egész mást ír, mint amit mondok. Megtudni sose' fogom, mert ahogy betűt róni, úgy olvasni se' tanultam, viszont te, ki e papírtekercs túloldalán ülsz, biztosan tisztában vagy e mesterséggel, különben gyújtósnak használnád, Trivor nagy ívű munkáját, s én félig meddig hiába koptatnám itt a szám. Bár fele haszon akkor is volna rajta, mert Florisz szereti hallani a hangom, Suha nem különben, s egy-két sört megér nekik, hogy hallgatnak. Ráadásul itt áll fölöttünk Harban, ki valamikor pap volt, de jobb létre szenderítet egy rossz embert, s odahagyta hivatását. Olvasni azonban tud, s fogadkozik: ő majd ellenőrzi Trivort. Hiába magyarázom neki, hogy eszébe se jusson ilyesmi, megbízom én felebarátomban; csak köti az ebet a karóhoz. Én meg vonogatom a vállam, s két korsó sör ellenében megengedem, hogy elolvasson egy-egy fejezetet, de megzavarni nem hagyom magam. Egy szó, mint száz, Te kedves barátom, ki most a másik oldalon kuporogsz, várva, hogy a lényegre térjek, s végre beléphess a világom kapuján, soha sem tudhatod meg, azt olvasod-e, amit magam diktáltam, vagy Trivor átköltését. Még az is meglehet, hogy Trivor és Harban - a papi személyek már csak ilyenek - csak hazudta a tudományát, s most irka-firkák sorakoznak a lapokon. Ha így volna, hamarosan tűzre kerül az írás minden sora. Pedig kár lenne érte.
Szóval ülök itt, az öreg Florisz kocsmájában, hűvös sört kortyolgatok, s közben fecsegek. Hogy miről? Hát nem ezt magyaráztam eddig? Persze, hogy a történetemről. Itt általában megkérdi valaki: ezen azt érted, hogy veled esett meg? Mire én pajkosan elmosolyodom. A helybéliek már tudják: ez hozzátartozik a ceremóniához, az az egy-két külhoni, aki idevetődött, meg csak néz értetlenkedve, mintha itt magától értetődő dologról lenne szó. Én meg — mint mondtam — pajkosan elmosolyodom, kortyolok egy aprót a korsómból, aztán letörlöm a habot a szám sarkából. Soha egyetlen mozdulatot el nem mulasztok. Igaz, ha olvassa valaki, sutának tűnhet az egész, de itt a kocsmában egész más. A jelenetnek hangulata van. Olyannyira, hogy Suha a távollétemben el is játszotta egy párszor. Mit egy párszor: ha csak tehette. Egyszer meglestem: ült a helyemen, kikérte a sört, peckesen kihúzta magát, összeborzolta haját, s megigazgatta bajszát.
- No csak! - gondoltam magamban. - Egészen olyan, mintha magamat látnám. - És valóban. Suha sokat sejtetőn bólint, aztán megszólal:
- Minden embernek van egy története. Az igazi. Amit csak ő tud. Amit csak ő mesélhet el. - A gazfickó! A mondatok közt szünetet hagy, éppúgy mint én. Aztán jelentőségteljesen nézz körül. A törzsvendégek persze tudják, miről van szó. Somolyognak a bajszuk alatt. Suha meg csak folytatja:
- No, ha így van, én magam senkinél alábbvaló nem vagyok. Van hát nekem is egy történetem - mondja, s bólogat hozzá erősen. Keze már a korsó fülét keresi. A közbevetésre vár, nem hiába:
- Már úgy érted, ami veled esett meg?
Suha már mosolyog. Olyan huncutul nem tud, mint én, de nem sok híja van. Somolyog a bajsza alatt, szájához emeli a korsót, kortyol egy aprót, megtörli szája szegletét, s csak aztán nézz fel a kérdezőre:
- Azt azért nem mondanám. Annyi bizonyos csak: az enyém...
S így is volna, ha magam mesélném, s mások meg hallgatnák. De így, hogy én csak mondom, Trivor írja, Harban meg ellenőrizgeti, szóval így csak annyi bizonyos: én elbeszéltem valamit Sadán egyetlen kocsmájában, Trivor meg írogatott közben, Harban pedig elolvasta. Nos, kedves barátom, ott a papír túloldalán, arra mérget vehetsz, hogy azt olvasod, amit Harban, de egyébre ne fogadj! Épp ezért nem árulom el azt sem, ki is vagyok igazából. Annyit persze tudnak itt: Sarban-kai a becsületes nevem. Így is hívnak azóta, hogy Sadán elpusztul a tíz éves háborúban. Így ismer a feleségem is. De hogy ki voltam egykor, mikor még nem meséltem, de éltem a történetem, az már bizony az én titkom marad. Ezeknek a pernahajdereknek sem árulom el, mert képesek lennének megörökíteni.
De eleget fecsegtem, ideje már a lényegre térnem. Fel is írhatjuk a címet:


Sarban-kai igaz története



Alcímnek pedig:

Ahogy azt az öreg Florisz kocsmájában saját maga elbeszélte:



Továbbá:

I. fejezet
Carsz, az idegen.
1.



Carsz igen figyelemre méltó egyéniség volt, nem ilyen sehonnai, mint mi, pedig senki emberfia nem tudta róla, honnan szalajtották. Egyszer csak itt volt. Itt Sadánban, a piactéren. De tudjátok ti, mit is jelent ez. Vessetek csak egy pillantást ki az ablakon, a folyó túlpartjára! Látjátok a hegyet? Csúcsán a meredek ívű sziklákat? És ott fenn a bástyák romjait? No, csak nézzétek, s próbáljátok elképzelni, milyen lehetett Észak szíve, az igazi Sadán! E poros sárfészek lakói nem is sejtik, milyen hatalmas város romjai felett lapulnak kicsiny kunyhóik. De így is van rendjén. A múlt kísértetei maradjanak csak távol otthonainktól. Elég, ha csak néhány magamfajta kóborló emlékszik a régi időkre. Elég, vagy tán még sok is...
Sadánt a háború szülte, a béke éltette, s a háború ölte meg. Így ment ez akkoriban. Valaki, ki tudja ki és mikor, várat épített a Liet kanyarulatában árválkodó kopasz hegy csúcsára. El is vitte őt az ördög. Nyoma se' maradt, emlék se' róla. Aztán jöttek a slivenek. Hatalmasak voltak, s majmolták a régieket. Tudj' Isten minek kellett nekik ide erőd. Tán a romok miatt? Ki számol ma már ezzel? Lehet, hogy csak megtetszett a vidék valamelyik főúrnak, s mivel megtehette, felépítette Sadánt. Mert eleinte csak a várat hívták így. Büszke kővár volt, magas tornyokkal, cifra díszekkel. Már amilyeneket a slivenek országszerte építeni szoktak.
Az első házak a hercegek idejében jelentek meg a domb tövében...

[S]Hogy miért fontos ez? Mert így látom jónak. Te persze, barátocskám, mit sem tudsz erről, s nem is érdekel az egész. Tudom, arra vársz, hogy beszéljek végre Carsz és Vormen harcáról, hogy lásd: úgy mesélem-e, mint három napja, mikor először hallottad. Azt is tudom - bár ezúttal nem lestem meg -, Suha beszélte tele a fejed. Lelke rajta, de ha te hallani akarod a folytatást, ülj csendesen a helyeden, s ne vágj pofákat, mert igaz, hogy az öreg Sarban-kai egy évvel sem lett fiatalabb tegnapelőtt óta, de izmaiban érzi még az erőt, s egy magadfajtát ma is összecsomagol![/S]

Szóval, a Hercegekről csak hallottatok valamit rebesgetni. Nagyurak voltak, de hiába. Ahányan, annyifelé húztak. Nem is lett jó vége a dolognak. A vár akkoriban valami haramiaféle, amolyan rablólovag birtokolta, vagy tán bitorolta. Akárki ki is volt, annyi bizonyos, nem ejtették a fejére. Kijátszotta egymás ellen az urakat. Az egyiktől a másikkal védette meg magát. Így aztán egymást érték a környéken a hercegi seregek. Csúnya világ köszöntött a vidékre. Az emberek nem is érezték magukat biztonságban máshol, csak a falak tövében. De a java még hátra volt! Mert ahol nagy a széthúzás, kevés az erő, s ahol kevés az erő, ott közel a baj! Amíg Északon a Hercegek egymással marakodtak, a hegyek déli lábainál új rend született. A fényességes császár összefogta Taul népeit, s kinyújtotta markát észak felé. Rablólovagunk alaposan elszámította magát! Hiába volt minden fortélya, a birodalmi seregektől senki sem védhette meg. Egy szép napon arra ébredt, hogy vára legmagasabb tornyán birodalmi zászlót lobogtat a szél. Közelről nézhette, mert az első vezír a szomszédos bástya fokára tűzette ki levágott fejét.
A Hercegek persze tanultak az esetből, csakhogy későn! Hiába fogtak össze, hiába vonultak egyesült erővel Sadán alá, a hibát nem lehetett jóvátenni. A hevenyészett földsáncokkal megerősített lakónegyedeket elfoglalták ugyan, de a fellegvárral nem bírtak. A tél beálltakor szégyenszemre vissza kellett vonulniuk, de nem tanultak a kudarcból, utóbb még háromszor kísérelték meg a lehetetlen.
A hároméves háború emléke rég feledésbe merült. Én is csak azért említettem fel, hogy megértessem veletek, amit egyébként képtelennek tartanátok: Sadán városa falak mögé települt! Ha átkeltek a folyón, lenn a révnél még látszik is az egyik külső falmaradvány, a folyó felé eső végén még az egykori kapuboltozat kövei is kivehetők! Mögötte volt a piactér. Úgy bizony, s mivel a piactéren tűnt fel először Carsz, bátran állíthatjuk: ott kezdődött e történet...
Na de ugorjunk vissza a hercegek korához: az újjáépítéskor erős falakkal övezték a várost, mely ezután sokáig csak ezeken belül terjeszkedett. Egész városrészek nőttek össze. Poros, szürke házak szorongtak az egyre szűkebb és szűkebb, sötétebb és sötétebb sikátorok mentén. Több helyen azután ezek is eltűntek, s az utak a házak tetején, erkélyeken, kiugrókon kanyarogtak. Bizony, barátaim! Ti, kik tágas portákon éltek, s házaitokat, mintha játékos kedvű óriások szórták volna szét itt a Liet mentén, el sem tudjátok képzelni, milyen lehetett az élet a sikátorok mélyén! A sötét, poros, szűk zegzugokban. Hiába is mesélném! Egy ideig, míg tartott a háború, s míg a veszély tudata fékezte az embereket, rend és békesség uralta a várost. Rövid életű nyugalom volt ez! Hogy miért? Kérdezze csak meg valamelyikő¬tök az öreg Rovankát! A tavaly kikergette a marháit a rétről az árvíz, s mit volt mit tenni, be kellett őket zárni egy kis karámba. No, volt ott haddelhadd! Még az is megemlegette, aki csak messziről nézte. S ha a barom nem bírja a bezártságot, hogy viselné el az ember! Az előkelőbbek nem is maradtak soká a falak között. Amint elült a háború megjelentek az első paloták körül a dombokon. Az első fecskéket követte a többi! A lassan épülő újváros tágas utcáival szöges ellentéte volt a falak közé zsúfolt egykori Sadánnak, mely ekkorra már a katonák, kalandorok, szerencsevadászok, csavargók és utcalányok tanyája lett. A sikátorok mélyén szinte mindennaposak voltak a késelések, kardpárbajok; a kocsmákban a duhajkodások, verekedések, és nem egyszer bukkantak vigyázatlan utazók megcsonkított holttesteire a kapualjak mélyén vagy a lépcsők tövében.
A piactér e két világ határán állt. Egyik oldalon a káosz, másikon a rend. A falak közé zsúfolt Sadánt a titkos társaságok, a tágas kert-negyedeket a birodalmi őrség uralta...
Bizony! A titkos társaságok! A scoor és az ezüstlovagok! Még ma is megborzongok, ha rájuk gondolok, pedig igazából soha sem féltem tőlük. Pedig kétszer is az útjukba akadtam! Hogy mikor? A maga helyén arról is szó lesz, de ne higgyétek, hogy felismerhetitek a vén Sar¬ban-kait. Nem bizony! Hanem most beszéljünk inkább a scoorról. Florisz már húzza a száját. Igaza van! A scoor nem tartozik szorosan a történetemhez, az övéhez annál inkább, de erről neki kellene beszélni, csak hát nem akar. Pedig nincs már abban semmi. Az összeomló régi világ maga alá temette az egykori Sadánt a társaságokkal együtt. Igaz, Florisz? Nem kár érte!
Nos, a scoor a kezdet-kezdetén szerzetesrend volt, éppúgy, mint a sahtoni. Rivalizáltak is, már ahogy ez lenni szokott. Csakhogy amíg a shatoniak a fény útját járták, addig a scoor az indulatokét. Értitek is ti ezt! Nem tudtok uralkodni magatokon. De kerülnétek csak szembe egy igaz scoorral! Mindegy! Süketeknek hiába is beszél zenéről az ember! Hanem — akármennyire is uralták indulataikat — Sadánban árnyék vetült a rendre. Miért, miért? Hát már nem emlékeztek Rovanka marháira? Ilyen rövid az eszetek? Az ember nem arra születet, hogy falak közé zárt szűk világban tengődjön. De nem ám! S nagy árat kell fizetnie, ha mégis bezárja magát. Így járt a scoor is. Valamit valamiért: semmit sem adnak ingyen. A felszínen fegyelmezettek maradtak, de lelkük mélyén egyre sötétebb és sötétebb árnyak támadtak. Alig egy emberöltő leforgása alatt az önuralom mestereiből a gyilkolás művészeivé váltak. Így, ahogy mondom! Igaz, Florisz! A vén kocsmáros már csak tudja! Kérdezzétek csak meg tőle, hogyan nyitott kocsmát Sadánban, közvetlenül a háború után? Kérdezzétek csak meg tőle, hogyan bánt el a járvány sújtotta seregek maradványaiból verbuválódott martalócokkal! Persze, most dörmög a vén medve! Ne is figyeljetek oda rá! Elmondom én nektek, mit mormol a szakálla alatt: Tudakoljátok meg inkább Sarban-kaitól, miért vedelheti napszámban ingyen a sert! De én mondom nektek: kár lenne a szóért! Csak arról mesélek, amiről kedvem tartja. Ha tetszene, elbeszélhetném éppen, miként véd-tük meg e porfészket Soratan bandájától. Látnotok kellett volna! Akkor még élt Joakan, a vén széltoló! Egymaga felért közületek nyolccal. De azért a legügyesebb Florisz volt. Ő bizony. Joa¬kan mesterien forgatta a kardot, s az íjhoz is értett, de mi volt ez ahhoz képest, amit e vén csibész produkált. Ezerszer gondoljátok meg, mielőtt egy rossz szót szólnátok a kocsmájában. Egy scoor kezében minden fegyverré válik. Minden, legyen az pohár, üveg, korsó, vagy piszkafa. Persze, nem ez a lényeg, mert igazából ezekre sincs szükségük. Pusztakézzel ölnek. Igaz, a shatoniak harcművészete valamivel kifinomultabb. Egy shatoni táncol, megtervezi mozdulatait. A scoor nem. Ő gyilkol. Ennyi az egész. Most próbáljátok elképzelni Vorment, a shatoniak renegát nagymesterét, ki történetem kezdetéig a scoor egyik vezérévé küzdötte fel magát. Akkoriban mindenki irigylésre méltó embernek tartotta őt.

Miért? Miért? Hogy lehet ilyet kérdezni? Mert jó ideig egyetlen ellensége sem volt. De nem ám! Vormen pillanatok alatt eltaposta az útjába állókat. Senkinek sem kegyelmezett. Gyerekeknek sem. Veszett egy fickó volt. Talán még Von Leenél is kutyább! Micsoda? Akad még valaki e sárfészekben, aki nem halott Von Leeről, a Kapitányról? Ej barátaim! Nagy szerencsétek, hogy a mai Sadánban éltek, a régiben bizony nem sok napot láttatok volna! Nem sok jövője volt itt akkoriban annak, aki nem ismerte az ezüstlovagok vezérét.

Vormen és Von Lee, egyik kutya, a másik eb, de mindkettő veszett! Bizony. Ha valaki összerúgta a port valamelyikükkel, jobban tette, ha elmenekült Északról. Clarson persze nem így gondolta. Kevés híján rá is fizetet, s a végén neki is kereket kellett oldania.
Clarson! Róla tán csak hallottatok valamit? Ha mástól nem hát Jorkanestől, aki kint lakik a Szarvas-tanyán, fenn a Liet-háton. Ő sokat regélt annak idején nagyapja hőstetteiről. De ne higgyetek neki! A fele sem igaz annak, amit elmondott. Ha százhúsz évig élt volna az öregapja, akkor se' lett volna elég ideje mindazt végig csinálni, amit az unoka mesél róla. Ne dőljetek be Jorkanesnek. Meg kell azonban hagyni, abban igaza van a lókötőnek, hogy Clarson egyike volt azon keveseknek, akik — bár soha sem tartoztak a rendbe — shatoni fegyverekkel harcoltak. — Ez már valami! — mond¬hatnánk erre, pedig nem volt valami nagy oka. A vén Tuheint rejtette el az üldözői elől. Úgy ám! Akkoriban még csak sihedernyi legényke lehetett, de helyén volt a szíve, annyi szent. Amikor az öreg nagymester megfutott az áruló Vormen elől, szó nélkül elbújtatta. Nagy valami? Nem. Csak egy szénaboglya kellett hozzá, meg némi bátorság. Carsz szerint viszont, aki — mint majd láthatjátok — első kézből értesült az eseményekről: inkább öngyilkos hajlam. Akár így, akár úgy: Clarson megtette, kivívva ezzel Tuhein rokonszenvét s Vormen gyűlöletét. Hogy melyikkel ment többre? Tuhein öreg volt Vormen fiatal. A shatoniak rendházai messze estek Sorkantól, Sadán pedig, a scoor fészke, közel. A többit képzelhetitek. Milyen élete lehetett a fiúnak a scoor árnyékában! Annak idején senki nem hitte volna, hogy ilyen hosszú életű lesz. Nem bizony. Talán még ő maga sem...

Na de mit fecsegek én itt kiszáradó torokkal, hadd öblögessem csak egy kicsit! - Ezt ne írd fiam. Ne hallgass te Harbanra, azzal se foglalkozz, hogy azt mondtam neked, de minden szavam lejegyezd ám! Ki gondolta volna, hogy még azt is felrovod, ha böffentek egyet!

...Pedig okosan rendezte be az életét. Bizony! Ha valakit üldöz a scoor, leghelyesebb, ha az ezüstlovagokra bízza magát. Kutyaharapást szőrével! Nem igaz? Persze a gyereknek több szerencséje volt, mint esze. Mert hát nem kereste ő Von Lee kegyeit, de még csak a védelmébe se' ajánlotta magát. Otthonról mennie kellett, erről Vormen gondoskodott. Az üszkös romok közé akkor se térhetett volna vissza, ha két bérgyilkos nem lesi állandóan az érkezését. Paraszt volt a lelkem, mit tehetett volna? Beállt szolgálni egy másik paraszthoz. Hanem az új gazdája a Kapitány adófizetője volt. Ilyen emberek is akadtak akkoriban. Azt hitték, megvásárolhatják a biztonságukat. Nem Skaren volt köztük az egyetlen, kinek utóbb be kellett látnia: tévedett. Az elején persze minden rendben ment. A Kapitány amúgy se szívlelte Vorment. Amikor értesült a történtektől, jelezte a scoornak, ha nem akar háborút, ne üsse az orrát a lovagok dolgába. Clarsont elkaphatja, ha akarja, de Skarent hagyja békén.
Vormen — mi mást tehetett volna — tudomásul vette a figyelmeztetést. Ez volt Clarson szerencséje. Igaz, a dolognak volt egy szépséghibája: nevezetesen, hogy a fiú nem hagyhatta el a Völgyes-tanyát. Ott biztonságban volt, de ha ki tette a lábát...
Tudta ő jól, mi vár rá, még sem maradt nyugton a fenekén. A tavaszi vásár idején belovagolt Sadánba. A vásár ősidők óta szent dolog! Maga Sharonisten óvja olyankor a békét! Úgy ám! Ezt Vormennek is meg kellett tanulnia. De akkoriban nagyon sötét volt már Shain-földön. Nair támadásra készült. Előtte pedig semmi se' szent. Még a tavaszi vásár sem. És ezt jegyezzétek meg jól! A Gonosz első lépése, hogy megszentségteleníti a legszentebb dolgokat! Miként azt Vormen tette a tavaszi vásár napján Sadán piacterén!
- Szentségtörés! - kiáltották az őrök, amikor meglátták, hogy a négy scoor, az egyikük ráadásul főrendű, megrohanja a tér szélén baktató kis csapatot. A parasztoknál persze nem volt fegyver, de hogyan is lett volna, mikor a vásár napján még az őrök is otthon hagyták a kardjaikat?
A piactér felbolydult, az emberek riadtan néztek körül, többen szitkozódtak, de senki sem mert szembe szállni az álig felfegyverzett martalócokkal. Bizony! Senki se' mozdult. Lapítottak, mintha varázsszóra tennék! Akárcsak ti, mikor Jorken kölykét megugrasztotta a bika! Még az ezüstlovagok sem ugráltak. Persze őket nem a félelem tartotta vissza, csak nem akartak lelepleződni, hiszen ha közbelépnek, ország-világ előtt bizonyossá válik: ők is fegyverrel járnak a vásárra. Szegény Clarson, sorsa látszólag megpecsételődött. Nem is beszélhetne ma mindenféle sületlenséget róla Jorkanes, ha Vormen a helyszínen levágja. De a renegátnak élve kellett. Nyilván, hogy megkínozhassa. De ezt már soha sem tudjuk meg...

Jorkanes persze elmesélné nektek. Hallottam, nem egyszer, nem kétszer. Eltúlozza a nagyapja szerepét, én mondom nektek! Még hogy Carsz őt akarta megmenteni! Nevetséges. Carsz egy szalmaszálat nem tett volna keresztbe Clarsonért. Miért is tett volna? Ki volt az a csirkefogó? Egy szájhős, aki harcosnak képzelte magát, mert sihederként elbújtatott egy öregembert...

...Nem barátocskáim! Ha Vormen nem a tavaszi vásár napján kapja el Clarsont, a kutya se' törődött volna a fiúval! Én mondom nektek, s ha én mondom, úgy is van! Carsz Nair ellen küzdött, úgy ám! És nem avatkozott volna be semmilyen csetepatéba, ha Vormen nem a Gonoszt szolgálja!
Ismeritek a legendát? Sharonisten legendáját? Akkor tudnotok kell, miről van szó! Emlékezzetek! Hogyan csalta meg Nair az embert? Miként jutott egyre magasabbra, lett egyre hatalmasabb? Nem erővel, hazugsággal. Kijátszotta a tabukat, nevetségessé tette az ünnepeket, kiforgatta a szentségeket! Vormen is ezt tette, amikor megsértette a békét. Hiba volt. Nagy árat fizetett érte. Tudnotok kell: mindenkinek megvan a saját története, ami egyedül csak az övé. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden mozzanatának részese, nem, de valahogy az egész érinti. E történetek — kivétel nélkül — a fény és az árnyék harcáról szólnak, s ha már megkezdődtek, a szereplőknek vajmi kevés beleszólása van a dolgok menetébe, bár kétségtelen: valamennyire azért befolyásolhatják azokat. Vormen története a piactéren kezdődött, amikor az óváros kapujában megpillantotta azt a fehér farkasprémbe burkolódzott alakot.
- A vásár szent! - jegyezte meg a férfi rosszallóan. A Renegát döbbenten nézett rá. Az idegen — azelőtt soha, senki sem látta a környéken — fegyvertelennek látszott, ráadásul — legalábbis szemre — súlyos köpönyege is akadályozta. Mégis olyan nyugodtan nézett szembe az öt fegyveres scoorral, mintha lehetne valami esélye ellenük.
- Az életeddel játszol - felelte hidegen Vormen, s maga elé rántotta Clarsont. Kabátja ujjából mérgezett pengéjű tőrt varázsolt elő, s — biztos, ami biztos — a remegő fiú torkának szegezte.
- A vásár szent! - ismételte meg kimérten az Idegen...

[S]...Írd nagy kezdőbetűvel, fiacskám! Hiszen a Carsz ezt is jelenti. Bár ettől valamivel többet: olyasvalakit, aki mindenütt idegen. Valahogy így: Az Ember, Aki Mindenütt Idegen, más szóval: Akinek Sehol Sincs Otthona, magyarán: Hontalan. De a történetemben egyszerűen csak Idegennek hívták, vagy Küldöttnek...[/S]
No, leírtad? Olvass már bele Harbal!
Micsoda? Lejegyezted a közbevetést is! Húzd ki!
Megtörtént, Harbal? Azér'!


Szóval Carsz másodszor is figyelmeztette a Renegátot. Azt hiszitek használt valamit? Dehogy. A gazfickó vállat vont, s a harcosaihoz fordult. - Egyedül van!
A négy scoor csak bólintott. Más esetekben ez felért volna egy halálos ítélettel, itt azonban kicsit másképp alakult a dolog. Mielőtt azok négyen egyáltalán megmozdulhattak volna, Carsz súlyos köpönyege, tompa puffanással a földre hullt. A hang nem sok jót ígért. Volt benne valami fenyegető. Tudom jól, hallottam eleget. A scoorok meglepődtek. Azt hiszem, erre nem számítottak. A következő pillanatban holtan feküdtek a kapuboltozat alatt. Hihetetlen, de így igaz. Támadni akartak, nem gondoltak a védekezésre. Meg sem fordult a fejükben, hogy az Idegennél fegyver lehet, arra pedig álmukban sem gondoltak volna, hogy az ellenfelük ilyen elképesztően gyors.
Vormen lassan megértette, kivel áll szemben. Azt is tudta, egyszer és mindenkorra elrontotta a dolgot. Eddig még ki húzhatta volna magát a játékból, de ezután már nem tehette. Shatoni volt, ismerte a legendákat és tudta a törvényt, mint ahogy azt is: ott a kapuboltozat alatt kezdődött el az ő története.
- San-too fegyverei! - suttogta rekedten, mikor megpillantotta Carsz gyémánt markolatú kardját. - Nairra! Pont ez hiányzott! - üvöltötte, s felemelte tőrét, hogy Clarsonba döfje. Carsz túl messze volt, hogy megakadályozza. De nem is mozdult. Mintha a folytatás már nem érdekelte volna. Persze a Renegát nem tudta befejezni a mozdulatot. Egy villanást észlelt csupán, majd éles fájdalom hasított a karjába, és kiejtette kezéből a fegyvert.
- Nem hallottad? A vásár szent! - hallatszott ezúttal jobbról. Vormen életében először megrémült. Hát még amikor újabb ellenfelét is megpillantotta. Kissé hátrább, a szekerek között ugyanis egy radör állt, éles dobó-korongot egyensúlyozva kezében. Egy radör! Sharonisten lovagja. A Délvidéken és a Fekete-hegyek két oldalán mindennapos figura, de itt Északon? A scoor belesápadt a felismerésbe.
- Mi jöhet még? - gondolta, de egy percig se' higgyétek, hogy elállt volna a szándékától! Nem! Clarson a kezében volt. Le akart számolni vele. A földre lökte a fiút, s villámgyorsan előkapta kardját. Hiába. valaki hátulról megmarkolta vágásra emelt kezét, kicsavarta belőle a fegyvert, majd megperdítette az értetlenkedő scoort, s ököllel az arcába csapott.
A Renegát valószínűleg elveszítette eszméletét, amikor magához tért, egy sliven főúrral nézett farkasszemet. - A vásár szent! - csóválta a fejét legyőzője. Vormen feladta. Villámgyorsan hátrafelé araszolt, felpattant, s négy ugrással átvetette magát a falon...

[S]Ne vigyorogj Florisz! Így volt. Tudom, jobban, mintha a saját szememmel láttam volna. Adj egy kis sört! Látom, még mindig nehezen hiszed, hogy ilyen könnyen elbántak a Renegáttal...
Harbal! Te se röhögj ám, mert...
Micsoda? Ez a balfácán megint írja minden szavam? Húzd ki, mert ketté hasítalak. Mit tanultál te a kolostorban? Milyen íródeák vagy, ha annyit se' tudsz megjegyezni: csak a történetet kell papírra vetned? Vagy nem tudod megkülönböztetni az üres fecsegést a lényegtől? Hogyan? Szerinted ez is a történethez tartozik? Hm! Lehet benne valami. Tudod mit? Nem bánom, írd le ezt is, de valahogy különböztesd meg a többitől. Azt se bánom, ha rögtön kihúzod. Így aztán, akinek van esze, el sem olvassa. Hanem mára eleget beszéltem. Mennem kell! Holnap majd folytatom.[/S]

A dőlt betűvel szedett részek a történet elbeszéléséhez kapcsolódó kocsmai jelentek, az aláhúzott részeket a mesélő kihúzatta a történetből, most megkíséreltem áthúzni.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2011-08-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2011-10-12 08:55:55

válasz Willie Morgenthaler (2011-10-11 22:55:24) üzenetére
Nem egy egyszerű történet, annyi szent. Három síkon játszódik, ez az első, és ebben a könyvben talán még önmagában is értelmes. A feleségem gyakran kérdezte, hogy nem tévedek el benne. Eddig még hála a szerencsémnek mindig kikeveredtem belőle valahogy.

Köszönöm, hogy itt jártál, remélem az előzmények és a folytatás is tetszeni fog annyira, hogy végig kisérd az öreg Sarban-kai történetét.

Barátsággal:

G.
Alkotó
Regisztrált:
2011-09-25
Összes értékelés:
102
Időpont: 2011-10-11 22:55:24

Elolvastam, de olyan sok volt az info, hogy egészen belekeveredtem. Aztán rájöttem, hogy nem is ezzel kellett volna kezdenem. Szóval még nem tudom, milyen, de ma már nincs időm az előzményeket is elolvasni.

Legutóbb történt

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je Z… című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Enyhülés című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) A piás Mikulás és az ő stábja című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)