2.




Befordultam a nyitott kisajtónkon, és be akartam csukni, ekkor észrevettem, hogy le van
szakítva a helyéről. Tovább ballagtam befelé immár mit sem törődve a kisajtó romjaival. Beléptem a
teraszra, és az ajtó kilincse felé nyúltam:
-A helyedben nem tenném. -hangzott egy hang a hátam mögül.
Földbe gyökerezett a lábam.
-Most mi van? Te mi vagy vámpír, vérfarkas vagy...
-Vagy?-kérdezett vissza a hang.
Megfordultam, nem láttam semmit a sötétben.
-Vagy valami hasonló förmedvény-fejeztem be, nem tartottam magam soha gyáva gyereknek de ez azért
túltett mindenen. Valami olyannal beszélgettem akiről nem tudtam, hogy mi.
-Félsz tőlem, ifjú Tamás?-kérdezett ismét a hang.
-Mért kéne félnem egy hangtól? Mutasd magad és akkor majd eldöntöm, hogy elég félelmetes vagy-e
ahhoz, hogy féljek tőled-feleltem szemtelenül, nem számolva a következményekkel.
-Biztos vagy benne, hogy látni akarsz?-tette fel az újabb kérdést.
-A mai nap után már nem ijedek meg semmitől.-feleltem felkészülve a legrosszabbra.
-Csak nem ijedtél meg attól a két komédástól?
-Kiktől?
-A buszon attól az alaktól; és attól a vérfarkasporotytól. Erről jut eszembe: mért nem mentél? Egész életedben erről álmodtál nem?
-Miről beszélsz?-ezt a megrökönyödést már csak játszottam.
-Ne hazudj magadnak! Legalább magadnak ne! Egész életedben itt akartad hagyni ezt a porfészket, hogy
valami izgalmasabba fogj. Most itt volt az alkalom és Te megfutamodtál. Ez nem vall rád Tamás! És ott a
Triquon is! De ez már mindegy, ma éjfékor úgyis arra az útra lépsz ahová rendeltek.
Ekkor csend állt be a beszélgetésünkbe. Sóhajtottam egy nagyot, és szóra nyitottam a számat,
majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt:
-Mostmár bármit is tégy, a sorsod a te kezedben van. Ma éjjel, mint már mondtam eldől, hogy merre
folyik tovább életed fogyója. Mostmár bemehetsz. Sejted mi lesz ottbent igaz?
Bólintottam.
-Azt ajánlom ne nézd meg, még ne. Eljön az ideje, de most még ne. Előbb meg kell tanulnod pár dolgot
az új életeddel kapcsolatban-látta, hogy ismét kérdezni akarok így közbelépett:
-Ne. Mindent megtudsz a maga idelyében. Most mennem kell, viszlát!
-Várj! Csak annyit mondj még meg, hogy ki vagy Te?
-Hiszel Istenben, Tamás?-tette fel a kérdést.
-Nem-válaszoltam villámgyorsan, döntöttem nem hazudok többé, magamnak pláne nem.
-Akkor miben hiszel?-faggatott tovább.
-A Sorsban-válaszoltam, s elfogott egy érzés.
-Sejtettem. Na megyek.
-Nem montad meg a neved-tartottam még vissza.
-A nevem Tyni. Desmond Tyni. S hallottam egy suhanást, és láttam egy árnyat.





3.




Nem mentem be a házunkba, ha megérzésem nem csalt, akkor a halott, rosszabb esetben a
szétmarcangolt mostohaapámat találtam volna bent. Újra az órámra pillantottam, már fél nyolc is elmúlt.
Arra gondoltam, hogy megyek holnap iskolába?
Aztán rájöttem, valószínűleg soha többé nem megyek vissza abba az iskolába. Sóhajtás hagyta
el a számat. Az életem meg fog változni, nem is olyan sokára. Még van több mint négy órám arra, hogy
oda érjek a ... Hova is kell odaérnem? Megpróbáltam felidézni magamban, amit az az ürge mondott.
Legyek ott, ahol úgy érzem a legjobban nem kéne lennem. Fogalmam sincs hol lehet ez hely. De most nem is érdekel, el kell mennem ...oda...
A garázs felé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót, valami pirosat kerestem a szememmel, a
motoromat. Eleinte nem vetem észre, már kétségbe estem, hogy buszozhatok tovább, aztán megláttam.
Por borította mindenhol, kiszakadt az ülése és itt-ott meg volt karcolva, de reményeim szerint indult.
Bedugtam a kulcsot elfordítottam, az önindítóra helyeztem a hüvelykujjam, benyomtam... semmi nem
történt, megpróbáltam újra és újra továbbra sem reagált semmit. Elkeseredtem, aztán eszembe jutott,
hogy ha így indulna az kész csoda lenne, az akksi biztos már rég lemerült.
Újra elfordítottam a kulcsot, majd a berúgókat kerestem a lábammal, megtaláltam. Nagyot
sóhajtottam... majd egy jó nagyot rúgtam lefele. A motor kerrent egyet, majd felbőgött. Ismét nagyot
sóhajtottam (immár más okból), majd átemeltem rajta a lábam és kigurultam a garázsból.
Már teljesen sötét volt, csak az utca felől szűrődött be némi fény. Épp indultam volna mikor
meg akadt a szemem valamin. A táskám volt az, elgondolkoztam, kellhet még valami belőle? A
pénztárcám. Kikaptam belőle, majd továbbgurultam, és arra gondoltam, hogy járok-e még ebben az
udvarban valaha?
Kiértem az utcára, még utoljára visszanéztem a házunkra, illetve már csak a házamra. Majd
meghúztam a gázt és belegyorsultam az éjszakába.
A hideg szél kellemesen belevágott az arcomba, s ahogy magam mögött hagytam az utcát ahol
idáig éltem, úgy éreztem magam mögött hagyom a múltamat is és egy új ismeretlen élet felé tartok.