Köröttem holdvilágos néma éjszaka,
játszik a tücskök zizegő zenekara,
s én újra itt vagyok és egyedül...
A gyerek fekszik, elmerül
abban a másik világban,
az álmok bársonyszínű honában,
hol igazán szabad, s szalad felém,
én ölelem, ezt megadta nekem
az a valaki, aki e rendet rendezi.
Ám én nyugtalan vagyok, nem alhatok,
s íme, a krőzusi ok: érezni akarok.
Érezni a lüktető ütőerőt,
a föntiek hangjait,
kérem őket,
ne hagyjanak itt
kétségek között.
Ezért őrködök itt éjszaka,
hogy a föntiek szava elérjen,
s átsegítsen
a holnapba.
A gyerek kérdez, s apa biztosan szól
erőset, derűset válaszol,
de este, a mesék után
bután, s tétován mered maga elé,
hisz ő most már senkié és mindené,
az éjszaka sötét fogja,
s dadogva remegi imáját:
a gyerek meg ne sejtse aggodalmát:
hogy ember, hogy egyedül van,
hogy kétségei titokban
nőnek-apadnak naponta,
s ennek ő rabja, fogja,
míg be nem fogadja az ég.