Az erős szél erőszakosan noszogatja a Balatont.
-Ugyan pajtás! Mozdulj már, mert nem tudom, különben mi lesz!
Erre a tó dühösen ráncolva a homlokát hullámaival a partot ostromolja, mivel a szélnek ,,visszabeszélni" nem mer. A part meg úgy sem ,,szól vissza" neki. Kénytelen eltűrni ennek a kettőnek a ,,csibészségeit". Így tehát a szél, hogy ne csak Ő vigye el egyedül a ,,balhét", A Balatont is felhasználja a romboló vágyai
,,kielégítéséhez". Az északi parti hegyek még csak annyit sem tudnak tenni, hogy fékezik a szél ,,dühét", mert az bennük megakadva, felettük átzúgva egyenesen a tőle tart, méla Balatonra zuhan. Ott aztán tajtékozó paripaként gát nélkül rohan arra, amerre csak akar. Az emberek, állatok sietve menekülnek előle szélvédett helyekre. De minden egyszer véget ér. A szél is kifárad, csintalan, gonosz játékába belefáradva megnyugszik. A Nap, a történések egyik néma szemlélője, aki a széllel szintén régen nem bír, ismét nyugodtan küldheti és küldi is melegítő sugarait a már újra békés, nyugodt, szép balatoni tájra mindenkinek, köztük a szélvédett helyeikről már előjött embereknek, állatoknak az örömére.