HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 39

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49245

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / abszurd
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2011-09-24

A koporsó



Egészen a falu szélén laktunk. Keskeny gazos sáv után rögtön az erdő következett. Ebben az erdőben töltöttem a gyerekkoromat. Hajnaltól napestig csavarogtam, és anyám örült, hogy nem rontom otthon a levegőt. Paradicsom volt nekem az erdő, ahol fára másztam, megkergettem a mókusokat, kifosztottam a madárfészkeket. Vadmálnát szedtem, összemaszatoltam a ruhákat fekete szederrel, vagy csak menekültem az elképzelt kígyók elől.

Ahogy nőttem, úgy merészkedtem egyre messzebb, és egy napon felfedeztem az erdei házat.

Ebben a házban senki nem lakott. Évekkel ezelőtt leégett, csak a falai álltak még, koromtól feketén és dacosan. Otthon hallgattam a felfedezésről, mert tapasztalatból tudtam, a szülők mennyire élvezik, ha valamit megtilthatnak a gyerekeiknek. Az erdei csavargásaimat már megszokták, bár egy ideje meglehetősen furcsán viselkedtek, azt szerették volna, ha egész nap unalmas tankönyveket lapozgatok. Mivel lövésem sem volt arról, mit érnék vele, ha megtanulnám ezt a sok felesleges dolgot, ha csak lehet, megszöktem az íróasztal mellől. Elég volt egy percnyi figyelmetlenség, és már el is tűntem a fák között.

Egy félig leégett ház nagyszerű játék, akár a felnőtteknek is. Gondolatban berendeztem magamnak: páncélos lovagot állítottam az előszobába, és elneveztem Richárdnak. Oroszlánmájú Richárd fogadta a vendégeket. Persze, tudom én, hogy Lionheart, Coeur de Lion, de nekem sok volt az eredeti, túl sokat hadakozott. Errefelé nem jártak pogány mórok. Richárdtól csak annyit kívántam, hogy a látogatóimat üdvözölje, és mit mondjak, elég sok dolga volt. Látogatóim távoli birodalmakból érkeztek, és csak én láttam őket. Nagyszerű neveket viseltek: Xorlomos, Quisiselius, Varáhamihira. Sokszor alig fértek el a szobában, amelyet kineveztem ebédlőnek. Ezt a helyiséget óriási agancsok díszítették, és ezeken az agancsokon foglaltak helyet a vendégeim. Vízben oldott nitrogén volt a lakoma, amit egy Fóka nevű posárhal szolgált fel, ő volt a gazdasszonyom. Remek szórakozás volt, főleg mert mindannyian más nyelvet beszéltek, és én mindegyiket megértettem. Tanulságos beszélgetéseket folytattunk, de aztán meguntam, hogy mindig a távoli bolygókról beszélnek, ahol minden sokkal szebb és jobb, mint nálunk. Megmondtam Oroszlánmájú Richárdnak, hogy többé ne engedje be őket, és Fókát visszaküldtem a tenger fenekére.

Most, hogy megszabadultam a láthatatlan, de kissé zajos társaságtól, ismét felfedező utakra indultam. Az egykori kertből nem sok maradt, csak néhány elkorcsosult gyümölcsfa jelezte, hogy itt valaha emberek éltek. Ugyan kik lehettek? Nem maradt utánuk semmi, még egy darab törött cserép sem. Amilyen gyerek voltam még, feliratokat kerestem a falon. Én otthon mindig összefirkáltam a falat, előbb csak a rajzaimmal, aztán a véleményemet is odaírtam a rajzok közé. Valahogy azt hittem, mindenütt ez a szokás, és nem tetszett, hogy az erdei ház lakói semmit sem üzentek nekem.

Mégis, mit gondoltak rólam? Idegen világok lakói keresik a társaságomat, boldogtalanok, ha elküldöm őket, fókahalak reszketnek a kegyeimért. Megérdemeltem volna a részükről egy kevés tiszteletet.

De hiszen megkapták a büntetésüket, leégett a házuk, és meghaltak mindannyian. Ott volt a síremlék a gyümölcsfák között, egy téglákból rakott piramis. Nem vall nagy fantáziára, ha piramist építenek a halottaiknak. Talán csak nem képzelték magukat fáraóknak?

Ők sem élhettek másból, mint a földjeikből, legföljebb ha erdészek voltak, ezért ugyan kár volt piramist építeni-

Ennek ellenére, én vagyok az első, aki elismerem, hogy vonzott ez a téglarakás, amely alig volt magasabb, mint egy ember. Csak a formája miatt nevezem piramisnak, nem mintha olyan lett volna, mint a nagyok, Khephren, Kheops és Mykerinos gúláira. Valljuk be, elég szánalmas volt síremléknek. Én azonban szívesen megnéztem volna, hogy mi van a belsejében. Mert a gúlának ajtaja is volt, gondolom, bádognak nevezik az ilyet, csakhogy az ajtót akkora lakat őrizte, amekkorát még életemben nem láttam. Egészen pontosan, őrizte is, meg nem is. Az ajtó ugyanis nem zárt szorosan, maradt egy széles rés, amelyen éppen hogy befért az öklöm. Ezt a rést ívelte át a lakat pántja, és akárhogy próbálkoztam, nem sikerült lefeszíteni.

Bosszankodtam, amiért megállít egy ócska bádogajtó, és apránként az összes szerszámot elhordtam otthonról. A lakat tiszta rozsda volt, látszott rajta, hogy régen nem nyúltak hozzá- Rozsdás volt a pánt is, egyes helyeken egészen elvékonyodott. Nem igaz, hogy nem lehet feltörni ezt az ócska vackot! A harag agresszívvé tett, és azt se bántam, hogy a kezem több sebből vérzik. Mi az ördögért őrzik ennyire a halottaikat?

Vagy megfordítva, mit őriznek ott, a téglarakásban - a téglarakás alatt, ahol bármi lehet, kripta, földalatti terem, folyosók, alagutak. Van-e, akit csak a titok vonz, és a megfejtése nem?

Emlékeim szerint több hónap is eltelt anélkül, hogy a piramis megadta volna magát. Lassan ott töltöttem minden szabad időmet, pedig ez nem volt veszélytelen. Nem egyszer láttam gyanús árnyékokat a bokrok mögött vagy a ház körül, és határozottan az volt az érzésem, hogy megfigyelnek.

Olvastam valahol, hogy a piramisokban rejtélyes energia keletkezik, amely olyan erős, hogy egy embert fel tud borítani. Nem ugyanaz, mint az elektromosság, de ahhoz mégis van köze, mert bizonyos körülmények között szikrákat vet. Volt egy Siemans nevű őrült angol, aki nem tudott elszakadni a Nagy Piramistól - akkoriban még nem tolongtak a turisták, be lehetett menni, el lehetett tölteni egy-két éjszakát a király vagy a királynő kamrájában - hogy ezért kinek mennyi baksis járt, az most mellékes. Ez a Siemans egy palackot vitt magával, ami dicséretes előrelátás, megsejtette, hogy apró áramütéseket fog érezni, ha a palackot a szájához emeli. Mondjuk, nem tudom, mi volt a palackban, mert x mennyiségű konyak után úgyszólván akárki meg fogja érezni az áramütést. Ez a Siemans komplett őrült lehetett, mert rögtön egy benedvesített újságpapírt tekert a palack köré, és gyönyörködve szemlélte a röpködő szikrákat. Én is mindig vinnék magammal a Nagy Piramisba egy kis nedves újságpapírt. Lehet, hogy kamu, de ez a Siemans mondja azt is, hogy ez az elektromossághoz hasonló energia adott esetben látható lesz, a kutatók úgy látják, mintha alakok mozognának a piramis körül.

Én természetesen komoly kutatónak tartottam magam, és az volt a véleményem, hogy a gúla alapvetően egy kristálymodell, fölveszi a környezetéből, vagy akár a világűrből érkező mikrohullámokat, azokat egy pontban koncentrálja, és ettől kezdve akármi megtörténhet. Akár az is, hogy láthatókká válnak egyes energiamezők.

Nem a legkellemesebb érzés, ha tudod, hogy megfigyelnek, vagy kémkednek utánad - tény, hogy ez nem sokszor fordult elő, és mindig csak borús időben, amikor villámlásra, mennydörgésre lehetett számítani. Ez alátámasztotta az elméletemet: amikor a levegő megtelik elektromossággal, felerősíti a piramis energiáját, és az árnyékszerű formák még reálisabbnak tűnnek.

Két vagy három év is eltelt anélkül, hogy a lakat engedett volna; közben még a régi játékomhoz is visszatértem: Oroszlánmájú boldogan üdvözölte a galaktikus vendégeket. Xorlomos a régi barátsággal üdvözölt; Varáhamihira szerette volna lehozni az égről a csillagokat, de csak pár marék csillagport sikerült átmentenie; néhányan adták a tartózkodót, egészen addig, amíg Madame Fóka be nem tálalta a vízben oldott nitrogént, Ravigote és Béarnaise mártással; jóságos halfeje sugárzott, szemei Torepalta hatalmas hasát pásztázták, és a lakoma éppen olyan vidám volt, mint a régi szép időkben. És mégsem volt az igazi, megváltoztam az évek során. Egyre kevesebb örömet találtam abban, ami azelőtt annyira szórakoztatott. És amikor elbocsátottam a vendégeimet, fájt a szívem, de tudtam, többé nem találkozunk.

Elmúlt az ifjúság, és vele a fiatalkori kedvtelések. Osztálytársaim egyre többet fecsegtek arról, hogy hamarosan kilépnek a nagybetűs Életbe, és hogy az milyen jó lesz. Különféle foglalkozásokat választottak maguknak, amelyek nekem nem mondtak semmit. Most igazán, mit érezhet egy orvos, amikor gyógyít? Gyógyít vagy sem, a paciens előbb-utóbb ismét megbetegszik, meghal. A gondosan megtervezett hidak összeomlanak. A paraszt felszántja a földjét, és az megint olyan tömör lesz, mint azelőtt. A természetben nincs állandóság, és ezért gyakorlatilag minden tevékenység felesleges.

Az egyetlen értelmes tudomány a filozófia, amely azt vizsgálja, miért állandótlan a jelenségvilág, mi az alapvető ok, ha ugyan van ilyen.

Apám szó nélkül tudomásul vette, hogy filozófus leszek (vagyok), meg se próbált lebeszélni, amiért így utólag is nagyon hálás vagyok. Sok felesleges vita maradt ki az életünkből. Mint már említettem, anyámat egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van velem. Azt hiszem, volt még két lánya, vagy ilyesmi, és rájuk pazarolta minden idejét.

Engem ez nem zavart, mert mindig azt tartottam, az a legjobb, ha a nők egymás között maradnak. A keveredés végzetes következményekkel járhat, például újabb gyerekek születnek.

Az emberiségnek semmi gondja nem lenne, ha sikerülne kiküszöbölni a szaporodást.

Sajnos kevesen vagyunk, mi filozófusok.

Miután az utolsó látogatóm is visszament a nagy-nagy messzeségbe, és elfoglalta a helyét a saját fekete lyukában, szokatlanul csendes lett az erdei ház. Mennyi szép kapcsolatot sikerült szétszakítanom! Hány barát szívét törtem össze! Micsoda pusztító vihart indítottam útnak! Persze, nem tehettem másként, mert az elmélkedés megkívánja a csendet, és a bölcsesség menekül onnan, ahol mások jól érzik magukat.

Oroszlánmájú Richárd is szomorú volt, de pléhlovagok nem sírnak. Átnyújtott nekem egy rozsdás kulcsot: Uram, ezt az egyik vendége vesztette el.

Sok millió fényévre van már az a vendég, magyaráztam Richárdnak, de csak gyengéden, mert Máji az egész világon a leglágyabb szívű páncélos vitéz.

Átvettem a rozsdás kulcsot, és igen, azonnal tudtam, hogy ez nem lehet véletlen. Valahogyan meg kellett kapnom, mit számít az a kis kitérő sok száz csillagködön keresztül? Semmi sem létezik céltalanul. A lakatok azért vannak, hogy kinyissuk őket, a kulcsok azért, hogy felnyissák a lakatokat. Végtelen távlatokat nyit meg egy-egy ilyen, látszólag jelentéktelen felfedezés. Schopenhauernak a család egyik barátja, nekem maga a sors mondta meg: Maradj a filozófiánál! És én maradok, akkor is, ha nem csekély áldozatot kell hoznom érte.

A rozsdás lakat, és vele együtt az ajtó kinyílt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem kellemes izgalmat. Évek óta vártam erre a pillanatra, és most végre eljött. Még hozzá elég látványosan. Villámok csapkodtak körülöttem, és mindenfelől dörgött az ég. Mint egy múlt századi operaszínpadon, amikor a hősszerelmes meg akarja szöktetni a heroinát. A heroina is szökni akar, de mindketten olyan sokáig éneklik: Ne késs, ne késs, ne késlekedj! - hogy közben odaérnek a gonosz herceg katonái, miszlikbe aprítják a hősszerelmest, a heroina hercegné lesz, és mindörökre boldogtalan.

Korhadt lépcső vezetett le egy nagy terembe, ahol gyenge világosság derengett. Torkomban dobogott a szívem. Itt vagyok, eljutottam a piramis belsejébe, nem a nagy Kheops, nem is a kedvencem, Mykerinos, akinek megjósolták, hogy már csak hat éve van hátra. Csináltatott egy belül üres fatehenet, és hat évig egyfolytában részeg volt. Menkauré tudta, hogyan lehet kicselezni a halált. Az én piramison kicsi volt, téglarakás egy elhagyatott erdő közepében, de még így is rokona a világ csodáinak.

Egyetlen koporsó volt a nagy teremben, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor kibetűztem rajta a nevet. Az én nevem volt. Akinek élete az örökkévalóság, aki az égben született, akit Nut istennő hordozott a szíve alatt, aki Szibu sarja. Anyád, Nut borul föléd a maga nevében, mint az ég mélysége. Megöli az ellenségeidet, istenné emel téged, Menkauré.

Itt egy kissé összezavarodnak az emlékeim. Alapvetően szerettem volna befeküdni a koporsóba, kipróbálni, hogy milyen fekvés esik benne. Ekkor két markos ember ragadott meg kétfelől, elrángattak a koporsótól, pedig hát mondom, hogy nem az örökkévalóság szerepelt a terveim között. Ki akartam próbálni, mi ebben a rossz? Sosem értettem, hogy az emberiség miért retteg annyira a haláltól. Annyi az egész, hogy átmegyünk egy másik szobába, ahol minden folytatódik, észre sem lehet venni szakadást vagy törést. De ha úgy képzeljük, hogy valaminek itt vége van, de ugyanakkor elölről elkezdődik, akkor is érthetetlen a szomorkodás. A lelket nem érinti, ha a test megváltozik. Most erdei málnát majszoló gyerek, iskolában szenved - aztán megtalálja a maga társaságát, érzi a láthatatlan barátok szívverését, Anubis és Upuaut felnyitják a szájakat és a szemeket. Innentől kezdve az örök élet nemcsak potenciális valóság, hanem a tiszta tudat tartalma lesz.

Az én fizikaim erőm nem jelentéktelen, birkózni kezdtem a két idegennel. Egy pillanatra feltűnt az apám arca is, olyan volt ebben a rossz megvilágításban, mint egy viaszképmás. Embereket könnyű szerrel legyőztem volna, de a piramisenergiából kivált és emberi formákat mutató árnyékokkal szemben tehetetlennek bizonyultam. Az volt a benyomásom, hogy megszűntem létezni, mielőtt beléphettem volna az öröklétbe, nem maradt belőlem több, mint egy kevés hamu.

Fejemben egy lázadó szellem kiabált és dörömbölt: Engedjenek el! Nem követtem el semmit! Nincs joguk!

De bizony nem engedtek el, hanem felrángattak a lépcsőn. A birkózástól halálosan kimerültem. Annyi erőm se volt, hogy felálljak, csak feküdtem a füvön. Rengeteg sárga virág volt körülöttem. Nem tudom, miért.

Ezt most igazán kár volt, amikor már egy kissé összeszedtem magamat. Csak ki akartam próbálni a koporsómat.

Semmit sem akartál kipróbálni, felelte az apám, és én úgy éreztem, nagyon szomorú.

El akartam magyarázni, hogy mi történt, váratlanul megkaptam a kulcsot, és -

Miről beszélsz? - kérdezte az apám. Nem nyitottál ki semmit. Nézd csak meg, itt van ez a rozsdás lakat. Pontosan hatvankét éve van itt, akkor égett le a Hamnerék háza. Óriási vihar volt, a házba belecsapott a villám. Az öreg Hamner azonnal meghalt, a felesége és a fiai elmenekültek. Azóta sem jöttek vissza. Nem tudom, miért akartál bejutni a régi tyúkólba, de a lakat még mindig a helyén van. Tapogasd meg, ha a szemednek nem hiszel.

Hogyan kerültél ide?

Na hallod, nem nagy ügy. Évek óta figyeljük, merre kószálsz, nehogy bajod essen. Azt gondoltuk, nem korlátozunk a szabad mozgásban, ameddig csak lehet.

Most bezártak a saját szobámba, és az ablakra rácsokat szereltek. Mindenem megvan, csak ezt a rácsot viselem nehezen. Anyám folyton takarít, ha kell, ha nem. Két egészen fiatal lány szolgálja fel az ételeket, valószínűleg pincértanulók, mert még elég ügyetlenek. Többször megfigyeltem, hogy a szemük könnyes, és reszket a kezük.

Néha elképzelem, hogy van egy megbízható szolgám, elmegy az erdei házhoz, és megtalálja a koporsót, amelyen rajta van a nevem.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3809
Időpont: 2011-09-25 18:25:46

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
válasz Müszélia (2011-09-25 08:08:39) üzenetére
Szerintem, ebben az esetben is elmosódott a határvonal. Legalábbis, egy darabig. Hogy az írásodat olvasva, a végére jutva már mégis kialakult a súlyosabb helyzet, ez igazából éppen a hozzáértésednek köszönhető. Mármint, hogy jól felépítetted az írásod szerkezetét. Körülbelül a történet feléig nyugodtan mondhatjuk, egy fantáziadúsabb gyerekkel állunk szemben. Nincs benne semmi ijesztő. Na, de utána ...
Nem könnyen emészthető, amit írsz. Illetve, kell némi idő, hogy olvasás után kialakult véleménye legyen az olvasónak arról, amit kapott tőled.
Alkotó
Regisztrált:
2009-05-05
Összes értékelés:
915
Időpont: 2011-09-25 08:08:39

válasz Artúr (2011-09-24 20:26:00) üzenetére
sokszor elmosódik a határvonal. bár úgy gondolom, ebben az esetben elég egyértelmű, hogy itt súlyos gondok vannak.
kösz a csillagokat.
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3809
Időpont: 2011-09-24 20:26:00

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia!
Nagyon meglepődtem a csattanón. Éreztem én olvasás közben, hogy nem szokványos gyerekről szól a történet, de kíváncsi voltam, mi is ez az egész. A gyermeki fantázia határtalan. Sok esetben nem lehet érzékelni hol a határ az egészséges képzelet és az őrült látomások között. Talán nincs is. Különben pedig, ki dönti el, hogy ki az őrült és ki az épeszű?
Az alkotás szerkezete kiválóan érzékelteti, mi zajlik le a főszereplőd elméjében. Érdekes történet és szépen belecsempésztél egy kis ismeretterjesztést is.
Üdv.

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese, V. rész című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Puliszka Juliska című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Pegazust követem című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Puliszka Juliska című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Lét-kérdések című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Puliszka Juliska című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Puliszka Juliska című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Lét-kérdések című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Lét-kérdések című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)