HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 653

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49239

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-09-27

Játék az idővel I. könyv I. fejezet 6-7

6.



Csak eljöttél? Nézzétek! Suha itt, pedig tegnap váltig állította, hogy nem tud jönni...
Micsoda? Tréfáltok! Hogy egy egész napot átaludtam volna? Nem, barátaim. Ezt még az öreg Sarban-kai sem veszi be! Hanem, nézzük csak, mi történt Csillel...


...A fiú veszett iramban hajtotta a szánt, aztán lassított, majd megállt és a nyomokat kezdte vizsgálni...

...Jártatok már az Ilsen mellett? Kőkapu környékén? Nem? Nos, a folyó ott lép ki a hegyek közül. Maga Kőkapu egy szűk, pár száz méter hosszú, húsz-harminc, helyenként azonban mindössze tíz-tizenöt méter széles szoros, melyben alig fér el egymás mellett a folyó és az út. Lentebb az Ilsen völgye kiszélesedik, a nagyobb hegyek is el-elmaradoznak mellőle, de vize még kisebb nagyobb dombok között kanyarog. El tudjátok képzelni? Nos, ott, ahol...

...Csil megállt az Ilsen két domb közé ékelődve zúgott egy keskeny hasadékban. Az út, a folyó vonalát követve jobbra fordult. Carsz arra is ment tovább, de üldözői letértek balra a dombok közé, hogy elé vágjanak. A fiú egy pillanatig tétovázott, majd a szánt magára hagyva felrohant a közeli dombtetőre. Körülnézett. Csodálatosan tiszta idő volt. A hóesés még az éjszaka elállt, s a nyomában támadt szél kisöpörte a ködöt a völgyekből. Csil mégsem látott senkit és semmit. A vidék néptelennek tűnt. Elkeseredetten fordult vissza, s a rémülettől földbe gyökerezett a lába...

...Mit látott, mit látott! Ha — miként Suha mondotta volt — mindig a legizgalmasabb résznél hagynám abba, mára be is fejezhetném, s ehetne titeket holnapig a penész! Ezt is leírtad, Trivor? Még nem? De le fogod? Nagyszerű! Ki se' kell húznod! De nem csigázlak tovább titeket. Elmondom, mi ijesztette meg a fiút:

Lenn a domb tövében, ahol a nyomok ketté ágaztak, egy alak térdelt a hóban, közvetlenül a szán mellett, s lovát kantárszáron tartva vizsgálta a nyomokat. Csil vállat vont, s elindult lefelé. Kezeit tőre markolatán nyugtatta. Nem mintha olyan nagy harcos lett volna. Nem! Az igazat megvallva, még soha sem ölt embert, de úgy gondolta: egyszer azt is el kell kezdeni. Az alkalom — bár első pillanatra jónak ígérkezett — azonban még váratott magára, a domb tövében ugyanis Carsz vizsgálódott.
- Öten követtek, igaz? - kérdezte a fiútól, miután az a futástól kipirultan leért a völgybe.
- A bíró emberei. Nekem Sadánba kellett volna mennem, hogy értesítsem Vorment. Azóta már rájöhettek, hogy megszöktem, s küldtek mást helyettem. Hamarosan a nyomunkban lesznek.
- Téged küldtek a Renegáthoz? - rázta meg a fejét hitetlenkedve Carsz, aztán elnevette magát. - Látod, túlbecsültem Rókát, de ezen már nem segíthetek. Mindegy - legyintett vigyorogva -, de azért most könnyebb lenne a szívem, ha teljesíted a parancsot.
Csil egyik ámulatból a másikba esett. - De hisz, meg akarnak ölni!
- Csakugyan? - Carsz felnevetett. - Ilyesmire vetemednének?
- Biztos lehetsz benne! Skart már tegnap este megpróbálta volna, ha Róka vissza nem tartja!
- Róka bölcs volt. Tudta, Skartnak nincs esélye velem szemben, mint ahogy a Renegátnak sincs. A scoor egyedül semmire se juthat, de akkor sem jár jobban, ha — miként remélem — a Birodalom északi tartományait mind mozgósítja ellenem.
- De te... Te csak egyedül vagy, igaz?
- Egyelőre! Bár ahogy elnézem, már nem sokáig...
- Azt akarod mondani, hogy csatlakozzam hozzád?
- Van más választásod? Róka valószínűleg már sejti, hogy elárultad...
- Igazad van. Nincs hova mennem. De nem érdekel! Úgy is untam már azt a porfészket...
Carsz elnevette magát. Arra gondolt, a gyerek nyilván jól ismeri a vidéket...

...Így volt Suha! Ne is próbálj áltatni. Mondtam már neked, ez az én történetem. Lehet, hogy akkoriban Csil volt a neved, s Harkon Lei, kit sokan csak Rókaként ismertek téged küldött el Sadánba, a Renegáthoz, de ez egy percig sem érdekelt. Ha szerinted máskép játszódott e találkozás, az egyedül a te dolgod...

...s ha így van, maga Sharonisten vezérelhette az útjába. - Te mit tennél a helyemben? - kérdezte rövid töprengés után.
Csil elmosolyodott - Ha ismerném a szándékaid, esetleg tanácsolhatnék valamit - vonta meg a vállát -, de így?
- Játszani szeretnék...
- Játszani? - a fiú hangja értetlenségről árulkodott. - Kivel?
- Kivel is? Először talán a scoorral, aztán ott vannak az ezüstlovagok, végül a birodalmi csapatok, s ha van egy kis szerencsénk, a végén a shatoniak is bekapcsolódhatnak. Bár meglehet, az utóbbiak nem közösködnek a Renegáttal. De nem hiszem, hogy ekkora csalódást okoznának nekem.
- Csalódást? Te valóban abban bízol, hogy mindenki a nyomodba ered, aki számít Északon?
- Úgy szép az élet, ha zajlik...
- Nem értem...
- Nem is kell értened. Elég, ha én átlátom a terveim...
- Őrültséget csinálsz! El fognak kapni! Nem bújhatsz el előlük...
- Már miért ne? Azt hiszik, Taul felé indultam. Arra keresnek majd. Én azonban a dombokon átvágva visszatérek a Liet mellé, s meg sem állok a Medve-tóig...
- Csak így, egyszerűen?
- Nem találod jónak az elképzelésemet?
- Nem. Először is itt van mindjárt az első akadály: Skart a maga három emberével...
- Négy - helyesbített Carsz.
- Tessék?
- Öten jöttek utánam. Skart és négy másik.
- Jó, hát akkor Skart bandája. Valószínűleg Kőkapunál állnak lesben. Ha elkerüljük őket, előbb-utóbb megunják a várakozást, és visszafordulnak. Ennyi elég is lenne Vormennek, ahhoz, hogy belássa: a hágó felé hiába is keresne...
- Mondasz valamit...
... Inkább a Tusen és a Liet felé vezető utakat tartaná szemmel. Gondold csak el: tökéletes harapófogó. A két szárny keletről és nyugatról, a fősereg középen, a régi karavánúton. Ők lennének mögöttünk, előttünk pedig a shatoniak. Egy egér sem surranhat ki ebből a csapdából!
- Egy egér talán nem... - Carsz elgondolkodva vakargatta tarkóját. Mindig így tett, ha valami zavarta. Hogy akkor mi baja lehetett, nem tudom. Hiszen éppen ezt akarta. Hogy mindenki a nyomába szegődjön. Igaz, más a kandalló mellett ábrándozni a nagy kalandról, és más átélni a hajszát. Bizony! Az ember nem gondolkodhat a mások fejével, és a legpontosabb számításokat is keresztülhúzhatja néhány apróság...
- Akkor megismétlem a kérdést: te mit tennél a helyemben?
- Megölném ezt az ötöt. Ez a legbiztosabb. Ebből senki sem következtethet semmire, azt meg, hogy el kell mennünk Kőkapu alatt, úgyis tudják...
- Megölnéd őket? - Carsz alaposan végigmérte a legénykét. - Hogyan?
- Továbbmennék a dombok között. Igyekeznék vadból vadásszá válni. Jól ismerem a vidéket. Van itt néhány rejtekút. Az egyik pont Kőkapuhoz vezet. Skart hátába kerülnék...
- Ennyi az egész?
- A többi már csak a fegyvereinken múlik.
- Éppen ez az! Ők öten vannak, én pedig egyedül.
- Ketten vagyunk - jelentette ki határozottan a fiú. - Én is harcos vagyok! - Csil büszkén kihúzta magát. - Az apám a legnagyobb gazember azok közül, akik valaha megfordultak Sadánban. A neve Von Lee.
- No csak! A fia lennél? - ráncolta össze a homlokát Carsz.
- Igen. De még soha nem láttam őt. Az anyám egy kosárkában hagyott abban a kocsmában, ahol megismerkedtünk. Szegény gazdám, ereklyeként őrzi a kosarat. Többször megmutatta nekem, hogy soha se feledjem, kitől származom. Hát én nem felejtettem el. Elhatároztam, hogy megleckéztetem az apámat! Meg fogja bánni, hogy elhagyta a fiát!
Carsz elnevette magát. - Az elhatározás önmagában kevés - mondta azután. - Azok öten kemény emberek.
- Nem keményebbek, mint én - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Csil. - Itt az ideje, hogy levessem az álarcomat! Most elárulom neked a legnagyobb titkomat. De ezt senkinek nem adhatod tovább. Ha megteszed, kegyetlen halállal lakolsz!...

...Ne vigyorogj, Suha! Azt hiszed, nem tudom, mit őrizgetsz a pincédben abban a nehéz vasládában? Bizony: a shatoniak jellegzetes rövid tőreit. Itt az ideje, hogy ismét levedd az álarcod! Ne azzal törődj, hogy én ki vagyok úgy sem ismerhetsz rám!...

...Carsz elhűlve meredt Csilre. A kis taknyos! Alig látszott ki a földből. Még tizenkét éve sem lehetett, egy férfi hónaljáig sem ért, ennek ellenére igen határozottan és méltósággal ejtette ki e szavakat.
- Nemcsak elhagyott gyermek vagyok, hanem törvényszegő is. A shatoniak egyik felszentelt papja nevelt. Shaid, talán már hallottál róla. Beavatott harcművészetük titkaiba...
- Shaid, azaz kitaszított. Mit követett el?
- Nyolc évvel ezelőtt megölt egy főurat. Becsületes harcban győzte le, így a rendfőnökök a pártját fogták. Ennek ellenére menekülnie kellett, mert a birodalmiak halálra keresték. Itt bujkált az egyik menedékházban. Véletlenül bukkantam rá. Segítettem rajta. Hálából megígérte, hogy harcost farag belőlem. Tudom, ezt tiltja a törvény, ő mégis megtette. Fiaként szeretett. Még a Kolostorba is elvitt. Be akart ajánlani a rendbe, de az apám miatt nem vállalhattam. Shatoniként nem állhatnék rajta bosszút.
- Néhány évig oktatott egy szökött szerzetes, s te komolyan azt hiszed, hogy harcossá váltál? - Carsz hitetlenkedve csóválta a fejét. Csil válasz helyett gúnyosan elmosolyodott, majd egy mozdulattal levetette magáról a köpönyegét és két hosszabb széles pengéjű tőrt kapott elő. Szabályosan tisztelgett, majd eljátszotta, hogy egy éles csapást hárít, s még a védekező mozdulatból támadást indított. A pengék a levegőben süvítettek el, de Carsz jól tudta, ha embert érnek, halálos sebet ejtenek rajta. Csil egy szaltóval fejezte be a rögtönzött bemutatót.
- Kitűnő mestered volt, és sokat tanultál.
- Hat éven keresztül szinte minden nap foglalkozott velem, s amióta elment, egyedül gyakorolok.
- De most nem gyakorlatozni megyünk. A tőrödnek élő ember húsába kell vágnia.
Csil vállat vont. - Egyszer el kell kezdeni -mondta. - Ismerem azokat a fickókat. Szorosan a nyomunkban lesznek, s valahol majd lecsapnak ránk. Most meglephetjük őket. Előnyben leszünk velük szemben.
- Nem bánom - adta meg magát Carsz. - Induljunk.
Csil szótlanul vette tudomásul a döntést. Felvette köpenyét, az övéről leakasztotta hosszú bőrszíjakból font ostorát, s felkapaszkodott a szánra. - Előre Kvik! - kiáltotta, és megsuhintotta a kutyák feje felett az ostort. A nyolc kutya neki feszült a hámnak és a szán lassan megmozdult. - Rá rá! Hajrá! - ordította a fiú az ostort csattogtatva. A kutyák egyre sebesebben szedték a lábukat, a folyópart lassan elmaradt mögöttük, betértek a dombok közé. Carsz mosolyogva nézett a távolodó kutyaszán után. Nagyon jól tudta, hogy nem is olyan egyszerű feladat a kutyákat irányítani. Neki, bár többször megkísérelte, egyszer sem sikerült. Felugrott a nyeregbe és a fiú után indult. Versenyezni kezdtek. Csil gyakran hátrafordult megnézni bírja e még Carsz lova az iramot. A tömzsi sliven ló fürgén szedte a lábait, de a szánhoz nem tudott közelebb kerülni. A gyerek azt hitte, legyőzte Carszt — igaz, Suha! —, pedig az Idegen csak a lovát kímélte. Közben megváltozott körülöttük a vidék. A dombokat egyre magasabb hegyek váltották fel, a szelíd lankák helyén égbenyúló szirtek meredeztek. A völgy, amelyben haladtak egyre keskenyebb lett, végül egy szűk szurdokba torkollott, mely utóbb kiszélesedett, hogy egy kis sziklakatlannak adja át helyét.
- Hova hoztál engem? - vizsgálódott Carsz. - Nézd a sziklákat! Ebből a katlanból csak egy kiút van, amelyiken bejöttünk. Azok öten sem erre jöttek. Nyomaik korábban elkanyarodtak...
- Hát persze. Mondtam neked, Skart Kőkapunál áll lesben. Hidd el, az a hely a legalkalmasabb erre. A folyóvölgy ott olyan szűk, hogy az Ilsen alig fér el benne. A nyomokat követve a szoros bejáratához érkeztünk volna. Ellenben ha itt felmászunk azon a kis ösvényen - mutatott egy szelíden emelkedő sziklapárkányra -, akkor pont a szorost szegélyező sziklák tetején lyukadunk ki. Csak le kell ereszkednünk, s máris a hátukba kerültünk.
Carsz végigmérte az előttük álló meredek kaptatót, majd elnevette magát. - Hallod e fiú! Elég különös fogalmaid vannak arról, hogyan kell kinéznie egy ösvénynek. Nem félsz, hogy lecsúszol onnan szánostul, kutyástul, egyenest a pokol fenekére?
- Miért félnék? Először is, a szánt és a lovadat itt hagyjuk. Eleresztem a kutyákat, azok majd vigyáznak mindkettőre. Másodszor, ettől jóval keskenyebb párkányon is felkapaszkodtam már. Remélem te is így vagy ezzel. Hamar feljutunk, meglásd!
Tényleg feljutottak. Igaz, jócskán elmúlt már dél mire elérték a gerinc legmagasabb pontját. Carsz első dolga volt, alaposan szemügyre venni a tájat. Köröttük mindent szűz hó borított. A legutóbbi hóesés óta senki sem járt erre.
- Még egy pár lépés, és elérjük a szakadékot. - állapította meg Csil. - Ha ott jobbra nézel, már láthatod a Kőkaput.
Carsz bólintott, s a gerinc pereme felé lépkedett. Valahol a távolban felüvöltött egy farkas, izgatott kutyaugatás felelt rá a hátuk mögül. Az Idegen sarkon perdült. - Ha csak egy két farkasról van szó, a kutyák megvédik a lovadat - nyugtatta Csil. Ha pedig többről, mi is tehetetlenek lennénk.
- Ló nélkül is azok leszünk.
- A szánon te is elférsz.
- Ha életben találjuk a kutyáidat.
Csil széttárta a kezét, Carsz pedig dühösen legyintett. Most már nem volt más választása, meg kellett bíznia a fiú ítélőképességében, visszafordult hát az Ilsen felé. Hiába meresztette azonban a szemét, lenn a szoros mélyén semmi sem mozdult. Már azon volt, hogy feladja, amikor megpillantotta az egyik nagyobb sziklaoszlop tövében lapuló Skartot. A gazfickó épp jelzett valakinek. Igen! Az út feletti sziklák között bujkált még valaki, a többiek azonban jobban elrejtőztek.
Csil az Idegen mellé óvakodott. Carsz csendre intette, aztán súgva kérdezte tőle: - Kiszúrtad már valamelyiket?
- A szemközti bozótosban, a behavazott fák között ketten rejtőzhetnek. Látni ugyan nem látom őket, de nézd csak! Azokról a kökény bokrokról leverték a havat. - Carsz alaposan megvizsgálta azt a helyet, ahová a fiú mutatott, és elismerően bólintott. - A végén még tényleg harcos leszel. De egy még mindig hiányzik.
- Lehet, hogy feljebb várakozik a kanyar mögött. Várj itt! Megnézem.
Csil elrohant, Carsz pedig hitetlenkedve bámult utána. A fiú pár perc multán visszajött. - Tévedtem. Feljebb megtaláltam a lovaikat. Csak négyen vannak. Az ötödik eléd lovagolhatott. Most már szorít az idő, gyorsan kell cselekednünk.
A férfi csak bólintott - kerülj a kanyar mögé, és kergesd szét a lovaikat! - utasította a fiút. - A többit bízd rám!
Nos, nem kell hozzá túl nagy képzelőerő, hogy belássátok: a négy fickónak semmi esélye sem volt Carsszal szemben. Gondoljatok csak a sadáni piactérre! Szegény Skart. Fogalma sem lehetett róla, kivel áll szemben. Ha sejtette volna, nem vállalkozik oly könnyelműen e feladatra. Csakhogy neki semmit sem jelentett a gyémánt markolatú kard, s nem tudta: amíg egyre türelmetlenebbül lapul búvóhelyén, addig a háta mögött, egy szélesedő sziklarepedésben maga a halál kúszik feléje, s már csak pillanatok vannak hátra az életéből...

Carsz egyre közelebb került a sziklatömbhöz, melyet még fentről szemelt ki magának. Ha minden a tervei szerint alakult volna, a mögött választ ki magának lőállást, s mire ellenfelei egyáltalán felfoghatták volna, mi történik körülöttük, egyenként lenyilazza őket. Közbe szólt azonban a sors vagy a véletlen, nevezzétek, ahogy tetszik; ugyanis, midőn az íj idegére helyezte az első nyílvesszőt lódobogás verte föl a szoros csendjét. Skart és az emberei éberen figyeltek, ő pedig visszahúzódott a fedezékébe.

A lovas keresztülvágtatott a félig romba dőlt boltozatra emlékeztető sziklák között, melyekről a hely a nevét kapta, majd visszarántotta lovát. Az állat megtorpant, és két lábra ágaskodott. - Hé, fiúk! Gyertek elő! Becsapott bennünket! - kiáltotta az érkező.
Skart előbujt a helyéről, a társai követték példáját. - Mi történt? - kérdezte
- Az idegen visszafordult. A folyó jegén ment el oda, ahol mi letértünk az útról. Ott találkozott egy kutyaszánnal. Valaki figyelmeztette. Egy darabon követtem a nyomaikat. A dombok között haladtak erre, s most valahol itt kell lenniük - mutatott a szorost szegélyező sziklák felé.
Az Idegen eleget hallott, a válasz már nem érdekelte. Felmérte helyzetét. Skart az úton ácsorogott az idegesen toporgó lovas mellett, két társa, a folyó túlpartján, épp a bozótosból igyekezett kijutni, az ötödik pedig a meredek hegyoldalon bukdácsolt lefelé. Carsz megváltoztatta tervét. Elsőként a sziklák között ugrándozó alakot vette célba. A szerencsétlen épp egy buckát ugrott át, amikor a nyílvessző a hátába fúródott. Tompa kiáltás kíséretében bukott fel. Skart elnevette magát. - Ügyetlen! - akarta mondani, de e pillanatban társa kizuhant a nyeregből. Bal szeméből tollas nyílvesző állt ki. Skartnak annyi ideje sem maradt, hogy meglepődjön. Sápadtan ugrott félre. Szerencséjére. A következő vessző így céltévesztett, s ő elbújhatott a folyót szegélyező meredély mögött. - Fedezékbe! - ordította a többiek felé.
- Na, igen! - mormolta maga elé Carsz, miközben kilépett a hegyoldalra. - A tervek, és ami megvalósulhat belőlük.
Persze, tévedtek, ha azt hiszitek, hogy megijedt. Dehogy! Ellenfelei mindössze hárman maradtak. Vele szemben ez még csak túlerőnek se' számított. Kimért léptekkel indult el lefelé a lejtőn.
Skart csak erre várt. Őkelme abban a tévhitben ringatta magát, hogy egyedül is elbánik vele. Amikor látta, hogy Carsz eltette az íját, kivont karddal ugrott elő rejtekhelyéről. Mire ellenfele leért az útra, két embere is felzárkózott mögé.
- Megmondtam, hogy többször ne kerülj az utamba! - sziszegte magabiztosan. Önbizalma nem tűnt alaptalannak, hisz Carsz fegyvertelennek látszott, s nehéz farkasprémből varrt köpenye — látszólag — csak akadályozta a harcban...

...Mintha ezt már írtad volna? Igazad is van! Ezt akár minden egyes alkalommal elmondhatom, sőt! Tudod mit! Ha harcra kerül a sor, leírhatod akkor is, ha egy szót sem szólok róla, mert a köpeny, s a mozdulat, amivel Carsz leoldotta magáról, éppúgy hozzátartozott a küzdelemhez, mint a következő pillanatban lesújtó gyilkos csapás. Hogy most is így történt-e? Mi sem természetesebb...

Lehet, hogy Skart fegyvertelennek vélte ellenfelét, lehet, hogy nem; hisz emlékezhetett a kocsmai jelenetre. Akár így gondolta, akár úgy, intett a jobb oldalán toporgó emberének, aki erre oldalt lépett, hogy az Idegen hátába kerüljön, maga pedig felemelt karddal ugrott előre. Carsz köpenye e pillanatban tompa puffanással hullott a földre, valami villant. Skart nem látta pontosan, mi lehetett az, de nem is törődött vele. Társa annál inkább, bár az igazat megvallva, kicsit későn. Már semmit sem tehetett, azon felül, hogy egyre homályosuló tekintetét a melléből kiálló keskenypengéjű dobótőr markolatára szegezte.
Carsz futó pillantást vetett a hangtalanul összecsukló banditára — csak azért, hogy meggyőződjön róla: él-e hal-e —, de közben villámgyorsan félreugrott. Épp jókor, hogy elkerülje Skart halálosnak szánt csapását. A következő vágást már kardlappal hárította. Ellenfelei körbe táncolták. Igaz, jóval lassúbbak voltak nála, helyzete még sem volt irigylésre méltó. Ha az egyik felé mozdult, a másik támadott. Tipikus patthelyzet. Mindkét fél arra várt, hogy a másik hibázzon. Ilyenkor minden azon múlik, ki a türelmesebb, vagy ki kap nem várt segítséget. Igen, jól sejtitek: Csilre gondolok. A fiú a legjobbkor érkezett, s hangos kiáltással vetette magát a küzdők közé...

...Ne bámuljatok hitetlenkedve Suhára! Mondta valaki, hogy róla van szó? Na ugye. Csil, az Csil, Suha meg Suha. Ha arra vagytok kíváncsiak: hogyan küzdött az öreg Suha, élete első élet-halál harcába, kérdezzétek meg tőle! Biztosan elmeséli, ha viszont az én történetem érdekel titeket, rám figyeljetek!...

...Skart úgy vélte, Carsz összpontosítását megzavarta a váratlan fordulat, a társa pedig, hogy könnyen elbánhat a kis fattyúval. Mindketten tévedtek.

Skart még mindig abban a tévhitben ringatta magát, hogy kihasználhatja Carsz pillanatnyi megingását. Bal felé tett egy kitérő mozdulatot, majd megkísérelte jobb felől kiverni ellenfele kezéből a kardot. És lássatok csodát! Sikerült neki. A gyémánt markolatú penge csörömpölve hullott a sziklák közé. Skart a feje fölé emelte fegyverét és felkészült az utolsó csapásra. Arra számított, hogy az Idegen hátra ugorva próbálja menteni az életét, ezért előre lendült. Carsz azonban egy lépést sem hátrált. Szándékosan ejtette ki jobbjából a fegyvert, mert baljában ekkor már egy kétélű tőrt szorongatott. Skart késve vette észre a cselt. A penge a hasába fúródott. Az azt követő éles fájdalom elkábította. Üvegesedő szemeivel még látta, hogy Carsz alaposan megforgatja a sebben a tőrt, majd a sötétbe zuhant.
Társa sem járt jobban. Biztosnak gondolt csapása elakadt a fiú keresztbe tett tőrein. A férfit már az is meglepte, hogy a kölyök egyáltalán védekezni a tud. A folytatás pedig... Nos, ami eztán következett egy életre elgondolkodtatta. Igaz, ez az adott esetben csupán néhány másodpercet jelentett. Csil hárította az első csapást, és ugyanazzal a mozdulattal félretolta támadója kardját, majd saját tengelye körül megpördülve mindkét tőrét ellenfele hátába szúrta. - Ezzel megvolnánk - állapította meg miután körülnézett.
Carsz csak bólintott. - Ügyes vagy - fűzte hozzá később -, és biztos a kezed - intett a fiú áldozata felé...
Csil megborzongott. - Túl könnyen ment - meredt maga elé. - Egyetlen begyakorlott mozdulat, és vége! So' se' hittem volna, hogy ilyen egyszerű, hogy nem fog remegni a kezem, hogy nem fogom vissza a tőreimet, miként a gyakorlatok során megszoktam...
Csil hirtelen elhallgatott. Carsz sem szólt. Egyetlen hang nélkül álltak a szürkületben. Végül a gyerek törte meg a csendet. - Akkor én most gyilkos vagyok?
- Annak érzed magad? - kerülte meg az egyenes választ Carsz
- Kiütközött rajtam az apám vére!
- Vagy ő, vagy te! Ilyen egyszerű ez, fiú.
- Ilyen egyszerű... - ismételte meg Csil elhaló hangon. - Igen! - tért magához. - Ilyen egyszerű! De most már tűnjünk innen, aggódom a kutyáimért...

Tudom, Suha! Te most azt gondolod: nem! Nem ilyen egyszerű. Az álmokra gondolsz, melyek sokáig kísértettek. Hány embert öltél meg utóbb? Tizet? Százat? Ezret? Ki számolta? Senki. És mégis: az első áldozatod vissza-visszatért. A többi nem. Ők nem háborgatták nyugalmad. Csak az első! Miért? Ki érti ezt, Suha? Ki értheti? Az a fickó minden lelkiismeret furdalás nélkül lemészárolt volna téged, egy kölyköt, aki alig múlt tíz éves. Könnyű zsákmánynak tekintett, semmi többnek. Te pedig so' sem tudtad elfelejteni fájdalomtól eltorzult arcát, semmibe meredő tekintetét. Miért, Suha! Miért kísért még ma is. Nem vagy gyilkos, nem is voltál soha! Nem ütközhetett ki rajtad apád vére, mert az apád soha sem ölt embert. Nem barátom! A kor árnyaival küzdöttél, s persze a sajátjaiddal is! Fejezd be! Ne harcolj tovább! Ne mond, hogy beszélek itt össze-vissza. Tudod jól: igazat szólok. Ne harcolj tovább, s véget érhet a történeted.

7.



Hol is hagytuk abba tegnap? Persze, már emlékszem. Suha nem jött el? Hogy nem jöhet soha többé? Elaludt? Megfogadta hát a tanácsom, s véget vetett a történetének. Tudom, nem lett öngyilkos. Másról van szó! Végre le tudta győzni magában Nairt, és hazatérhetett. Ne nézzetek rám, ilyen bambán! Mindenkinek meg kellett küzdenie Nairral, aki Carszhoz kapcsolta történetét, s csak azután hagyhatta el Shain-földet, miután legyőzte a Gonoszt. Hogy mit jelent ez? Florisz majd megtanulja, s még egy páran közületek. A többiek meg ne is törődjenek vele. Hanem, folytassuk a mesét.

Nem, most nem Csilről lesz szó...
...ő megvívta élete első csatáját, s egy kicsit fáradtan, de azt hiszem, elégedetten baktatott szorosan Carsz nyomában a meredek kaptatón. Hagyjuk most őket, hadd menjenek, s nézzük meg inkább mi történt ez idő tájt Sadánban.
Vormen őrjöngött. Hogy miért? Először is, mert Róka kísérője — tudjátok, Csil apja —, elfecsegte a kocsmában, miért is jöttek, minek következtében Von Lee is értesült az eseményekről, s kívüle még valaki, de hogy ki, azt egyelőre megtartom magamnak. De ne aggódjatok, ha itt lesz az ideje, úgy is elárulom.
Szóval a Renegát dühösen járkált fel s alá a szobájában. Elvben uralnia kellett volna indulatait, de ő az adott pillanatban köpött a formaságokra. A szó szoros értelmében, és nem is egyszer. Tehette, mert azt hitte, senki sem látja, s nem is tévedett sokat, mert a jelenetnek mindössze egyetlen tanúja akadt, aki viszont hosszú évekig nem beszélt róla senkinek...

Igaz, Florisz! Utána is csak az öreg Sarban-kainak árulta el, de akkor már tehette. Hol volt akkor már a scoor, a birodalom, sőt! Hol volt Sadán, a régi Sadán! No, de hagyjuk az érzelgést.

Vormen már mindent előkészített. Természetesen Skaren tanyáját akarta megostromolni. Von Lee — abban a hiszemben, hogy Carszt is ott találják — mindenben segített neki. Csakhogy Róka hírei alaposan felborították a számításaikat. A Kapitány már jelezte is: feltétlenül beszélni akar Vormennel, s találkozóra hívta őt a városkapu melletti csapszék különtermébe.
Akkoriban Sadán kocsmáiban több ilyen "különterem" is volt...
...Hiába néztek így rám, tehetek én róla, hogy így hívták ezeket?...
...A legtöbb közülük csak egy szűk luk volt egy ággyal...
...találjátok ki mi célt szolgálhattak...
...de amelyikről én beszélek tágas volt, asztalok és székek álltak benne. Afféle semleges területnek számított, ahol a társaságok vezetői megtárgyalhatták közös ügyeiket. És persze nemcsak ők! Nagy ritkán maga a helytartó is megfordult benne.
Von Lee valamivel korábban érkezett két lovagja kíséretében. Italt kéretett a terembe, átvizsgálta a környéket, s várt. Nem sokáig. Hamarosan a Renegát is befutott. Ő is harmadmagával.
- A holnapi akció elmarad! - fogadta a Kapitány köszönés helyett. - Gondolom a hír nem ér váratlanul. Ha mégis - intett az italok felé -, egy pohár bor talán segít megemészteni.
Vormen egy futó pillantást vetett az asztalon sorakozó palackokra majd szertartásosan üdvözölte a Kapitányt. Igyekezete azonban hiába valónak bizonyult. Von Lee sem volt jó kedvében. - Felejtsük el a formaságokat! - dörögte. - Tudom, hogy képes lettél volna eltitkolni, hogy Carsz épp most szökik meg előlünk.
- Egy percig sem rejtettem véka alá, hogy nekem Clarson a fontosabb - mosolyodott el gúnyosan a Renegát -, ez azonban nem jelenti azt, hogy felrúgnám a megállapodást.
- Óh! - kapta fel a fejét Von Lee. - Tehát segítesz nekem kézre keríteni az Idegent?
- Ahogy megegyeztünk. Mellétek adom Rókát, s ha kell, embereket is. Magam azonban Skaren tanyáját fogom felégetni.
- Skaren tanyáját fogod felégetni - visszhangozta az ezüstlovag. - Pompás! Csakhogy én szeretnélek magam mellett tudni ebben az vállalkozásban...
- Ha végeztem Clarsonnal, utánatok megyek...
- Nem, barátocskám! Mindenkire szükségem van...
- Azt hiszem, én legalább annyira szeretném holtan látni Carszt, mint te...
- Akkor miért ellenkezel?
- Mert nem látom be, miért kellene minden erőnkkel a nyomába eredni...
- Mert az az ember maga az ördög! - szakította félbe Vormen szavait egy harsány hang. A Renegát és a Kapitány egy emberként fordult az ajtó felé. Nem tévedtek. A helytartó zavarta meg a tárgyalásukat.

Helyben is vagyunk. Ő volt az a titokzatos harmadik, aki szintúgy tudomást szerzett Carsz hollétéről. S itt álljunk meg egy szóra! Tjenród, vagy a Vezír, ahogy errefelé ismerték a vidék utolsó helytartója volt. Fogalmam sincs, miért érdekelte annyira Carsz. Elképzelni sem tudom, miért volt olyan fontos neki, hogy beavatkozzon a játékba. Az Idegen úgy vélte: elsősorban a lietek miatt. Ebben lehetne is valami. Tjenród gyűlölte Siron nemzettségét. Oka is volt rá. Majd két évtizeddel a történtek előtt — még ezreskapitányként — arany után kutatott a Liet felső folyása mentén. A lietek már ezt sem nézték jószemmel, de ha csak ennyi lett volna a rovásán, esetleg békén hagyják, vagy megússza annyival, hogy elveszik az aranyát. Ő azonban kifosztott egy fejedelmi sírt. Ezt nem lett volna szabad megtennie. Amikor másnap reggel észrevette, hogy eltűntek mellőle a kisebb portyázó ékek, már sejtette, hogy baj lesz. S valóban: másnap hajnalban valóságos hadsereg jelent meg előtte az úton. Áttörésről szó sem lehetett, bár az ő egysége sem volt épp jelentéktelen. Vissza akart fordulni. Későn! A lietek bekerítették. Tjenród érezte, nagy árat kell fizetniük vakmerőségéért, a valóság azonban minden képzeletet felülmúlt. Katonáit összeterelték egy magas palánkkal körülvett karámban. Még a fegyvereiket sem vették el. Tjenród nem is értette miért. Később aztán rájött. Mielőtt a lietek bereteszelték volna a kaput, Siron, a lietek egyik hadifőnöke bekiáltott az embereknek: - Egy ember sértetlenül elvonulhat! Döntsétek el, ki legyen az!
Tjenród csak nevetett. Arra gondolt, a katonái minden bizonnyal megegyeznek majd, s egy valaki legalább megszabadul. Pár perccel később azonban be kellett látnia: rossz emberismerőnek bizonyult. Ott lent a társai egy ideig békésen ücsörögtek, de aztán valamelyikük felugrott és a kapu felé rohant. - Ki kell jutnom! - ordította kétségbeesetten. - Engedjetek ki! - Az egyik liet egy kötelet dobott át a palánkon, s a szerencsétlen már kapaszkodott is felfelé. Nem jutott ki. A többiek felugrottak és visszarángatták. Egy darabig fegyvertelenül dulakodtak a palánk mellett, aztán előkerültek a pengék. A katonák egymást mészárolták le. Végül az egyetlen túlélő megindult felfelé a kötélen. Tjenród elhűlve nézte, miként kapaszkodik egyre feljebb és feljebb. Siron, aki egész idő alatt a fogoly mellett állt megjegyezte: - Ha átjut, szabadon elmehet. De nem fog. Már így is több sebből vérzik. - Valóban, a katona félúton járt, amikor eleresztette a kötelet, és lezuhant. Tjenród megkísérelte kitépni magát fogva tartói kezéből, hogy Siron torkának ugorjon, de próbálkozása kudarcba fulladt. Csak azt érte el vele, hogy a kötelek még mélyebbre hatoltak a húsában. - Az emberei maguknak köszönhetik a sorsukat - jegyezte meg csendesen a liet főnök. - Azért haltak meg, mert csak önmagukkal törődtek.
Tjenród nem válaszolt. Ha a tekintetével ölni tudott volna, sorra legyilkolja a körülötte állókat, így azonban csak egykedvűen bámult rájuk.
- Te kiraboltál egy fejedelmi sírt - folytatta Siron könyörtelenül. - Tudod, mi jár a sírrablónak?
- Tudom.
- Akkor jó! Legalább tisztában vagy a sorsoddal.
Tjenród kényszeredetten elvigyorodott. Arra gondolt, ha ezt az embert megölné, az elfeledtetné vele, katonái csúfos végét. - Igen! - győzködte magát. - Siront elfogatja, kegyetlenül megkínozza, s megöli. Persze, csak ha kiszabadul. Erre azonban kevés reménye volt. Akkor még azt gondolta, hogy a sírrablás büntetése a halál.
- Mikor lesz a kivégzés? - szólt a távolodó liet után.
- Nem értem - fordult hátra a főnök. - Milyen kivégzés?
- Ne játszd meg magad te mocsok. Mikor beleztek ki?
- Mi soha sem öljük meg a sírrablókat - lépett vissza hozzá Siron. - Letépjük fülüket, hogy ne halljanak, kiszúrjuk szemüket, hogy ne lássanak, kitépjük nyelvüket, hogy ne szólhassanak, és végül levágjuk a lábaikat, hogy ne futhassanak el. Ezt követően magukkal visszük őket a legközelebbi falunkba. Ott közszemlére tesszük őket, hogy mindenki átérezhesse nyomorúságukat. Maradékokkal etetjük, mindaddig, míg a sors kegyes nem lesz hozzájuk, s el nem pusztulnak - sorolta szenvtelenül, azzal sarkon fordult és elment. Tjenród meredten bámult utána. Vakon és bénán leélni az életét, úgy, hogy többet egy szót sem válthat senkivel? Nem, ez nem lehet igaz.
Később egy kunyhóba hurcolták. Elvették a fegyvereit, s kioldották a kötelet. Akkor még remélte, ezután békén hagyják. Csalódnia kellett. Két őr megragadta, a harmadik pedig legnagyobb megdöbbenésére odalépett mellé és puszta kézzel letépkedte a füleit. Aztán elengedték és hagyták, hogy a földre zuhanjon.
- Holnap, mikor a Nap kel, még vethetsz rá egy búcsúpillantást, aztán eljövök a szemedért. - közölte vele hóhéra, majd lassan kivonult a kunyhóból. Magával vitte Tjenród két fülét is. A kapitány egy ideig nyöszörögve feküdt a földön. Azzal vigasztalta magát, hogy elképzelte, megszökik innen, elfogja Siront, vagy azt másik gazembert, és ő is letépi a füleiket. Egyenként, nagy élvezettel, utána kinyomja a szemüket, levagdossa végtagjaikat: kezeiket, lábaikat, sőt! Még az orrukat is. Elevenen nyúzza meg, saját kezűleg húzza majd karóba mindkettőt, vagy egy szarkofágba zárja, s eteti, itatja őket, míg el nem rohadnak a saját ürülékükben...
Igen, akkoriban nagy divatja volt az ilyen kivégzési módoknak, s ahogy Tjenródot ismerem, minden bizonnyal sorra is vette valamennyit. Hogy aztán mi történt vele? Senki sem tudja. Még ő maga sem. Később azt állította: az éjszaka közepén feltápászkodott és elkezdte módszeresen átkutatni a kunyhót. Szökni akart. Minden gondolata erre összpontosult: ki kell szabadulnia. Csodára várt, és nem is hiába, de soha senki sem tudta meg, hogyan sikerült végül megszabadulnia. Mondják, maga Nair segített neki, s ebben — a továbbiak ismeretében mondom — lehet is valami. Akár így volt, akár másként, annyi bizonyos, hogy félig öntudatlanul vergődött el Sadánig, ahol hősnek kijáró tisztelettel fogadták. Hogy ő annak tartotta-e magát, nem tudom, azt azonban igen: e naptól kezdve csak a gyűlöletnek élt. Ezredét hamarosan feltöltötték, s ő egymás után hajtotta végre a vakmerőbbnél vakmerőbb katonai vállalkozásokat. Sikert sikerre halmozott, ez azonban önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy a helytartói székbe tornázza fel magát. Csakhogy Tjenród — az akkori helytartó határozott parancsa ellenére — részt vett a Karon-pataki csatában. Az utolsó pillanatban érkezett. Akkor, amikor Sudaca már visszavonult a felbukkanó radörök elől, két idősebb fia azonban még erősen szorongatta Niakot. A fényességes császár könnyen ott hagyhatta volna a fogát, ha a Vezír az utolsó pillanatban közbe nem lép, s be nem szorítja a sliveneket a Gonoszföldre. Niak nem volt hálátlan. Tjenród helytartóként tért vissza Sadánba. Ez persze megváltoztatta életét. A bosszú mellett saját hatalmát is építgette. Többé nem vett részt bizonytalan kimenetelű hadi vállalkozásokban, de ahol csak tehette, zaklatta a lieteket. Volt tehát valami alapja Carsz vélekedésének. Csakhogy — mint látni fogjátok — a Vezír pontosan tudta, hogy Siron csapata a Köves-dombon rejtőzik. Vormen támogatásával saját bosszúvágyát is kielégíthette volna. Ő azonban e helyett Carsz ellen fordult. Miért? Talán valóban a Gonosz segítette őt azon az éjszakán, s most elérkezett az idő: ki kellett egyenlítenie a számlát. Én nem tudhatom. Carsz talán sejtette, de ő soha nem beszélt erről. Sudaca szerint Carsz sliven kapcsolatai miatt. Talán tartott attól, hogy Avaba Faet elégtételt akar venni fivérei halála miatt. Meglehet, bár én kezdettől fogva erőltetnek tartottam ezt az okfejtést. Az igazságot egyedül Tjenród ismerte. Ő elmondhatná, miért kellett neki annyira az Idegen, hogy a bosszújáról is megfeledkezett. Ha engem kérdeztek, szerintem Nair volt az oka. Carsz azért kavarta fel Észak állóvizét, hogy elváljon az ocsú a tisztabúzától, azaz: hogy kiderüljön végre: ki kivel van. Kihívta maga ellen a sorsot, mintegy Nair arcába vágva kesztyűjét. E perctől kezdve a játék szereplői tehetetlenül sodródtak végzetük felé. Nem volt választásuk! No de, ne találgassunk! Akármi is volt az oka, Tjenród eldöntötte Vormen és Von Lee vitáját.
- Az az ember, maga az ördög! - ismételte meg rövid hatásszünet után. - Nairral cimborál, hanem ő maga Nair. Meg kell állítanunk. Még akkor is, ha ehhez Észak teljes haderejét mozgósítanunk kell.
Vormen sápadtan nézett az ajtóban álló helytartóra. Szeme sarkából látta, hogy a Kapitány elégedetten vigyorog. - Talán számított e fordulatra? - töprengett a Renegát. - Nem valószínű - vetette el rögtön a gondolatot. Aztán az is megfordult a fejében: szembe szegülhet-e a helytartó akaratával. Tjenród mintha csak kitalálta volna, mi jár a fejében:
- Ha a scoor nagyra becsült vezére azt fontolgatná - jegyezte meg mosolyogva -, hogy titokban lecsap Skaren tanyájára, lebeszélném róla. A Köves-dombot erős őrség vigyázza. Lietek. Nem is kevesen. Ráadásul Siron bandája...
Vormen elkeseredetten legyintett. Pontosan tudta mit jelent ez. Ugyanakkor ő sem értette a helyzetet. Hallott már róla, hogyan vesztette el Tjenród a füleit, s arról is: milyen szerepet játszott ebben Siron, s most fel nem foghatta, miért nem használja ki a helytartó a kínálkozó lehetőséget. Tjenród továbbra is gondolatolvasónak tűnt:
- Az indokaimmal ne törődjetek! Nem véletlenül vagyok itt, s nem semmiért akarlak rávenni titeket arra, hogy segítsetek kézre keríteni a fickót...
- Egy héttel ezelőtt még itt volt - csóválta a fejét bizalmatlanul Von Lee, aki csak most tért magához annyira, hogy felfigyeljen az ügy fonákjára. - Akkor mit sem tettél azért, hogy kézre kerítsd, holott szinte semmibe sem került volna neked...
- Egy héttel ezelőtt - legyintett türelmetlenül a Vezír -, akkor még semmit sem tudtam róla. Azt hittem: csak egy nyomorult patkány, aki a lietekkel cimborál. Mára azonban minden megváltozott - Tjenród jelentőségteljes pillantást vetett a két férfira, majd az egyik a hozzá legközelebb álló székhez lépett és kényelmesen elhelyezkedett. - Igen! Minden megváltozott! - ismételte önmagát, miközben felbontotta az egyik palackot. - Kértek? - fordult a társaságok vezetőihez. - A hír, amit kaptam, nem minden napi. Szárazon nehéz elviselni.
Vormen és Von Lee csodálkozva nézett össze. Értetlenkedő pillantásukat látva Tjenród csak legyintett. - Ha nem, hát nem - mosolyodott el savanyúan -, én mindenesetre iszom egy kortyot - fűzte hozzá, majd egy hajtásra kiürítette a palackot. - Ez jól esett! - csettintett, aztán az asztalra támaszkodva felállt. - Tudjátok eddig hányan tértek vissza a Gonoszföldről? - fordult Von Lee és Vormen felé.
- Onnan még senki sem tért vissza... - kezdte volna a Renegát, de Tjenród leintette.
- Eddig én is azt hittem. Ma már tudom, tévedtem. Carsz visszatért! Nem is egyszer járt ott. Másodszor kihozta Sudacát! Felfogtátok? Tudjátok mit jelent ez? Az a fickó úgy sétál Nair országában, mint én Sadán utcáin. Meg kell állítani! Nem csúszhat ki a kezeink közül.

Na igen! Nézzetek csak egymásra. A Kapitány és a Renegát épp ilyen pofát vágott Tjenród szavai hallatán. Hogy ti nem értetek semmit, az természetes. Honnan is tudnátok: mit jelent, ha visszatér valaki a Gonoszföldről. Ha kíváncsiak vagytok rá, én elmondhatom: a vég kezdetét. Ti, akik jórészt a nagy háború idején születetek, és semmit sem láttatok a régi világból, nem is sejthetitek, mit jelentett ez. Von Leenek és Vormennek azonban illett volna tudnia...

...aztán persze, megértették. Sápadtan, reszkető kézzel nyúltak egy-egy palack után.
- Hát elkezdődött - bólogattak mindketten, mire a helytartó ismét elvigyorodott.
- Igen barátaim - mondta elmélázva. - Itt az idő! Megértük Nair második eljövetelét!

Ti, akik az elsőről se' sokat tudtok, nem igen éritek fel ésszel, mit is jelentett mindez, s ha rajtam múlik, egyelőre nem is fogjátok. Most elég annyit tudnotok, hogy a három gazember összefogott Carsz ellen, egyeztették terveiket, és elkezdődött a bújócska. Éppúgy, ahogy Carsz elképzelte. A többiről majd máskor ejtek néhány szót, mint ahogy az üldözés részleteibe is a legközelebbi alkalommal avatlak be titeket. Addig is: viszontlátásra!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Vágómadarak vitája című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel J. W. von Goethe: Karácsony címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) A budafoki Dunaparton című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Télidill című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese IV. rész című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Felhők című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je Z… című alkotáshoz

koko bejegyzést írt a(z) Régi álmok című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)