Vannak vidékek hová belépni,
csak úgy odautazni nem lehet,
mert ezek a vidékek lelkünkben
mint édenkert, csak nekünk élnek.
Vidékek, melyek nekünk születnek,
bennünk nevelkednek, s teljesednek,
olyan igaz hittel öleljük magunkhoz,
mint félő gyermekét ringató édesanya.

Mámorban úszva egyre lépkedek,
s mint apró kapuk nyílnak a képek,
szívemnek kínálva végtelen utazást,
oda, hol talán békémet meglelhetem,
mezítelen talpam simogatja zsenge-fű,
bőröm borzolja öröké fénylő napsugár,
szállást kínálnak bódító nyárban ringó,
hűs vízpartot őrző időtlen lombok.

Oly csodás ez az álom! Valós tündérvilág!
Tudom, ha bekebelezne, úgy virulnék,
mint hajnalon első bimbóját nevelő rózsa,
s illatommal hirdetném szerte a tájban:
gyertek, hisz itt él a földi mennyország,
mert vannak vidékek, melyek csak nekünk
ontják szerelmüket, s kísérnek időnk végéig,
s porladó testünket egyszer majd elfedik.