HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1884

Írás összesen: 49053

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-22 13:12:05

Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-10-10

Játék az idővel. I.könyv. 2. fejezet. A loeng hídja 5.

5.



(Azt hittem, ma senki sem jön el! Úgy esik, mintha dézsából öntenék. Az ember alig tesz pár lépést, s máris bőrig ázott. No persze, van, aki ilyenkor sem maradhat veszteg. Jolier példának okáért...)

......kint ázott az esőben, valahol a Loeng mentén. Hogy pontosan hol? A Darson felett nyíló Nagy-fok mellett. Nem volt valami jó kedve, de hogyan is lett volna, már két napja egyfolytában esett. A zuhogó eső fátyola eltakarta szeme elől a tájat. A radör hosszú köpenybe burkolódzott, és a zavaros, bugyborékoló vizet szemlélte. Storen, Darson legkiválóbb fokmestere mögötte guggolt. A töltést vizsgálta.
- Eddig szerencsénk van - állapította meg, hosszas szemlélődés után. - A nagyvíz nekünk kedvez. De ha ilyen marad az idő, nem tudjuk sokáig zárva tartani az Arthó fokot.
- Tudom - bólintott elgondolkodva Jolier...

...Látom rajtad Rovánka, el sem tudod képzelni, mi is az az Arthó. Nos, olyasmi folyócska a Kauz mellett, mint itt a Lietből kiszakadó Nagy- Füzes...
...úgy, ahogy mondod, Tarik, az Arthó a Kauz mellékága volt. De nem akármilyen! Mesterséges. Úgy ahogy mondom. A strejenek vájták, ahogy ők mondanák, s ők maguk között Vajasnak is hívták...

(Ugyan már, ne gyerekeskedj, írd "a"-val, mert bár se nem "a", se nem "á", mégis inkább az előbbi, mint az utóbbi...)

De hogy össze ne zavarodjak, annyit még elmondok, a fokot azért nyitottak, hogy megosszák a folyó hatalmas árhullámait. Darson a Kauz és a Loeng torkolatában feküdt, s bizony, ha a két folyó egyszerre áradt, inkább úszott a város. A negyedek közötti laposokat ilyenkor mindig elöntötte a víz, s az utakon csónakkal lehetett csak közlekedni. Ezt még csak megszokták valahogy, a strejenek soha sem féltek a víztől. Hanem nagy ritkán magasabbra nőtt az ár, mint a város alacsonyabb dombjai. S hogy ez túl gyakran ne fordulhasson elő, kettészakították a Kauzt. Így született meg az Arthó, mely Darsont elkerülve, a várostól egynapi járóföldnyire ömlött a Loengbe. Persze ne gondoljátok, hogy ez is csak olyan kis erecske volt, mint a mi Füzesünk. Nem, az Arthó mind széltében, mind vízhozamában a Liettel vetekedett. Nem is egy fok táplálta. Amikor arra jártam, magam elszámoltam vagy ötöt a kisebbekből, melyek elsősorban a folyó menti öblözeteket töltötték, s csak a rendkívüli áradásokkor szivárgott tovább belőlük a víz, s aztán ott volt a két legnagyobb, az Arthó-fok és a Kopasz foka. Na ezeket záratta el Storen.
... Hogy miért?
Így csak a túlfolyókon át bukott némi víz az Arthó völgyébe, s az út, s az útmenti laposok átjárhatók maradtak, a nagyvíz ellenére is. Csakhogy ezt az állapotot nem lehetett sokáig fenntartani. Részben, mert a megduzzadt folyó veszélyeztette Darsont, részben pedig, mert az állandó esők feláztatták a töltéseket, s több gát — köztük az Arthó két nagy fokát elzárók is — átszakadással fenyegetett...


...Jolier jól tudta ezt, és nyugtalankodott is miatta, bár a helyzet egyelőre nekik kedvezett. A Loeng hídja félúton feküdt Darson és az Arthó torkolata közt. Az út egyenesen szelte át a Loeng árterét, s most még járható volt, de Jolier meg volt győződve róla, hogy ha a két fokot megnyitják, a rajtuk keresztül lezúduló víz elsöpör mindent, ami elé kerül, így az utat és az Arthó hídját is. Az árvízről senki sem tehet, s mivel L'Amantin embereinek fogalmuk sincs arról, hogy a strejenek szabályozni tudják a vízállást, nem fognak gyanakodni. A radörök nyomába szegődő gárdistákat egyszerűen elmossa az ár.
A terv tökéletesnek látszott, csakhogy senki sem számolhatott azzal, hogy a Loeng és a Kauz ilyen magasan tetőzik, ráadásul az Öregember betér Darsonba is, emiatt az akció majd két napot csúszik, s a fokokat a tervezettnél jóval tovább kell zárva tartani.
- Hány napot bírnak ki még a töltések? - fordult Jolier Storenhez.
- Ha a Kauz tovább árad, talán ha kettőt. Az öreg dél körül fog elindulni a híd felé. Estére odaér, addig kitartanak a gátak. Mi mindenesetre ne várjunk tovább. Még szeretnék egy pár töltést ellenőrizni mielőtt az Arthó fokaihoz mennénk.
Storen jól saccolta meg az időt. Pontosan akkor érték el az Arthót tápláló két fokot, amikor az Öregember és két kísérője átkelt a Loeng hídján, pedig többször is nagyobb kitérőket tettek, hogy mindent ellenőrizhessenek. Az akció sikere, mindkettőjük érdeke volt, csakhogy Storen nem engedhette meg, hogy a víz az ártér falvait veszélyeztesse. Szerencsére mindent rendben találtak. Úgy tűnt semmi rendkívüli nem zavarja meg a terveiket. A fokoknál azonban óriási csalódás érte őket.
- Délig minden a legnagyobb rendben folyt - közölte velük egykedvűen Licaj Vuv -, de azután eljött a vég. Ne kérdezzétek, hogyan, nincs rá magyarázat. Egy ideig mintha megbolondult volna a Kauz. A víz csak jött, jött és jött, és most nézzétek, mindjárt túlcsordul a gáton. Senki sem tudja, mi történhetett. A számításaink szerint ezt a szintet csak két nap múlva kellett volna elérnie - mutatott a folyóra. - De azért szerencse a szerencsétlenségben, hogy mostanra elcsendesedett az ár. Egy órával ezelőtt még iszonyatos sebességgel emelkedett a víz s már attól féltünk, átbukik a gát felett.
- Nem értem - csóválta a fejét a fokmester. - Ennek nem lett volna szabad bekövetkeznie.
- Ugyanezt mondták a többiek is - bólogatott Vuv. - De ez még nem minden! Feltámadt a szél, s a hullámverés is próbára teszi töltést. Itt még nem is olyan komoly a helyzet, de látnátok csak a Kopasz fokát. Mindenki odarohant, hogy rőzsékkel erősítsék a gátat a hullámokkal szemben. Csak hárman maradtunk itt, minden eshetőségre készen...
- Ez megváltoztatja a helyzetet, igaz? - szakította félbe Jolier.
- Igen - bólogatott Storen. - Ha a gát még egy óra multán is állni fog nagyon boldogok lehetünk.
- Ejha - sápadt el Vuv. - Pedig legalább alkonyatig ki kellene tartania.
- Alig több mint egy órát - fűzte hozzá reménykedve Jolier.
- Semmit sem tehetünk. Csoda, hogy eddig bírta a töltés, ám meglehet, a következő pillanatban átszakad...

Hányszor jártunk így! Adott egy tökéletes, minden részletre kiterjedő terv. Az ember azt gondolná: csak végre kell hajtani. És akkor közbe jön valami. Valami, amit még csak nem is sejthettünk — túl magasan tetőzik az ár —, és minden felborul...

- Jeleznünk kellene valahogy, ha bekövetkezik a katasztrófa - gondolkodott hangosan Vuv.
- Képtelenség...
- Ha fényjeleket adnánk?
- Meg sem látják ebben az időben!
- Az eső elcsendesedett. Ha szerencsénk van, nem kezdi el újra. De ha eleredne, amúgy Istenigazából, a fehér fény akkor is ellátszana a hídig. Ne feledd, alig kétórányi járásra van ide - védte az ötletét Vuv.
- Nos - mosolyodott el Storen -, a látvánnyal nem is lenne gond. Néhány emberem kint várakozik a magaslatokon. Azért küldtem őket oda, hogy bármilyen jelzést látnak, ismételjék meg.
- Hogyan? - álmélkodott Jolier. - Erre is gondoltál?
- Ahogy vesszük. Az egészre azért volt szükség, hogy mi észlelhessük időben a társaitok jelzéseit, nehogy korábban cselekedjünk, veszélybe sodorva őket is, vagy késve, ami ha lehet, még rosszabb lenne. De a lánc oda-vissza is működik. Remélem, a barátaitok megértik, miről van szó.

...Ami Galath-ot illeti, ő meg is értette. Sokra persze nem ment vele. A jeleket követte az ár... De ne rohanjunk ennyire előre. A radörök egyelőre a fogadó körül lapultak. Hogy mit csináltak ott? Vártak. Nem tapsra, a jelre. Képzeljétek csak el, már

...alkonyodott. Az ólomszürke ég alatt uralkodó félhomályt lassan felváltotta a mindent elnyelő sötétség. Az eső elállt. Ennek Galath örült a legjobban. Eddig a fogadóval szemben feküdt a vizes földön. A felette terpeszkedő cserjék és fák megfakult, elsárgult leveleiről a nyakába csurgott a víz. Egyre türelmetlenebb lett. Az eredeti elképzeléseik szerint az Öregembernek és a kísérőinek már rég meg kellett volna érkezniük. De késtek. Az idő telt, az eső esett, más nem történt. Így Galath nak elég ideje maradt a töprengésre. Először is elátkozta magát, mert a többiekkel maradt, annak ellenére, hogy Carlaw időközben csatlakozott hozzájuk. Azután megkísérelte beleélni magát ellenfelei szerepébe. Ők a híd túlsó oldalán várakoztak egy csalitban. Nekik sem lehetett kellemesebb. A fogadóban mindössze heten tartózkodtak, a helybelieket leszámítva, kik az ivóban ücsörögtek. Galath jól megfigyelhette valamennyiüket. A strejeneknek nem szentelt sok időt, ők az összecsapás első jelére szétszélednek majd. Az a két kereskedő sem fog beavatkozni a küzdelembe, akik ma reggel érkeztek. Az elrabolandó hölgy négy testőrével viszont meggyűlhet a bajuk, bár a látszat azt ígérte, könnyen elbánhatnak velük. Galath miután minden eshetőséget végiggondolt, elmosolyodott. L'Amantin terve tökéletesnek látszott. Három elvetemült bandita: egy koszos idegen és egy számkivetett radör, akik egy kivénhedt varázsló segítségével kíséreltek meg elrabolni egy úrhölgyet, ami sikerült volna nekik, ha Nésa véletlenül nem jár éppen arra a gárdistáival. Kitűnő terv. A fiatal radör szinte bánta, hogy tönkretenni készült.

Azt gondoljátok, az öreg Sarban-kainak elmentek otthonról. Még hogy nőrablás! Minek cifrázni. Ha egy főherceg el akar kapni egy öregembert, csak odaküld egy őrjáratot, és már viheti is. Ahogy ti tévedtek. Alig hiszem, hogy Strejen földön akár egyetlen gárdista is akadt volna, aki alapos indok nélkül kezet emel az öreg Gyógyítóra. Nem olyan világ volt az, bár sokan szerették volna, ha odáig fajulnak a dolgok. Ezzel együtt a terv...

...adott volt, a végrehajtása azonban több apróságon is múlott. Itt volt rögtön az áldozat személye. Szépnek, fiatalnak és előkelőnek kellett lennie, akinek adnak a szavára, és aki hajlandó L'Amantin hívásának eleget tenni, ugyanakkor még csak nem is sejti, hogy egy megrendezett színjáték szereplője.
Az első nehézségen, mint ahogy azt Galath rögtön megállapította, L'Amantinnak sikerült túljutnia. Választottja elragadó volt. Galath hosszan bámult utána, miután a lányt elnyelte a fogadó, aztán felmászott az ablakába, hogy alaposan szemügyre vegye, s mivel az Öregember, bár aznapra várták, de nem érkezett meg az egész éjszakát ott töltötte. Leendő áldozatában gyönyörködött. Egy darabig csak ámuldozott, aztán tervezgetni kezdett, és egy idő után azon vette észre magát, hogy Carlaw erkölcsi elveit kárhoztatja, mert meg volt győződve arról, hogy a Herceg nem engedi meg, hogy hozzáérjen a lányhoz, pedig minden porcikájával kívánta. Aztán elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Lemászott az ablakból. Másnap legnagyobb megdöbbenésére a lány csomagolt és indult tovább.

Látjátok, itt a következő buktató. Az áldozatnak senki sem magyarázta el, addig kell a fogadóban maradnia, míg el nem rabolják, így aztán a hölgy felkerekedett, hogy folytassa útját Loeng-Lee felé. És ezzel nem csak Galathnak adta fel a leckét, de nem ám...

Raven, Nésa hadnagya, akire a kelepce felállítását bízták ugyancsak elsápadt, amikor látta: a madárka kiröpül a kalitkából. Épp azon törte a fejét, hogy hogyan mentse a helyzetet, amikor az akkor érkező kalmárok mindent megoldottak helyette. A két fiatal férfi — talán azért, hogy eltöltsenek egy két napot az igen szemre való fehérnép társaságában — váltig hangoztatta: az utakat teljesen elborította a víz, már Darsonig sem lehet eljutni rajtuk. Ilyen körülmények között persze a testőrök nem vállalhatták a kockázatot. A lány visszatért a szobájába, és a kalmárok legnagyobb csalódására elő sem jött onnan, még az ebédjét is felkérette. Galath közben megtudta róla, hogy Björnből indult útnak. Eredeti tervei szerint egészen idáig hajóval jött volna, de a magas vízállás és a szokatlanul nagy sodrás miatt már Flauvnál partra kellett szállnia, emiatt két napos késéssel érkezett a hídhoz. Ha az Öregember nem pihen Darsonban, elkerülik egymást. Így azonban szerencsére nem lehet akadálya az elrablásának. A fiatal radör arról is tudomást szerzett, hogy a lány neve Alienna, s nem kisebb személyiségnek, mint Björn nagyhatalmú helytartójának gyermeke, mellesleg Nésa jövendőbelije. A frigyet L'Amantin erőltette, de Nésa maga sem ellenezte. Ezen Galath nem csodálkozott, az azonban már meglepte, hogy a Gárda kapitánya ilyen kétes ügybe keveri mátkáját. Korábban sem volt túl jó véleménnyel Nésáról, de ezt azért nem hitte volna róla...

Míg mi a múltban kalandoztunk, teljesen besötétedett. A fiatal radör, kit mi a fogadóval szemközt lévő sövény alatt hagytunk magára a gondolataival, lassan feltápászkodott, lerázta magáról a vizet, s újra...

...elfoglalta leshelyét a lány ablakával szemben. A legjobbkor, mert a következő pillanatban három férfi bukkant fel az úton. A híd felől jöttek. Galath elmosolyodott, amikor felismerte Soltot. - Kezdődik - suttogta. Megvárta, amíg a társaság mögött becsukódik a fogadó ajtaja, majd a megriasztott szajkó rikácsolását utánozta.
Két hasonló hang felelt rá a távolból. Galath megkönnyebbülten felsóhajtott majd felkapaszkodott a nő ablakához. A függönyhöz senki sem nyúlt az eltelt időszakban, így a résein éppúgy belátott, mint az előző éjjel. Alienna éppen vetkőzött, a szolgáló pedig meleg vizet hordott a szoba sarkában álló dézsába. - Fürödni fog - gondolta a radör és elmosolyodott. A dézsát ugyan nem láthatta, de ez nem zavarta. Biztos volt benne, hogy a lány nem fejezi be a lubickolást a színjáték végéig. Még egyszer belesett az ablakon, majd visszahúzódott az árnyékba. Odalent hangok harsantak. Mintha egy kissé kapatos társaság érkezett volna Ravak felől az úton. Galath jól tudta, hogy csak Carlaw lehet az. Nem sokkal később halk füttyjelet hallott. Körül nézett. Maga alatt az udvaron két férfit látott. Taart rögtön felismerte óriási termetéről, Pagenót pedig cingár alakjáról. Intett nekik, hogy másszanak fel az ablakkal szemközt terebélyesedő ős, öreg diófára. Miután két barátja felkapaszkodott jelekkel a tudtukra adta, hogy a fa felsőbb ágaira egy egy kötelet rögzített, melyek segítségével átlendülhetnek az ablakon keresztül a szobába...
Carlaw közben emberei élén bevonult a fogadóba. A lovaikat saját kezűleg kötötték be az istállóba, s két radör ott maradt, hogy vigyázzon rájuk. Másik két társuk a hídhoz rohant, hogy időben jelezni tudja a gárdisták érkezését. A játszma a végéhez közeledett.
Az a három férfi, aki miatt ez a nagy hűhó folyt eközben az ivó legeldugottabb sarkában ücsörgött, a lehető legtávolabb az amúgy is sötét helységet megvilágító néhány fáklyától. Szemmel láthatóan nyugtalanok voltak. Szó nélkül fogyasztották el szerény vacsorájukat, és a fogadós legnagyobb sajnálatára csak egy kancsó vizet kértek utána. Az ivóban tartózkodó férfiak gyanakodó pillantásokat vetettek feléjük. Nem tetszett nekik e három riadt idegen. Különösen a legöregebbet találták furcsának, aki le sem vette kopott köpönyegét, arcát pedig fekete csuklya mögé rejtette. A fogadós szobát ajánlott nekik, de ők egyelőre visszautasították.
- Még nem döntöttünk erről a kérdésről - felelt szószólójuk, aki ruházata alapján ítélve radör lehetett. - Lehet, hogy még ma tovább indulunk.
- Nem lehetne máris! - avatkozott közbe a négy testőr közül a legfiatalabb. - Erre felé nem igen szeretik a gyanús külsejű idegeneket.
A teremben hirtelen vészjósló csend lett. Többen helyeslően bólogattak és néhány alak fenyegetően emelkedett fel a székéről. Ám e pillanatban nyílt az ajtó és egy rendkívül vidám társaság rontott be rajta. Hogy kifélék, mifélék lehetnek, nem látszott rajtuk, amolyan szedett-vetett népségnek tűntek, és úgy is viselkedtek.
- Bort! Fényt! És nőket! Sok sok nőt! - kiáltozták. - Mulatni akarunk!
- Ez nem bordély! - rontott elő felháborodottan a fogadós, miközben azt latolgatta, hogyan tudna megszabadulni tőlük.
- Kár - sajnálkozott egy jóképű fickó, aki szemmel láthatóan a társaság vezére volt. - Pedig azt hittem, hogy jó pénzért találunk itt egy pár előkelő hölgyet...
- Kurvát!! - rikkantották többen, de ő leintette ezeket: - Viselkedjetek! - dörrent rájuk. - Elvégre urak vagyunk, vagy mi! - Aztán a fogadóshoz fordult. - Ez a tiéd! - dobott egy arannyal teli zacskót a pultra. - A kellemetlenségeidért, a borért és az ételért, amit majd felszolgálsz. Ha pedig mégis akadnak olyan hölgyek a környéken, akik elég előkelőek ahhoz, hogy megfeleljenek igényeinknek, kapsz még egyszer ennyit. Most pedig hozass gyertyákat! Nem szeretem a sötétséget!
A vendéglős elhűlten meredt az aranyakra. - Ha egy hétig esznek isznak itt, az sem kerül ennyibe - gondolta, és már nem akarta elkergetni a társaságot. - Hét embernek vacsorát! Bort! Gyertyákat! Gyorsan! - kiáltotta a szolgálóknak. A vendégek közben egészen megfeledkeztek a három idegenről. A helybéliek lassan felszedelőzködtek, és hazaindultak. Nekik elég volt a meglepetésekből. A négy testőr kíváncsian várta a fejleményeket, a két kalmár pedig visszavonult a szobájába.
Mire a szolgálók kihozták a bort a terem fényárban úszott. A társaság vezetője pedig épp a sarokban ücsörgő három férfi felé indult. - Hát ti? - szólította meg őket - Miért búsultok itt magatokban? - Odalépett az asztalukhoz és leemelte róla a kancsót. - Víz! - állapította meg undorodva. - Nincs pénzetek? Hé, kocsmáros! Te vén csirkefogó! A szegény embereket vízzel traktálod? Ezek az urak az én vendégeim! Hozass nekik bort - ezzel kiöntötte a vizet a földre, és leült az asztal mellett álló negyedik székre.
A kocsmáros maga hozta ki a bort, és hajbókolva tette le az asztalra. - Parancsára, Uram! - motyogta, majd sietett vissza a konyhába, hogy ellenőrizze a vacsorát.
- Így mindjárt más - töltött a borból a fiatalember az tálcán álló poharakba.
- Mi nem kértünk bort, Carlaw! - sziszegte a szószóló, de a társa leintette.
- Ne kelts feltűnést! - suttogta. - Tégy úgy, mintha kellemetlen helyzetbe kerültél volna, de mivel nincs más választásod kénytelen vagy eltűrni a szemtelenkedést. Carlaw biztos tudja, mit tesz.
- A nyomotokban vagyunk azóta, hogy elhagytátok a Karhon-patak völgyét. És nem csak mi.
- Ezt tudtuk. Ezért vártuk be a karavánokat. Szerettük volna elkerülni, hogy a Fekete-hágóban csapjanak le ránk.
Carlaw döbbenten kapkodott levegő után. - Ti mindenről tudtatok. Akkor miért nem léptetek kapcsolatba velünk.
- Kísérelj meg természetesebben viselkedni. Már megtanulhattad volna, hogy engem nem lehet észrevétlenül követni. Vagy nem emlékszel, hogyan bántunk el Vormennel?
- Emlékszem, Carsz, hogyne emlékeznék. De ez nem magyarázat. Tudni akarom, miért kerültétek az összecsapást a Fekete hágónál, hogy miért nem értesítettetek bennünket arról, hogy tudjátok, mi készül ellenetek...
- Nyugalom Carlaw. Ne heveskedj. Mindent elmagyarázok. Az öreg Gyógyító Ember épségét nem kockáztathattuk. Elsősorban az ő biztonságba helyezése volt a célunk. Tudtuk, hogy ti a segítségünkre siettek, ha valami baj van, de ennek ellenére nem vállalhattuk a kockázatot.
- És most? Most vállalhatjátok?
- Erről van szó! Enged meg, hogy bemutassam neked a barátomat, Aidiszt.
Carlaw arca eltorzult a dühtől. - Kicseréltétek az Öregembert - sziszegte. - Akkor mi most feleslegesen kockáztatjuk az...
- Nem feleslegesen. Először is fedeznünk kell az útját. Nésa nem tudhat a cseréről. Másodszor, a strejeneket is tisztáznunk kell. Ezért vagyunk most itt.
- Ördögi - csóválta a fejét Carlaw. - És mi miért nem tudhattunk erről?
- Ugyan. És ha ez esetben nem álltok mellénk? Most kényszerpályán mozgunk. A játszmát végig kell játszanunk.
- Ezt jól kiterveltétek - Carlaw felállt a helyéről és elkiáltotta magát - Hé, fiúk! Nézzetek csak ide! Két barátommal hozott össze a sors. Ez itt Carsz, az Idegen, akivel még Északon futottam össze, a cimborája Solt, a Fekete Radör! Csak hallottatok már róla. Ő is a Shain-hegységen túlról jött. És tudjátok miért? - Carlaw rövid hatásszünetet tartott - Hogy egy védtelen varázslót kísérjenek el magányos útján.
A társaság egy emberként kacagott fel - Egy védtelen varázslót! - kiáltották többen - Ez jó! Talán inkább az öreg óvta a barátaidat főnök!
- Talán igen - Carlaw visszaült az asztal mellé. - Most már minden rendben. Az embereim tudják, hogy a játék komolyra fordult, ti pedig azonosíthatóak lesztek.
- Akkor mire várunk? - kérdezte Solt
- Hogy megjelenjenek a gárdisták. Nésa a legnagyobb sajnálatomra nincs közöttük, még nem akar találkozni a jegyesével. Ezen nem segíthetek. Majd legközelebb összefutunk vele is.

(Eddig jó, igaz. És higgyétek el, a folytatás sem rossz. Mert mi jöhet még ezután?
...
Bizony, bizony, van miért izgulni. Mit csinál Galath? El tudja-e happolni Nésa orvgyilkosai elől a lányt? És mi lesz a gátakkal? Vajon kitartanak-e, ameddig csak kell? És mi lesz a testőrökkel, a gárdistákkal, Carlaw radörjeivel, az Idegennel? Megannyi kérdés, s ha nem kapok egy korsó sert, egyikre sem lesz ma válasz! Úgy ám!
...
Ez jól esett! Annyit járatom a szám, hogy közben teljesen kiszárad a torkom, de igazatok van, elég a mellébeszélésből, térjünk vissza a fogadóba, de hagyjuk most Carszt és a cimboráit, hadd mulassanak odabent, s mi nézzünk szét a fogadó udvarán... )


Szemben a folyó túlpartján a híd átellenes végében felbukkant egy lovascsapat. Valahol felhuhogott egy bagoly. Erre aztán megelevenedett a fogadó udvara. Az istállóból egy férfi rohant ki, és a kezében tartott fáklyával körözni kezdett. Nem sokára két másik rohant el mellette. Ők a híd felől érkeztek. A fáklyás férfi intett nekik, mire mindhárman eltűntek az istállóban.
- A jel! - ordította Galath, nem törődve azzal, hogy felfedezhetik. A társai rögtön megértették miről van szó, s a következő pillanatban már lendültek is. Üvegszilánkok és faforgácsok repültek szanaszét miközben a két radör a szobába ugrott. Galath komótosan mászott be utánuk. - Hölgyeim! - szólította meg a két megriadt nőt, mire a szolgáló sikoltozni kezdett. Taar a termetét meghazudtoló fürgeséggel mellette termett, villámgyorsan betömte a száját, majd megkötözte. - Hölgyem - kezdte elölről Galath, akit e kis közjáték egy cseppet sem zavart meg. - A fürdőnek vége!
- Takarodjanak innen! - tért magához Alienna, aki eddig döbbenten álldogált a dézsa közepén. - Takarodjanak innen! - kiáltott rájuk és visszahuppant a vízbe.
- Ha siet, még felöltözhet - folytatta Galath figyelmen kívül hagyva a lány szavait. - De ha nem, az sem baj. Ez esetben egy pokrócba burkolva hurcoljuk magunkkal. De azért remélem, a sikolyaitól megkímél minket. Higgye el, felesleges. Az embereim az ivóban vannak. Ha kiabál csak azt éri el, hogy lemészárolják a testőreit.
Alienna egy ideig döbbenten hallgatott, majd felállt és Galath hoz fordult. - Adna egy törölközőt?
A fiatal radörnek egy pillanatra elakadt a lélegzete, aztán, hogy zavarát enyhítse a társaira ordított. - Mit bámultok! Adjatok neki egy törlőkendőt...

(Nos, Együtt vannak a szereplők! Mindenkiről szóltam, aki számít. Akár pihenhetek is, nem. Vagy mondhatnám: holnap folytatjuk. De azért ne essetek kétségbe. Nem teszek ilyet veletek. De most ne csak sört adjatok, valami keményebbet is, hogy legyen még erőm a folytatáshoz...)

...Raven harminc gárdista élén lovagolt be a fogadóba. Valamennyien leugrottak a nyeregből, de a lovakat nem kötötték be az istállóba. A hadnagy számított rá, hogy az Öregember menekülni próbál. Miután az állatokat kikötötték az udvaron kétfelé osztotta csapatát. Az ivóba csak tizenöt ember kíséretében ment be. Amint beléptek az ajtón az egyik szolgáló felugrott és felrohant az emeletre. Végig szaladt a folyosón és bezörgetett az utolsó szobába. Két rövid és egy hosszú koppanás Ez volt a megbeszélt jel. A szolgáló gyorsan lekopogta. Vesztére. Hirtelen kinyílt az ajtó, s berántották. Mire megérthette volna, mi történik körülötte már el is vágták a torkát. A következő pillanatban három férfi lépett ki a szobából. Ruházatuk és termetük miatt megtévesztően hasonlítottak Carszra és a társaira. Egyenesen a lány ajtajához rohantak. Zárva találták. Egyikük a folyosó másik oldalán lengő függönyig hátrált, hogy lendületet vegyen és betörje az ajtót. A függöny mögül kinyúlt egy kéz. Valaki megragadta, majd a bordái közt egyenest a szívébe szúrt. Társai csak a zuhanó test tompa puffanására figyeltek fel. Későn. Összezúzott koponyával zuhantak a padlóra.
Taar és Pageno villámgyorsan elhúzta a holttesteket az útból majd az óriás egy rúgással betörte az ajtót. - Jöhettek.
Galath kilépett a folyosóra, pajzsként maga elé tartva pokrócokba bugyolált áldozatát. Alienna döbbenten nézett körül, s amikor meglátta a hullákat, kifutott az arcából a vér.
- Ezek is magára pályáztak - magyarázta a radör, miközben a lépcső felé vonszolta. - Kapós kis fehérnép maga, hallja e. Persze, aki csak egy pillantást vethetett e csodás idomokra, e hófehér keblekre, nem csodálkozik ezen.
A lány egy hirtelen mozdulattal kitépte magát Galath kezéből, ledobálta magáról a pokrócokat. Meztelenül futott a lépcső felé. Galath egy ugrással utolérte és a földre teperte. - Mondtam már! Az embereim az ivóban vannak. Ha gyerekeskedik csak azt éri el, hogy meztelenül hurcoljuk el. Vegye magára a pokrócokat és maradjon veszteg.
A lány dühösen megrázta a fejét, de engedelmeskedett.
A szokatlan zajra odalent is felfigyeltek. Hirtelen mindenki elhallgatott, és a lépcsőfeljárót fürkészte. Az egyik testőr el is határozta, hogy felrohan, de a félrészeg társaság elállta az útját. Raven rögtön tudta mi történik. Intett az embereinek, hogy készüljenek fel, és várt. Fent a lépcső tetején megjelent egy alak, és pajzsként maga előtt tartotta a lányt. A testőr felüvöltött és őrjöngve vette magát az előtte állókra. Rögtön leütötték. Hasonló sorsra jutott három társa is. Raven azonban mindebből semmit sem vett észre. Kimeredt szemmel bámult a lépcső felé, ahol a takarókba burkolt lányt, nem az ő embere, hanem egy vadidegen férfi hurcolta lefelé vigyorogva.
- Üsd! - hangzott fel e pillanatban a kiáltás, mely magához térítette a hadnagyot. Tíz radör, tíz megveszekedett ördög zúdult rájuk. Az embereit, bár túlerőben voltak meglepte a vezetőjük bizonytalankodása és a hirtelen jött támadás. Ketten közülük halálos sebet kaptak, a többieket pedig sarokba szorították. Közben a lányt kihurcolták az ajtón. Az egész tán addig sem tartott, amíg elmeséltem. A támadók, miután az emberrablók kijutottak az udvarra villámgyorsan meghátráltak, majd eltűntek. Ki az ajtón, ki az ablakokon keresztül távozott. Raven pillanatok alatt áttekintette a veszteségeit. Két katonája meghalt, négyen pedig harcképtelenné váltak. Intett a fogadósnak, hogy lássa el a sebesülteket, majd a menekülő radörök után rohant. Kint, ha lehet még nagyobb felfordulás fogadta. Gárdistái a megriasztott lovaik után futkostak, az emberrablók pedig épp akkor vágtattak ki a kapun.
- Előre megtervezett támadás volt, Uram! - jelentette a helyettese. - Az istállóban rejtőztek. Többen voltak, de nem tudnám megmondani pontosan hányan. Egy részük ránk rontott, a többiek pedig a lovakat kergették szét.
- Ti meg szétfutottatok! - dühöngött a hadnagy. - Lóra és utánuk! Nem szökhetnek el!
A gárdisták nagy nehezen összeszedték magukat és nyeregbe szálltak. Raven lassan hozzákezdhetett az üldözéshez. Amikor kilovagolt a kapun a menekülőket már elnyelte a sötétség, de a hadnagyot ez nem nagyon zavarta. Tudta, hogy az idegenek csak az ártérbe vethetik be magukat, erre pedig csak egyetlen hely kínálkozott. Odavezette hát csapatát, és legnagyobb meglepetésére alig pár lépésnyire maga előtt vágtató lovasok árnyait vélte felfedezni. Azok szemmel láthatóan nem törődtek a mögéjük érkezőkkel. Sebesebb vágtára ösztökélte a lovát, és kivonta a kardját. Felkészült a harcra. Ekkor azonban a növekvő félhold előbukkant a felhők mögül, és a sápadt fény mellett Raven felismerte Zakar gárdistáit. Visszadugta a hüvelyébe a kardját, és előre ugratott. Hagyta, hogy a két sereg összekeveredjék. Később a radöröket is megpillantotta. Egy kisebb ér, vagy fok partján vágtattak az Arthó felé, hogy a mögötte elterülő széles mocsarakban rázzák le üldözőiket. Egy ideig még csökkent köztük a távolság. De mire elérték az Arthó medrét, a radörök egyre nagyobb előnyre tettek szert. Raven ekkor a völgyet kísérő magasparton vágtatott párhuzamosan az ellenséggel, és már majdnem egy vonalba került velük. Zakar egyre jobban lemaradt a mögöttük. - Ha ez így megy tovább - gondolta -, elég előnyük lesz ahhoz, hogy átkeljenek. Akkor pedig bottal üthetjük a nyomukat. - Holott olyan jól elterveztek mindent. Vágta közben persze, mert megállni nem volt idő. Raven jelezte Zakarnak, kergesse a lányrablókat, amíg csak lehet, ne hagyja, hogy átkelhessenek a folyón, ő meg addig elébük kerül. Csakhogy Csak hogy azok az átkozott kurafik túl gyorsak voltak...
A magaspart hirtelen véget ért. Az üldözőknek egy nagyobb tó laposán kellett átvágniuk, mely mélyén ott kanyargott az ér, amit a strejenek foknak hívtak. Körülötte mocsaras rétek terültek el. Raven átkozódva rántotta vissza a lovát. - Az ördögbe! Ha nem vigyázunk itt ragadunk! - de azért nem adta fel. Ha óvatosabban is, de elindult, hogy átvágjon a laposon.
Carlaw végre elérte a Malom fokot. E fok egy tóba vezette a vizet, mely fölött valamikor malom állt, igaz, rég összeomlott, csak a fok neve emlékeztetett rá. A folyó, ahogy azt Storen előre megmondta, a foktő alatt éles szögben elkanyarodott. A kanyaron túl várják őket, hogy segítsék átkelésüket, és leadják a megbeszélte jelet Joliernek: át lehet vágni az Arthó gátjait. Erre azonban nem került sor. Alig gázoltak át valamennyien az ér túlpartjára, amikor éles fények villantak szerte az ártéren. Mintha zivatar zúdult volna a tájra. Carlaw lova felágaskodott, a csapat megtorpant. Galath értette meg elsőként mi történt. - A gát! - ordította. - Átszakadt a gát! - azután megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott a legközelebbi magaspart felé. Társai követték.
A lány még mindig nem értett semmit. Most csak azt látta, hogy elrablója megzavarodott, és megpróbált lecsusszanni a száguldó ló hátáról. Ám Galath számított valami ilyesmire. Megragadta a lány karját és a fülébe súgta: - Maradj szépen veszteg kedvesem. Eddig nem igen eshetett bajod, de most az életünkért futunk - a nagy izgalomban tegezte a lányt, de ez most nem tűnt fel neki. Valóban az életükért rohant. Az ár elszabadult, és csak percek kérdése volt, hogy elborítsa őket.

(Nem hisztek nekem, igaz! Pedig nem hazudok. Kérdezzétek csak meg Floriszt! Ő látta mi történt, amikor az egykori Sadán alatt a töltés elengedte a Liet árhullámát. Ő látta, amint a zúgó ár végigsöpört a város két negyede között elterülő réten, elmosva mindent ami az útjába került: embert, állatot, utat, hidat, házat. Semmi se' maradt! Ahogy mondom: semmi. Csak romok, csonka pillérek, s iszap. Iszap mindenütt...)

...A gárdisták nem voltak ennyire gyakorlatlanok. Rögtön megérezték a változást...

...Raven is észrevette, hogy valami rendkívüli történt. A váratlan fényjelenség neki semmit sem mondott, és Galath szavait sem tudta kivenni, de azt látta, hogy az egyre távolodó alakok megtorpannak, megváltoztatják az útirányukat, és eszeveszett vágtában kísérlik meg elérni az öblözet túlsó partján húzódó folyóhátat. Elmosolyodott. Elébük vághat. Elkaphatja őket. Aztán hirtelen mindent megértett. Az ár! A Loeng szinte az egész vidéket elöntötte, itt azonban ahhoz képest alig csordogált víz a mederben. Minden bizonnyal gátakkal tartották távol az árhullámot, s e gátak most átszakadtak. Rémülten nézett körül. Az imént tértek le a széles folyóhátról. Ha szerencséjük lesz, még elérhetik.
Zakar, a másik hadnagy mindebből semmit sem vett észre. Csak arra figyelt fel, hogy a radörök váratlanul visszafordulnak a partok felé. A nyomukba eredt. Az üldözöttek, ha lehet még tetemesebb előnyre tettek szert. A végsőkig hajszolták lovaikat. Zakar ezen felettébb elcsodálkozott, hiszen hajszolt állatokkal nem bírhatják sokáig ezt az iramot. - Őrültek - gondolta. - A kezünkre játszák magukat. - Mielőtt azonban a közelgő diadal érzete elhatalmasodhatott volna rajta a lezúduló ár csapatával együtt elragadta.
Raven visszaért a biztosnak látszó magaslatra. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A társaikon azonban már nem segíthetett. A gárdistáik nagy részét, és Zakar hadnagyot menthetetlenül elsodorta a víz. - Hát ezt megúsztuk - fordult a körülötte toporgó embereihez, de választ már nem kapott. A völgybe beömlő második árhullám átbukott a magasparton és elsodorta őket. Nem sokkal később már a tó laposa felett úsztak az árral. Közel s távol sehol sem látszott szárazulat. A tengernyi vízből csak egy-két kisebb facsoport csúcsa emelkedett ki.

(Emlékszel, Rovenka! Mikor a marháidat mentettük. Soha sem tetőzött még olyan magasan a Liet. Fenn lapultatok a Tekeres-háton, a víz meg csak jött, jött, jött, mintha meg se' akarna állni. Végül egy talpalatnyi szárazulat sem maradt. A jószág térdig vízben állt, s bőgött keservesen. Félelmetes volt, igaz? Pedig a Liet lassan, szinte észrevétlen dagadt, nem egyik percről a másikra. És később, midőn a biztos menedék felé tereltük a gulyát? Amikor elragadt bennünket a sodrás! Nem felejted el, míg élsz, igaz? Ki tudott akkor odafigyelni a másikra? Valamennyien csak önmagunkkal törődtünk, a saját életünket mentettük. Akárcsak...)

...Galath. Mit érdekelte őkelmét, mi történik a többiekkel? Vadul hajszolta lovát, egyre kétségbeesett erőfeszítésekre buzdítva a kimerült állatot. Hiába, a többiek mégis megelőzték. Hamarosan a sor végén találta magát. Megrémült. Ha az ár utoléri őket nincs kegyelem, elpusztulnak. Lassan felért az egyre szélesedő folyóhátra. Körülnézett. Jobbra tőle egy nem túl mély völgyecske húzódott, alján az elmaradhatatlan fokkal, de azon túl egy magasabb ártéri sziget emelkedett. A fok szemközti partján ligeterdő nőtt, Galath annak fái között tölgyeket vélt látni. Ez pedig azt jelentené, hogy a szigetet nem lepi el tartósan a víz. A társait már nem látta. Magára maradt. Gyorsan döntött. El kell jutnia a szigetre. Épp átgázolt a fokon, amikor utolérte az ár. A víz kezdetben a völgy alsó vége felől fokozatosan emelkedett lassan elborítva a partokat, azután amikor fent átbukott a magaslaton felülről is végig söpört a völgyön, majdnem elérte a sziget peremét is. Galath azonban nem ért rá ezzel foglalkozni. Már bent járt az erdőben, amikor elborította a víz. Egy ideig még igyekezett nyeregben maradni. A lányt szorosan magához ölelve küszködött, hogy az állatot valahogy a part felé fordítsa, de aztán fel kellett adnia. Hagyta, hogy a lova elsodródjék, maga pedig fél kézzel tartva a félájult lányt megragadott egy vastagabb ágat és megpróbálta feltornázni rá magát. A következő árhullám azonban elborította, és magával ragadta mindkettőjüket. Most azonban szerencséjük volt, mert a víz valósággal felrepítette őket egy fa koronájába. Fennakadtak a közvetlenül a felszín alatt terebélyesedő ágakon, majd kétségbeesetten kapaszkodtak felfelé. A víz egy ideig szorosan a nyomukban járt, de aztán megapadt. Galath felsóhajtott. - Eddig jó. - fordult társnője felé. Csak ekkor vette észre, hogy az félig összefagyva, meztelenül kuporog a szemközti ágon. A testére csavart pokrócok elvesztek.
- Úristen - dadogta Galath. - Egészen összefagytál. - Aztán kibujt a köpenyéből, levetette a kabátját is és épp a nadrágjával bíbelődött, amikor észrevette, hogy a lány rémülten elhúzódik tőle. Elnevette magát. - Ne ijedj meg! Csak arra gondoltam, hogy ezeket magadra húzhatod. Igaz a kabátom átázott, de talán jobb, mint semmi.
- De a nadrág maradjon rajtad.
- Rendben. - Galath átnyújtotta a kabátját s a köpenyét, aztán visszahúzódott az ág végébe. Egy ideig szótlanul ültek egymás mellett, majd a lány megszólította. - Miért raboltatok el? Váltságdíjra számítotok?
- Nem. - Galath maga sem tudta mi ütött belé, de azért folytatta - Mi felénk az a szokás, hogy ha egy férfinak megtetszik egy nő, és el akarja venni feleségül, elrabolja.
- Elég otromba szokás - hüledezett a lány.
- Nem hallottál még róla? A liet harcosok így szereznek maguknak asszonyt!

Nagy kópé volt a fiú! Fogalmam sincs, komolyan gondolta-e amit mondott, vagy csak a száját jártatta. Annyi bizonyos: semmi köze sem volt a lietekhez. Hallani hallott már róluk, főként Carlaw-tól, de ha őszinte akarok lenni hozzátok, meg kell valljam, sejtelmem sincs, tudta-e, az északi törzseknél valóban dívott a leányrablás...

- És a nők? - nézett rá Alienna tágra nyílt szemekkel. Galath ott folytatta, ahol az imént abbahagyta:
- Annyi szeretettel és kedvességgel vesszük körül őket, hogy azután örömmel megfeledkeznek erről a kalandról. Majd meglátod Te is.
- Te komolyan azért raboltál el, hogy feleségül vegyél?

(...Most már nem lehetett visszakozni. A fiatal radör egyre jobban belekeveredett füllentései hálójába...)

- Igen. Erre akár mérget vehetsz. Négy évvel ezelőtt pillantottalak meg Sadánban. Azóta keresem a nyomod, és most megtaláltalak. Senki sem vehet el tőlem.

(És itt véget is ért a játék. Sadán oly távol esik Björntől, és Alienna valószínűleg soha sem járt ott, de a megadott időpontban semmiképp. Galath várta, hogy a lány elneveti magát és a fejére olvassa mindezt. Csakhogy a sors — úgy látszik — kedveli a különös tréfákat...)

...Alienna előbb elsápadt, majd a haja tövéig elpirult...

- Sose hittem volna, hogy ilyen következményekkel jár az a kirándulás - sóhajtott fel, majd szemérmesen lesütötte szemét. Galath hálás volt ez utóbbiért, mert ha a lány akár csak egy pillantást is vet rá, elárulta volna az arcára kiülő döbbenet.
- Anyám odavalósi - magyarázta Alienna még mindig maga elé bámulva. - De mond csak! - emelte fel a fejét. - Hogyan találtál rám?
A fiatal radör összeszedte magát, s folytatta a játékot. - Agyagba véstem az arcod, és kiégettetem. Sok felderítőnek, barátnak, kalóznak jutott belőle. Mind téged kerestek. Egyet persze megtartottam. Ha kíváncsi vagy rá ott van a kabátom bélésébe rejtve. Megnézheted.
A lány megrökönyödve vette elő a kis kör alakú agyagtáblát, és elképedve bámulta képmását. Nem sejthette, hogy e táblácskát egy sliven tengerésztiszt, Skyet kapitány készítette két evvel ezelőtt, majd nem tudni miért, tovább adta Joliernek. Amikor Jolier megtudta, ki lesz a csalétek a "leányrabló" Galath ra bízta, hogy felismerhesse őt.
- Aliennának hívnak - mondta hosszas hallgatás után a lány. - Kérlek, add nekem ezt emlékbe.
- A tiéd lehet. - Galath elemében volt - De ne hidd, hogy eleresztelek. Téged nekem szánt a sors. Ezt a Gyógyító Ember mondta, ki a Liet forrásai mentén él, és a víz sodrában látja a jövőt.
Alienna nem válaszolt. Visszarakta a táblácskát a kabát bélésébe. És elmélázva bámulta a vizet. - Ha leendő vőlegénye, Nésa képes lenne ilyesmit tenni érte. - gondolta. - De a kapitány hideg, mint a jég, egy kedves szava sincs. Ez az aranyos fiatal bolond pedig szereti őt. - Elmosolyodott.

(...Képzelhetitek mi járhatott a fejében. Alapvetően romantikus teremtés volt, s imponált neki a legény. Szegényke, talán bele is szeretett elrablójába. Ki tudja? Ki tudhatja? Még akkor is mosolygott, mikor a hidegtől s a kimerültségtől álomtalan alomba zuhant...)

...egy halászkunyhóban tért magához. Kellemes meleg vette körül. A kemencepadkán feküdt prémekbe burkolva, de ruha most sem volt rajta. Felült. Nem látott senkit. Egyedül volt. Fel akart kelni, de ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta az elrablója. Ennivalót hozott. - Ezután ez mindig így lesz - mondta kedvesen. - Reggel, mikor felébredsz, mindig az ágyad mellett találsz majd egy tálca finomsággal. - tette le a lány elé a reggelit. -Ha megetted elmegyek, keresek neked ruhát, addig enged meg, hogy itt maradjak és gyönyörködjek benned.
A lány nem szólt semmit, de mivel éhes volt falatozni kezdett. Elrablója ígéretéhez hűen mellette ült és gyönyörködött. Szegény Galath! Jól tudta, úgy sem teheti sokáig. És valóban. Alienna még be sem fejezhette a reggeliét, amikor feltépték a kunyhó ajtaját. Két fegyveres radör ugrott be rajta. Az egyikük szó nélkül leütötte a döbbentnek látszó Galath ot, a másikuk pedig a lányhoz lépett.
- Elnézését kell kérnünk kisasszony, hogy így berontottunk. Amint tudomást szereztünk arról, hogy elrabolták egy kisebb strejen őrség élén a keresésére indultunk. Szerencsénkre átszakadt a Kauz egyik gátja, így az ár elvágta e gazemberek útját. Ezért bukkantunk ilyen hamar a nyomukra.
- Lietek voltak - mondta elmélázva a lány. - Ez a fiú feleségül akart venni. Négy éve van már a nyomomban. Akkor látott meg Sadán főterén. Nem volt gazember, csak náluk ez a szokás. Nincs lánykérés. Rabolják maguknak az asszonyokat.
Jolier fapofával hallgatta végig a különös magyarázkodást. - Hm. Csakugyan? - álmélkodott, de Licaj Vuv majdnem elrontotta a játékot. Nem tudott uralkodni magán. Kifordult a kunyhóból, befordult a közeli bozótosba, ott aztán kirobbant belőle a kacagás.
Közben Storen az emberei élén belépett a kunyhóba. - A rablókat levágtuk. Néhányan ugyan elmenekültek, de hamarosan azokkal is leszámolunk. - jelentette Joliernek.
- Köszönöm. A további hajszát személyesen irányítom. Ti kísérjétek a lányt Loeng-Lee várába.
- Igenis, Uram!
Aliennát prémekbe burkoltan vezették el. A fogadóban végre tisztességes ruhát vett magára. Megmentői egészen Loeng Leeig kisérték, nehogy baj érje az úton...
Amikor Storen eltűnt, Jolier Galath-hoz lépett. - Felkelhetsz. - rázta meg a vállát.
Galath nem mozdult.
- Ne szórakozz velem barátom! Nem ütöttem akkorát.
- Hát nem - csattant fel a fiatal radör. - De azért egy ideig őrzöm majd a nyomát.
- A látszatra ügyelni kellett. Hanem mond csak, mi volt ez a hülyeség a Lietekről, meg a házasságról?
- Beszélgettünk egy kicsit. Ő kíváncsi volt arra, hogy miért raboltuk el, én meg elmondtam neki. A képmást, amit tőled kaptam, odaadtam emlékbe. Azt állítottam, hogy én csináltam róla, amikor megláttam Sadánba...
- Honnan tudtad, hogy járt Sadánban?
- Hát ez az - vakargatta a fejét Galath -, nem tudtam.
Ezt már Jolier sem bírta nevetés nélkül. - Nagy kópé vagy te - mondta végül. - Tudod, szeretném látni milyen képet vág L'Amantin, amikor meghallja a lány történetét.

(Nos, barátaim, azt én is szerettem volna látni, de e kegy csak Nésának adatott meg, pedig őt nem is érdekelte igazán. De erről majd máskor. mára már eleget jártattam a szám...)

A kiemelt rész valamely szereplő közbevetése; a dőltbetű a kocsmai meséléshez kötődő rész, a zárójelbe tett, dőlttel szedett aláhúzott részeket pedig a mesélő kihúzatta a történetből.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Habib alkotást töltött fel MegtÉRTEM címmel a várólistára

Habib bejegyzést írt a(z) Játsz-Ma című alkotáshoz

Habib bejegyzést írt a(z) Játsz-Ma című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Ősz és tél című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Rebbenés folklórban című alkotáshoz

soltissimo alkotást töltött fel Körforgásban címmel a várólistára

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Boldognak lenni... címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Aranyzúzmara című alkotáshoz

inyezsevokidli alkotást töltött fel fénytörés címmel a várólistára

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Rebbenés folklórban című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Üzenet (őszre, virágra, szívre) című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel A vers ABC-je = H címmel

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Hiába kereslek című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) halálsor című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)