HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 18

Tagok összesen: 1885

Írás összesen: 49090

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

hundido
2019-11-18 06:12:12

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-10-12

Játék az idővel. I.könyv. 3. fejezet. A csapda 1-2.

(Folytassuk a harmadik fejezettel. Ezt ígértem, vagy nem? Végül is mindegy. Akár így, akár úgy, ez már a harmadik fejezet. "Csapda" lesz a címe, esetleg "A csapda". Természetesen Nésa tervére kell gondolnunk, de hogy végül is ki ássa ezt a vermet és kinek, s főleg: hogy ki esik majd bele, az csak a végén derült ki. Írd hát Trivor:)

III. fejezet
A csapda



(...alá pedig az egyest:)

1.



(Így ni! Az utóbbi időben sokat tanultál. Most pedig: a lényegre! Tölts egy sört, Florisz!)

...Az egyre erősödő északi szél üvöltve csapott le a vidékre, és hordta, csak hordta a havat, itt-ott torlaszokat halmozva fel belőle. Darsont kavargó, örvénylő hólepel borította be. A város utcáin egy teremtett lélek sem járt. A jó gazda ilyenkor még a kutyáját is ölbe viszi ki ugatni, egyébként pedig beletörődik, hogy szobafogságra ítélte a vihar. A strejen halászokat ez nem is igen zavarta, ők nem unatkoztak. Nekik a tél a hálókészítés, -foltozás, varsafonás és lészakötés ideje. Akár esik, akár fúj, eszközeiknek készen kell várniuk a tavaszt. A városban rekedt radöröknek azonban semmi dolga sem volt. Eleinte Jolier és Vuv — miközben Galathra vártak — favágással múlatták az időt, utóbb immár Galath, Solt és Carsz társaságában az utcákat takarították, végül munka nélkül maradtak. Kint a szél, a hó és a fagy uralkodott, a nap csak néha, egy-egy pillanatra bukkant elő a szakadozott felhőfoszlányok közül.
- Az öregapám öregapja sem látott ilyen időt! - kesergett Galath, miközben néhány hasáb fát vetett a kályhába. Rossz kedve érthető volt. Az imént fogyott el a tüzelő, s a sors úgy hozta, hogy a fiatal radörnek kellett kibotorkálnia a fáskamrába. - Fel is pakolt tisztességesen - somolygott magában Licaj Vuv -, így legalább két-három órán át nem lesz gondunk tűzifára - nyugtázta magában nem kis örömmel, hisz a következő adag behordása reá várt.
- Ha így megy tovább - folytatta Galath -, tavasszal elviszi a víz a várost. Storen már most is azt forgatja a fejében, hogy kitelepít mindenkit a pusztába...
Aidisz eleresztette a füle mellett a beszélgetés további részleteit. Hallotta a radöröket - közben Jolier, Solt és Vuv is bekapcsolódott a társalgásba -, de nem fogta fel, miről folyik épp a szó. Vele együtt öten ücsörögtek a szobában. A többiek jól ismerték egymást, ő azonban idegennek számított közöttük. Nem mintha éreztették volna vele. Nem. Talán Carsz miatt. Ennek ellenére a férfi úgy vélte, nem lehet közös témájuk. A szoba legtávolabbi sarkában kuporgott, s elgondolkodva hallgatta miként nyeli el a beszélgetés foszlányait a várost ostromló szél üvöltése...
...A szél. Igen, a szél. Hol is hallotta így bömbölni? Mert ő, bár Galath öregapjának öregapjánál valamivel fiatalabb volt, megélt már ilyen vihart, igaz jóval északabbra, a Shain-hegység keleti felén, Secré felett. Joe Mclain elől szökött, és biztos volt benne, hogy nem menekülhet...
- Joe Mclain - ízlelgette a nevet gondolatban, mintha csak zamatos bor volna. - Vajon hol lehetsz? És a világod, melyből érkeztünk? -

(Most elárultam magam. Vártátok, nem? Ezért ültök itt egyre többen és egyre kitartóbban. Tudom. Florisz még a fegyvert is kitette a pultra. Már használhatatlan. Valamikor villant és ölt. Ma már csak egy kacat. Egy a sok közül. Valami, aminek ti még csak nem is sejtitek a rendeltetését. Én néven tudom nevezni. Fontos ez? Lézer! Mond ez nektek valamit? Számít ez valamit? Persze Aidisz is tudta mire való ez a vacak. Használta is. Akkor még valaki volt, később itt, Shain-földön mindene elveszett...)

......Az emberek szemében nincstelen csavargóvá vált, a Tauli Birodalmat keresztül kasul bebarangoló kóborlók egyikévé. Kitagadott nemes? Elcsapott szerzetes? Szökött szolga? Hadat kereső zsoldos? Ugyan kit érdekel? Ugyan ki törődik vele? Ha csak a kora miatt nem. A kalandorok közül ugyanis csak igen kevesen érik el a férfi kor derekát, s ő látszólag ezek közé tartozott. E téren még azt a két slivent is megtévesztette, akik megmentették az életét azon a viharos hajnalon. Szerencsétlenek. Ha csak egy pillanattal később érkeznek, Aidisz már használta volna a fegyverét — a férfi hátán végig futott a hideg az emlék hatására, összébbhúzta magán a takarót, s elmerengve nézett maga elé —, és akkor meg kellett volna ölnie őket. Meg bizony! Nem hagyhatta, hogy bárki akár egyetlen pillantást is vethessen lézerpisztolyára. Ezért nem lőtt azonnal, amikor megpillantotta a medvét. Remélte, hogy az állat szépszerivel odébb áll. Ha a hegyek között született volna, nem ringatja magát hamis illúzióba. Tél közepén csak vérmedvék bóklásznak az erdőkben...
...Vérmedvék, emberevő fenevadak. Mclain mennyivel volt jobb? És ő, ő maga? Egyetlen apró mozdulat: az ujja megfeszül a ravaszon, és a vadállat füstölgő bundával rogy le a földre. Kitűnő lövész volt, nem sosem tévesztette el a célt. Csakhogy akkor nem mert lőni. A fegyver markolata megnyugtatóan simult a tenyerébe. Minden olyan egyszerűnek tűnt. És mégis. Valahol a felhők felett szemek keringtek...
...Az szemeim, Aidisz! - vélte hallani Mclain hangját - Az én szemeim! Látni foglak, hehe! Menj csak! Menj! Mire vársz? Miért nem bújsz elő? Egyszer úgyis hibázol. Elég egy aprócska villanás. Én itt ülök a hírközpontban, a képernyő előtt, és a gépek jelzik majd, hol vagy. Könyörtelenül és pontosan. Hallod, Aidisz! Hallanod kell! Tudom, hogy itt lapulsz valahol! Hallod! Gyere vissza! Nem esik bántódásod, csak gyere vissza, te szemét! Gyere elő, különben kitaposom a beled! Hallod! Dugd elő a mocskos pofádat! Úgy sem bújhatsz el! Vagy úgy akarod végezni, mint az a nő? Vagy mint Zsolt?! Válaszolj az Istenit! Felelj végre!
Persze, neki eszébe sem jutott megszólalni. Lapult, mint nyúl a fűben, s remélte, hogy egyszer csak vége szakad a litániának. Mint ahogy most sem tett mást. Feküdt a hóban, fejét a sziklafalnak támasztva, és remélte, hogy a medve békén hagyja. Lehetetlen helyzet! Egyfelől Mclain, aki ül a gépei között, miként egy hatalmas pók a hálója szélén, és vár, másfelől egy bűzös, legalább két ember magas szörnyeteg, amely arra készül, hogy rávesse magát. Az állat két lábra ágaskodott. Aidisz úgy érezte, ugrani készül. Nem volt választása, a lézerpisztolyért nyúlt. Ekkor azonban négy nyílvessző surrant gyors egymásutánban. A fenevad megtorpant, majd lassan, szinte észrevétlenül összeesett. Aidisz fellélegzett. Korán. Két férfi jelent meg vele szemben a sziklák tövében. Slivenek voltak, ráadásul urak. Felé tartottak, s neki nem maradt elég ideje, hogy elrejtse fegyverét. Egy pillanat tört részéig arra gondolt: megöli megmentőit, aztán elvetette az ötletet. Semmit sem oldana meg vele. Mclain azonnal rájönne, hol bujkál és megtalálná... De igazából nem is ez tartotta vissza. Miközben észrevétlenül a hó alá dobta a pisztolyt arra gondolt ha most visszaélne hatalmával, mennyivel lenne különb azoknál, akik elől elfutott. Mert akkor még hatalmasnak hitte magát...

Vuv közben bort töltött az asztalon álló kupákba. Aidiszt is kínálta volna, de ő elutasítóan rázta a fejét.

...A két sliven nem firtatta ki ő és honnan jött. Úgy tűnt, mintha számítottak volna arra, hogy ott találják. Aidisz persze, akkor agyrémnek tartotta az egészet, később azonban kiderült: nem is járt olyan messze a valóságtól...

Megmentői északra kísérték. Nem, nem volt a foglyuk, bár egyértelművé tették: rossz néven vennék, ha nem teljesítené kérésüket. Nem ellenkezett, hagyta, hagy sodorják tovább az események. Ha tudja, mi vár rá, talán megszökik, de csak talán...
A Gonoszföld határán találkozott Carsszal. Őt egy percig sem tudta megtéveszteni. A Küldött - ahogy a slivenek nevezték - csupán egyetlen pillantást vetett rá, majd megkérdezte:
- Honnan jöttél?
- Secré alól... - kezdte volna a választ, de a másik leintette.
- Te is tudod, mire gondolok! Honnan keveredtél ide? Melyik világból?
Akkor egy pillanatra belészakadt a szusz. Nem kapott levegőt, csak tátogott, mint a partra vetett hal.
- Nem érted? - gyötörte könyörtelenül Carsz. - Arra vagyok kíváncsi: ki vagy, honnan kerültél ide, és mit keresel itt?
- Tudom. Pontosan tudom - dadogta. - De te, te hogy jöttél rá?
- Rád van írva...
- Valóban?
- Mikor néztél utoljára tükörbe?
- Napját sem tudom...
- Akkor azért nem tűnt fel neked...
- Te sem tartozol közéjük! - ismerte fel a helyzetet.
- Csakhogy én az istenük küldötte vagyok! - mosolygott Carsz hidegen. - De te?!
- Egy szerencsétlen nyomorék...
- Aki lézerfegyverrel játszott és hatalmasnak képzelte magát.
- Honnan tudsz te erről?
- Annak köszönd az életed, hogy ők még csak nem is sejtik - intett Carsz a slivenek felé. - Amióta uralkodójuk, Sudaca eltűnt, kicsit neheztelnek az ilyen eszközök miatt.
- Semmi közöm az egészhez. Működik itt valami, amiről nem tudjuk, hogy mi - mentegetőzött Aidisz kétségbeesetten. - Mclain járt ott már párszor, és egyszer engem is magával vitt, de esküszöm, semmit nem értettünk. Van ott egy férfi, de szerintem neki sincs beleszólása az eseményekbe...
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: hogy kerülsz ide?
- Az expedícióval. Mclain a vezetője. Joe Mclain.
- A pilóta?
- Űrhajós.
Carsz elmélázva bámult maga elé. - Érdekes - suttogta végül, mintegy önmagának. - Mindegy - legyintett aztán -, ne firtassuk! legyél az, akinek hazudtad magad: Aidisz, a kóborló.
Ennyi volt? Vagy talán több? A férfi, aki Aidisznek hazudta magát, most hiába erőltette emlékezetét, nem tudta felidézni a beszélgetés részleteit, nem tudta, és nem is akarta. Carsz segített neki. Elrejtőzhetett Mclain elől, s akkor ennél többre nem is számíthatott. Most azonban úgy érezte, újabb kelepcébe került. Az események egyre lehetetlenebb helyzetbe sodorták. Nem akart részt venni ebben a játékban. Ő is hallott a legendáról, határozott elképzelése volt a játékmester személyéről is, és azt biztosan tudta: semmilyen körülmények között sem akar még egyszer találkozni vele...

Alkonyodott. A szoba lassan homályba borult. A radörök a tűz körül ültek, csendesen iszogattak, s közben történetekkel szórakoztatták egymást. Aidisz egyetlen pillanatig úgy vélte, Soltot hallja, a következő percben azonban már aludt is. Álmában belátta: tévedett Nair személyét illetően, mint ahogy azt is: a vele való találkozás elkerülhetetlen. Ám miután felébredt, az álom elszállt, és ő semmire nem emlékezett.

(
Ti emlékeztek még az álmaitokra? Persze, most azt gondoljátok az öreg Sarban-kai megkergült. Képernyőről beszél, gépekről, különös fegyverekről, idegen világokról! Pedig ne áltassátok magatokat: épp ezért vagytok itt, lesitek minden szavam. Valahol, a szívetek mélyén tudjátok: igazat szólok, s mégis: azt remélitek, álom az egész. Csakhogy, barátaim az álom is valóság. Sokkal mélyebb valóság, mint amit ébren éltek át...)


Aidisz rosszul hallotta: Solt egy szót sem szólt, csak üldögélt a tűz mellett, tenyerébe támasztva állát, és bámulta a lángokat. A háttérben Jolier és Vuv vitatkozott. Semmiségeken. De a fiú pontosan tudta mi áll nézeteltérésük hátterében. Tudta, mint ahogy azt is sejtette, a kérdést úgy sem kerülhetik meg, jobb lenne hát mielőbb túlesni rajta. Galath is hasonlóképp gondolkodhatott, mert - bár most Vuvon lett volna a sor - feltápászkodott, leakasztotta a szegről a viharlámpát, meggyújtotta és elindult vele az ajtó felé.
- Hé, kölyök! - kiáltott rá Licaj Vuv - Most én következek!
- Úgy látom, sürgős veszekedni valótok akadt. Intézzétek el nyugodtan. Ne zavartassátok magatokat. De ha ölre mennétek, kint tegyétek. Házigazdáink nem örülnének, ha összevéreznétek a szobát - vetette oda fpghegyről mielőtt kifordult volna az éjszakába.
- Túl sokat enged meg magának ez a kölyök! - állapította meg ingerülten Jolier, a társának azonban hasznára vált a kioktatás. - Nem tudom mi eshetett belém? - vonta meg a vállát. - Talán az idő és a tespedtség. Bocsáss meg, pajtás! - tette a kezét Jolier vállára. - Legközelebb igyekszem uralkodni magamon.
Solt elgondolkodva figyelte a jelenetet. Tudta, Vuv ígérete lyukas garast sem ér. Az ellentét kimondhatatlanul is ott feszül a két férfi közt, és ezen az sem változtat, hogy eddig barátok voltak. - Miért nem néztek szembe önmagatokkal? - fordult hozzájuk - Pontosan tudjátok, mi a bajotok egymással, mégis: kerülgetitek a lényeget, mint macska a forró kását. Miért? Miért nem mertek megbízni a egymásban?
A két férfi döbbenten nézett Soltra. Hirtelenjében egyikük sem tudott mit felelni. Vuv tért magához előbb: hangosan felnevetett.
- Elég! - kiáltott rá Jolier. - Elég legyen ebből! - ordította magából kikelve...
...Aidisz összerezzent a sarokban, s ha lehet, még jobban önmagába zárkózott, de nem ébredt fel...
- Ugyan, cimbora! - próbált kedélyeskedni Vuv. - Feleslegesen mérgelődsz!
Társa azonban nem hallgatott rá. - Tudni akarom, mire gondolt ez a kölyök! - sziszegte hidegen. - Mit kerülgetek én? Mi itt a lényeg?
- A lényeg? - hallatszott egy hang az ajtóból. - Egy mondatban összefoglalhatom: ránk telepedett a sötétség.
- Fogd be a szád! - üvöltötte Jolier az érkező felé, abban a hiszemben, hogy Galath tért vissza a fáskamrából. - Mit tudsz te erről?! Fattyú!
- Sokat - felelt az érkező csendesen -, sokkal többet, mint te. Bár ha így folytatod, hamarosan személyes tapasztalatokra is szert tehetsz, akkor talán utolérhetsz, sőt! le is körözhetsz, azonban én a helyedben nem törekednék erre. Kétes dicsőség ez...
- Carsz! - ismerték fel a küszöbön álló alakot a radörök.
- Végre, megjöttél! - sóhajtott fel Solt.
- Soha jobbkor! - csatlakozott hozzájuk Galath, aki épp ekkor cipelt be egy nagy kosár fát. - Ezek ketten itt - mutatott Vuvékra - kevés híján ölre mentek.
- Galath túloz! - erőltetett mosolyt az arcára Jolier. - Épphogy csak összekülönböztünk valamin.
- Persze!
Carsz lecibálta kesztyűit, zsebre tette azokat, kibújt a bundájából, az egyik szék karfájára hajította, majd a kályhához lépett és az izzó vas felé tartott elgémberedett kezeit. - Pokoli idő tombol odakint. Metsző hideg van, ráadásul a szél az ember arcába vágja a havat. Az orromig sem láttam, vakon kellett botorkálnom a torlaszok között. Nem könnyű! Az első hasra esésig még töprenghetsz hiábavalóságokon, elkalandozhatnak gondolataid, a második után azonban már csak arra fogsz figyelni, hogy egyik lábadat pontosan a másik elé rakd, a vágyaid netovábbja pedig egy kellemes meleg szoba, a kályhában duruzsoló tűz és egy forró ital lesz, és minden vita, minden nézeteltérés kicsinyesnek tűnik.
Jolier szemmel láthatóan megzavarodott. - Mi bajotok van? - nézett körül idegesen. - Előbb Galath, aztán Solt, most meg Carsz? Mi esett belétek? Azért mert a vita hevében egy kicsit megemeltem a hangom?
- Hány napja nem mozdultok ki ebből a szobából? - fordult felé Carsz. - Öt? Tíz? Vagy még több? Nem csoda, ha nyomaszt benneteket a tétlenség. Ennek azonban nem sokára vége.
- Clart végre elszánta magát? - kérdezte reménykedve Galath. - Két teljes napja, hogy ki se dugtuk az orrunkat a házból. Még a kocsmába se mehettünk. Cooren ki se' nyitott a vihar miatt. Így aztán kimaradtunk mindenből.
- Tegnap délelőtt ült össze a tanács. Biztosan emlékeztek rá. Akkor épp csendesedett valamennyit a szél. A hó is elállt. Volt némi esélye, hogy végre lélegzethez juthatunk...
- Igen - bólintott elgondolkodva Solt -, rövid időre még a Nap is kisütött. Én bolond, azt hittem, enyhül egy kicsit a tél...
- Én is. A Loeng hídjánál kapott el a vihar. A fogadóban szálltam meg. Nem igen törődtem vele, hogy felismernek-e vagy sem. De amikor az első tisztának ígérkező reggelen az egyik fickó lóra pattant és elvágtatott, hirtelen forró lett a talaj a talpam alatt. Amíg tomboltak az elemek, senki sem értesíthette L'Amantint vagy Nésát. Biztonságban éreztem magam. A pillanatnyi szünet azonban engem is megzavart. Fogalmam sem volt róla, eljuthat-e a hírnök Loeng-Leebe, de nem kockáztattam. Én is felkerekedtem. Rosszul tettem. Nyugodtan maradhattam volna. Két órával később olyan hóvihar kerekedett, mihez foghatóra még a legöregebbek sem emlékeztek. Szerencsére épp egy tanya mellett haladtam el, ennek köszönhetem, hogy itt vagyok. Ha a szabadban kell eltöltenem az éjszakát...
De erre jobb nem is gondolni...
A vihar itt sem lehetett kíméletesebb, mert a tanácstagok nem mertek hazatérni. A városházán éjszakáztak. Legalább volt idejük alaposan meghányni-vetni a dolgokat. Helyzetük egy cseppet sem irigylésre méltó. Az ősz rendkívül sok esőt hozott, a tél eleji olvadás pedig áradást, később a hirtelen jött hidegben földig fagytak a fokok, emiatt a víz nagy része az ártéren rekedt. A folytatás semmivel sem kedvezőbb. Több mint két hete kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan hull a hó. Ha hirtelen jön a tavasz, annyi víz lesz itt, hogy a templom tornya se' látszik ki belőle.
- Storen azt javasolta, telepítsék ki a várost az ártér peremére - vetette közbe Jolier. - Még L'Amantinnal is akart tárgyalni erről...
- Ez természetes. Ki ismerné jobban a folyókat, mint egy fokmester. Ő pontosan tudja mire számíthatunk. Az árvíz nem tréfadolog.
- Egy esetleges szövetség L'Amantinnal még kevésbé az!
- Ha az ár kiönti Darsont, meg kell egyezni a Gárdával...
- Soha! Ha a strejenek egyezséget kötnek L'Amantinnal végérvényesen felborulnak az erőviszonyok. Semmi esélyünk sem lesz. Nem engedhetjük, hogy a főherceg megkaparintsa a trónt!
Erre senki sem tudott mit mondani. Némacsend telepedett a szobára. Nem hallatszott más, csak a szél siránkozása, s a tűzre rakott fahasábok pattogása.
- Ti másképp látjátok? - Jolier kétségbe esetten fürkészte társai arcát.
- Mindegy, ki szerzi meg a trónt. Clartnak nincs választása. Bármit is kér L'Amantin, meg kell adnia. Ne feledd, nemcsak Darsonról van szó. Egy hirtelen olvadás tengerré változtatja az árteret Loeng-Leetől le egész Rianig. Számold csak meg hány város, hány község, hány tanya fekszik szétszórtan e területen? Valamennyi víz alatt lesz. Gondold csak végig! Egyetlen hát, egyetlen sziget sem marad szárazon. Nincs mese: az embereknek el kell majd hagyniuk az árteret. Csak a pusztákra menekülhetnek...
- Harcoljanak!
- Ezt nem mondod komolyan! Asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel, háborúskodni hátország nélkül!? Tudod, te mit jelentene ez!? Milyen vérfürdővel járna!?
- Néha áldozatot kell hoznunk a cél érdekében...
- Úgy is van! - avatkozott bele a vitába Vuv - Csakhogy te másokat akarsz feláldozni!
- Fogalmatok sincs arról, mekkora a tét! Még neked sem Carsz, pedig téged azért ettől többre tartottalak! Nekünk Nairral kell megküzdenünk!
- Túl nagy jelentőséget tulajdonítotok annak a regének...
- Te is azt tennéd, ha kaptál volna egy ilyen üzenetet - csattant fel ingerülten Jolier, s egy agyaglapocskát vett elő az övtáskájából, de Carsz csak legyintett: - Semmit sem jelent! - sugallta mozdulata, miközben valami epés megjegyzésen törte a fejét. Ugyanakkor Galath a gyűrűjével játszott és azon gondolkodott, megemlítse-e miből készítette, Vuv azonban mindkettőjüket megelőzte:
- Azt hiszem, Carsz, rosszul ítéled meg a helyzetet. Épp az a baj, hogy nem vesszük elég komolyan. Tudom, azt mondhatnád erre: hajlamosak vagyunk a túlzásokra. Néhányan közülünk kaptak valamilyen üzenetet. Egy suta mondatot, Hét Megnevezhetetlen Hős eljöveteléről, s most azt hisszük, nekünk kell megváltani a világot. Talán így is van. Csakhogy e hitünk törékeny, mi magunk pedig következetlenek vagyunk. Először is: néhányan agyagtáblán kapták meg a jelet, mások aranylemezkén. A különbség szembeötlő, mégsem szenteltünk elég figyelmet e ténynek. Másodszor: tudjuk, hogy az agyagba égetett üzenet Niaktól származik. Hetet küldött el, hisz ő is ismerte a regét. Mi azonban csak hármat azonosítottunk be, a többit nem is kerestük, abban a hitben, hogy menetközben arannyá váltak. Az a lehetőség, hogy mindkettőből hét-hét van, meg sem fordult a fejünkben. Pedig ez legalább olyan valószínű, mint bármely más megoldás. És végül a legfontosabb: a Hét Megnevezhetetlennek nem egymás ellen kell harcolnia! - Vuv szembe fordult Jolierrel és mélyen a szemébe nézett. - Valaki játszik velünk. Dróton rángat valamennyiünket, és rajtunk sajnos semmi sem múlik. Ha most erőltetjük a játékot, csak bábok lehetünk. Ha kivárjuk a sorunk, szereplőkké válhatunk, akár főszereplőkké is. Felnőhetünk a feladathoz! Ehhez azonban most hagyni kell a fenébe az egészet. Szedelőzködjünk fel, látogassuk meg L'Amantint! Fedjük fel a kártyáinkat, és beszéljünk meg mindent közösen!
- Neked elment az eszed - állapította meg csendesen Jolier.
- Inkább most jött meg - jelentette ki határozottan Vuv. - Egyébként Leakennek is ez volt a véleménye. Ha hiszünk a legendákban, és vállaljuk a ránk osztott szerepeket, akkor szövetséget kell kötnünk L'Amantinnal.
- Neked senki sem osztott lapot, Vuv! Fogalmad sincs, miről beszélsz!
- Nagyon fennhordod az orrod, Jolier! Ráadásul elvakít a bosszúvágy! Mindent hajlandó lennél odadobni, csakhogy leszámolhass L'Amantinnal!
- Most vagyunk a lényegnél! - csapott le a végszóra Solt, mielőtt Jolier megszólalhatott volna. - Ezt kerülgettétek egész idő alatt. Leaken két legbefolyásosabb alvezére - mutatott rájuk megvetően -, mindketten azt hiszik, tőlük függ, hogyan dönt a rendfőnök; az egyik háborút akar, a másik békét...
- A háború elkerülhetetlen - kiáltott fel a két radör szinte egyszerre. - Csak az a kérdés, ki ellen és kinek az oldalán harcolunk... - fűzte hozzá Vuv.
- Ez a magyarázat az agyagtáblákra! - csapott az asztalra Jolier. - Ha utána számoltok, kiderül: a hét hős, most tulajdonképpen nyolc. A két Bosszúállónak le kell számolnia a Trónkövetelővel. Így csak heten maradnak, és végre szembefordulhatnak Nairral!
- Rossz nyomon jársz, Jolier - vélte Carsz. - A nevek csak arra jók, hogy elrejtsék a Megnevezhetetleneket. Az a gyanúm, teljesen mindegy mit csinálunk. Amíg mi itt azon rágódunk, hogy kik a Bosszúállók, ki a Trónkövetelő, miért éppen ők és főleg: kinek kivel kell leszámolni, addig valahol az igazi főszereplők teszik a dolgukat.
- Rendkívül érdekes, de ha ez tényleg így van, akkor miért pont mi kaptuk ezeket a vackokat? - dobta az asztalra a gyűrűjét Galath.
- Talán azért, mert a játék végére belenőhetünk a szerepbe. Talán mert mi felismerhetjük az igazi Hősöket, talán másért. Nem tudom. Még az is lehet, hogy nincs is itt semmiféle játék. Néhányan találtak egy-egy aranylemezt, mások agyagtáblácskára bukkantak. Azt azonban, hogy ez mit is jelent egyikünk sem tudja.
- De azért mind egy színpadon vagyunk, a cselekedeteink kiegészítik egymást - vélte Galath.
- Ki tudja, hányan vagyunk. S hogy mind itt lennénk? El tudjátok képzelni, hogy pont a slivenek maradnak ki a játszmából? Avaba Faet, Skyet, Sudaca, Escor, mind-mind egy-egy szereplő lehet. És ők nincsenek itt...
- Így nem jutunk semmire - állapította meg Jolier. - A regében megjelölt események így is úgy is küszöbön állnak. Nair végzete beteljesedik. Ha mi szerepet kapunk ebben a játékban, jó, ha nem, az is jó. Nekem mindenesetre az a véleményem, tegyünk úgy, mintha nem tudnánk semmiről...
- Egy pillanat - szakította félbe Joliert Vuv. - Ez a tanács ismerős. Starig javasolta ugyanezt Leakennek. Ha jól emlékszem, nem hallgattunk rá, de tegyük fel, hogy most megfogadjuk. Tegyétek a kezeteket a szívetekre, és igaz lelketekre mondjátok; ezek után tudnátok úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna?
Senki sem válaszolt. - Kiült az arcotokra a tanácstalanság - élcelődött Vuv. - Ha a Nair végzetéről szóló jövendölés nem kavar meg bennünket, egy szavunk sem lenne Clart szándéka ellen. Még neked sem, Jolier! Te is látod, hogy a strejenek nem tehetnek mást. Az árvízzel nem egyezkedhetnek! L'Amantin az egyetlen esélyük. Tűzszünet a Gárdával. És a két fél érdekei most egybeesnek. Ha a strejenek csatlakoznak a szövetséghez, a teljes Délvidék felsorakozik Taul ellen. Meg fognak állapodni. És ez így helyes!
- Nair meg röhög a markába!
- Pontosan. Erről van szó, Jolier! Azt hiszed, hogy szerepet kaptál az istenek harcában, és ehhez mérsz mindent. Tévedhetetlennek tartod magad, s közben csak önfejű vagy! Azt hiszed, a célod szent, és nincs olyan ár, amit meg ne adnál érte. Feláldozunk egy népet? Nem nagy ügy, hisz a teremtett világ jövője forog kockán! Csak a bosszúdért nem tennél ilyet. De elgondolkodtál-e már azon: mit is jelent számodra e játszma! Nem lehet, hogy csak megfelelő ürügyre van szükséged? Nem lehet, hogy Nairral takarózva akarod kielégíteni kicsinyes vágyaid?
- Nem! És ezt neked is tudnod kellene! Nem én akartam ezt a játszmát! Ha tehetném ma is a földet túrnám! Érted! - felrúgta a hozzá legközelebb eső széket. - Értitek? - fordult a többiek felé.
- Mindannyiunkat értek veszteségek - jegyezte meg csendesen Solt, de Jolier letorkollta:
- Ugyan! Egyikőtök sem élte át, amit én! Ti nem veszítettétek el a szeretteiteket...
- És ezt pont Soltnak mondod? - kérdezte döbbenten Galath.
- Neki! Pont neki. Egyetlen egyszer sem találkozott az apjával, az anyjára pedig nem emlékezhet. Mit tudja ő, mit jelent holtan találni azokat, akik hosszú éveken át az életedet jelentették?!
- Úgy látom, a vita kezd elfajulni - jegyezte meg csendesen Carsz. - Talán jobb lenne, ha követnénk Aidisz példáját, s mindannyian nyugovóra térnénk.

(Tegyük ezt mi is? Vagy bírjátok még? A sör most jobban esik, mint máskor, s én még elszopogatnék egy-két korsóval. Persze, elüldögélhetek közben a magam csendességében, de folytathatom is. Legyen hát: )

Vuv hajnaltájt riadt fel lidérces álmából. A földön feküdt, közvetlenül a tűzhely mellett. Jobbra tőle Jolier hortyogott, szemben vele az ablak alatt Solt lélegzett egyenletesen. Carsz a fal mellett aludt, de onnan nem hallatszott semmi nesz. Nem így a konyhából. Vuv feltápászkodott, magára kapta ruháit, s a kijárat felé osont.
- Forralt bor? - szimatolt bele a levegőbe, amint becsukódott mögötte az ajtó.
- Jó reggelt! - köszöntötte Aidisz, majd válasz helyett töltött egy adaggal a gőzölgő italból.
Vuv üdvözlésképpen biccentett a fejével, majd két kezébe fogta a bögrét és áhítatos arccal megjegyezte. - Isteni az illata! Álmodni sem mertem, hogy ilyen élményben lesz részem - kortyolt bele a borba.
- Úgy egy órája különös zajok vertek fel legédesebb álmomból - magyarázta Aidisz. - Utána már nem tudtam elaludni, s arra gondoltam: hasznossá teszem magam.
- Kitűnő ötlet volt...
- Kivel hadakoztál álmodban?
- Nagy zajt csaptam? - tért ki a válasz elől a radör.
- Csodálom, hogy egyedül én keltem fel rá...
- Én is. Bár az igazat megvallva: fogalmam sincs. Van ez így. Az ember felébred, és az álom elszáll.
- Ismerem ezt az érzést - bólintott Aidisz. - Én is el szoktam felejteni az álmaimat. Pedig néha jobb lenne emlékezni rájuk.
Vuv megvonta a vállát. Nem érdekelték az álmok. Nélkülük is volt elég töprengeni valója. Az este alaposan összekapott Jolierrel. Eleinte csak apróságokon. - Talán a bezártság miatt - gondolta a radör. - De az is lehet, hogy Soltnak volt igaza. Vigye el az ördög! - legyintett aztán és kilépett a tornácra. Aidisz elgondolkodva bámult utána.
Kint hideg volt, de a szél már nem fújt, és a hóesés is elállt. Csendes, derült reggel köszöntött Darsonra. Az égen szikráztak a csillagok, s messze keleten halvány pír jelezte a közeledő napkeltét. Vuv fázósan toporgott az udvaron. A vihar tisztára seperte a ház előtti teret a kerítés mentén és a kapuban halmozva fel a havat. - Úgy látom, áshatjuk ki magunkat! - állapította meg egykedvűen a radör, aztán már ment is a lapátért. Mire a nap felkelt, takaros kis folyosót vágott az embermagas hóban az utcáig. Az indulatait azonban ezzel még nem sikerült levezetnie. Érezte magában a feszültséget. Izgatottan nézett körül. Hátrább a szín alatt felvágatlan fatuskók sorakoztak. Mellettük nagyobb rönkbe vágva egy balta várakozott. Licaj Vuv lassan, mintha vadat cserkészne be, a farakás mellé került. Kezébe vette a favágó szerszámot, ujjait végig simította az élén, miközben elgondolkodva méregette a halmot. - Délre kész lehetek vele - gondolta, miközben az első fadarabot felállította a tönkre.
A balta a magasba emelkedett és lecsapott, aztán újra és újra. Vuv fáradhatatlanul dolgozott. Kabátja ott pihent mellette, szögre akasztva. Hamarosan csatlakozott hozzá a zakó és az ing is. Vuv félmeztelen volt, mégis kiverte a víz.
- A végén még megfázol - jegyezte meg egy hang mellette. A radör nem ismerte fel, ki szólította meg. Leengedte a baltát tartó kezét, megtörölte izzadt homlokát, vetett egy pillantást a felhasogatott tüzelő halomra...
- Jó másfél órája vágom itt a fát - futott át agyán a gondolat...
...s csak aztán fordult a mögötte álló ismeretlen felé.
- Üdv, Storen! - mosolygott, amikor meglátta a fokmestert. - Rád számítottam a legkevésbé, - csóválta a fejét, miközben a kúthoz lépett.
- Csak nem akarsz megmosakodni? - csodálkozott a strejen.
- Ha a Loeng nem fagyott volna be, most úsznék egyet a folyóban! - nevetett a radör, miközben felhúzta a vödröt. - Nincs jobb ilyenkor egy üdítő fürdőnél! - locsolta a hasára és a hátára a jeges vizet. - Nincs kedved kipróbálni?
- Talán majd máskor. A többiek?
- Amikor legutóbb láttam őket, még aludtak. - Vuv alaposan végig dörzsölte felsőtestét, majd magára vette az ingét. - De az nem most volt - fűzte hozzá -, azóta biztos felébredtek. Talán már a reggelin is túl vannak...
- És te?
- Tegnap este egy kicsit összezörrentünk. Tudod, szokatlan nekünk ez a meddő várakozás. Az ember csak ül a félhomályban, és emészti magát. Csoda, ha a végén majd szétrobban? Én sem bírtam a véremmel. Reggel aztán kijöttem havat lapátolni, meg fát vágni. A fiúk meg ismernek annyira, hogy tudják, jobb, ha ilyenkor nem háborgatnak. Meg kell várni, amíg lecsillapodom...
- Na, akkor jó hírt hozok! - nevette el magát Storen is. - Pedig azt hittem, el foglak keseríteni benneteket. A tanács úgy határozott, hogy egy kisebb csapatot küld ki a Siton völgyébe. Az árvíz miatt. Régen, még a slivenek idejében volt itt egy árokrendszer, amelyen keresztül a Loeng nagyobb árhullámait végig vezették az Alföld peremén, egészen a Yutu-pentyig. Fel kellene mérnünk, használhatók-e ezek a régi sáncok, illetve, hogy mennyi hó esett arra a vidékre. Ha szerencsénk lesz, elterelhetjük az ár egy részét, s nem kell kitelepíteni az ártéri községeket...
- L'Amantinnal nem is tárgyaltok?
- A követek holnap reggel indulnak. Nem kockáztathatunk. A tanács úgy döntött, hogy csatlakozunk a szövetséghez. Clart részt vesz majd Rodet koronázásán...
- Hogyan?! Csak nem azt akarod mondani, hogy Rian uralkodója lesz a királyotok?
- Ha elfogadják a feltételeinket, akkor igen.
Vuv visszalépett a tornáclépcsőről és szembefordult a fokmesterrel. - Tudjátok mit jelent ez? - kérdezte döbbenten.
- Mi igen - felelt Storen kimérten.
- Persze! Én azért ezt nem hangoztatnám ilyen nyíltan. Különösen nem Jolier előtt.
- Én is csak neked mondtam. Népem vezetőin kívül alig egy pár ember hallott erről. Jolier nincs köztük, és nem is lesz. De nem erről akartam veled beszélni. Ma reggel egy kisebb csapat radör érkezett a városba. Üzenetet hoztak Joliernek.
- Ismered őket.
- Talán. Mintha a te harcosai lennének. De erre nem esküdnék meg. Mindenesetre lepihentek, és meghagyták, hogy délig senki se zavarja őket.
- Biztos, hogy az enyémek! - nevetett Licaj Vuv. - Ez a módi Cornra vall. Más nem igen engedné meg magának, hogy így viselkedjen.
- Jellemző - hallatszott az ajtó felől. Storen és Vuv döbbenten fordult a hang irányába. Jól sejtették: Jolier állt a tornácon. A két férfi nem tudta, mikor jöhetett ki a házból, közönyéből azonban arra következtettek, hogy beszélgetésük koronázásra vonatkozó részletét még nem hallhatta, ellenkező esetben most legalábbis dühöngene... - Amilyen a kapitány, olyanok a katonái. Mindig mondtam neked, hogy Corn túl sokat enged meg magának.
- Mondani mondtad, de... - kezdte Vuv, aztán meggondolta magát és elharapta a folytatást.
- Fáradtak voltak és teljesen átfagytak - mentegette a radöröket Storen. - Azon felül, engem megkértek, hogy adjam át az üzenetet.
- Ez minden?
- Ez! - nyújtott át egy levelet Storen. Jolier szó nélkül átvette, majd elolvasta. Tekintette elkomorodott. - Ezt nem hittem volna! - suttogta maga elé.
- Valami fontos? - kíváncsiskodott Vuv.
- Nem, nem fontos - legyintett a radör -, csupán Skyet akar találkozni velünk, harminc nappal a Tavaszünnep előtt - mondta, majd rövid hatásszünet után hozzá tette: - Szeretné, ha a Küldöttet is magunkkal vinnénk.
- Nem értem - csóválta a fejét Carsz. - El sem tudom képzelni, mit jelenthet ez - nézet tanácstalanul két társára, miután meghallgatta Leaken üzenetét. - Az elmúlt télen találkoztam Faet egyik főemberével, Escorral. Kölcsönösen segítettük egymást, de semmi több.
- Semmi több? - ámult Jolier. - És a karavánok? Amikor az Öregembert kísértétek a slivenek kézről-kézre adtak.
- Ez igaz, csakhogy az a megkülönböztetett figyelem nem nekem szólt. Azon felül, ha bármit akarnak tőlem, közvetlenül is a tudtomra adhatták volna. Alkalmuk volt rá, több mint elég.
Jolier elgondolkodva vakargatta az állát, Carsz értetlenül meredt maga elé, Vuv pedig egykedvűen piszkálgatta a körmét. Solt érdeklődve figyelte hármójukat. Izgalma átragadt Aidiszre is, aki közelebb húzódott a társasághoz. Galath villámgyorsan felpattant a helyéről, kisietett a szobából, hogy pár perc múltán egy öl tűzifával térjen vissza.
- Mintha egy kissé megváltozott volna a helyzet, nem igaz? - kérdezte végül Jolier. - Úgy tűnik, a slivenek is bekapcsolódtak a játékba.
Carsz elgondolkodva nézett maga elé. - Végül is mindegy - vont vállat aztán -, egyszer már felfedtem a kilétem. A slivenek kezdettől fogva benne voltak. Carlaw tudna erről mesélni nektek, talán egyszer meg is teszi. Hogy Skyet mit akar, nem tudhatom. Egy dolog biztos csak: a játékot illetően valamennyien tévedtek. Sőt! Ha nagyon őszinte akarnék lenni, többes szám első személyben kellene fogalmaznom: valamennyien tévedünk...

(Ez viszont épp megfelelő végszó a mai napra! Söröm még van, de a mondandómból kifogytam. Meg aztán, mi lenne ha ma elmesélném az egész történetet? Florisz megorrolna rám, mert holnaptól megcsappanna a forgalma.)

2.



(Két napot ki kellett hagynunk. Szomorú. Nem, nem árulom el, miért. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Mondhatni...
De hagyjuk. Az idegen világok nagy hatással voltak rátok, beszéltetek róla eleget. Többet is, mint kell. Talán ezért vagyunk ma a szokottnál sokkal többen. Na persze, Floriszt ez nem igen zavarja, s én sem neheztelek érte, de visszafogom magam. Ezután sokkal kevesebb rejtélyről lesz szó...)


...Fujzár, Ravak helytartója, a birodalom főpapja, L'Amantin jobb keze tél közepén ló vontatta szánon érkezett Loeng-Lee várába. Alaposan bebugyolálta magát mégis összefagyott. Más körülmények között járhatatlannak tekintette volna az utat, s eszébe sem jut elindulni. De most nem választhatott. Mennie kellett, az embermagasságú torlaszok, a töredezett, síkos jégtáblák dacára. És ő ment. Nem egyszer több órás kemény küzdelem árán. Az alig három nap járóföldnyi utat majd egy hét alatt tette meg. Igaz, a harmadik napon már a visszafordulás gondolatával barátkozott, mire azonban döntő elhatározásra jutott, a visszaút hosszabbnak és keservesebbnek ígérkezett, így hát még sem adta fel. Három nappal később, alkonyattájt elérte a várat.
L'Amantin, bár már nagyon várta, a fárasztó utazásra tekintettel aznap nem zaklatta. Meleg fürdőt készítetett vendégének, majd igazán pompás vacsorát tálaltatott fel neki, végül a szobájába kísérte. Fujzár igen hálás volt a figyelmességért. Jól tudta, a főherceg nem véletlenül kérte, hogy tegye meg ezt a fárasztó és veszélyes utat.
Másnap, reggeli után L'Amantin dolgozószobájába vonultak. Nem is szoba, inkább csak egy kis fülke volt ez, egy asztallal, zsúfolásig telt könyves polccal, s három karosszékkel. Sarkában terpeszkedő szépen megmunkált kandallóban vidáman lobogtak a lángok. L'Amantin tűz mellé húzta a karosszékét, néhány fahasábot dobott a lángnyelvek közé, majd takarókba burkolódzott. - Kicsit hűvös van - jegyezte meg és megborzongott. - Pedig ez a legmelegebb helyiség az egész várban. Szokatlanul kemény tél köszöntött ránk, nem igaz?
- Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg e vidéken, - erősítette meg Fujzár. - De nem is a hideg jelenti a legnagyobb gondot. A szél a csontomig hatolt. Bármennyi takarót vontam is magam köré, mégis átfagytam.
- Igen. A szél. Van egy érdekes történet a Napról, a Fagyról és a Szélről. Biztos ismered.
Fujzár nemet intett.
A főherceg arcán meglepetés tükröződött, aztán egy pillanatra elkomorodott. - Akkor elmesélem, - mosolyodott el végül. - Egyszer a Nap, a Fagy s a Szél leereszkedett a földre. Baráti beszélgetésbe kezdtek. Mindegyikük úgy vélte, az emberek őt övezik a legnagyobb tisztelettel. Ezen aztán kevés híján össze is vesztek. Ám ekkor egy igen szemrevaló, takaros menyecske tévedt közéjük. Bizony a három perlekedő rögtön rajta felejtette a szemét. A fehérnép meg köszön nekik illendően: Szép jó napot adjon Isten.
No, azok hárman elbűvölten néztek utána, de azután a Nap elkezdet gondolkodni, s felkiáltott. Halljátok-e!? A leány csak az egyikünknek köszönt!
Így is van - bólintott a Fagy. Nyilván nekem. Ezen aztán megint összevesztek volna, ha a Szél rájuk nem dörren. Menjünk utána és kérdezzük meg tőle: kit tisztelt meg a köszöntésével?
Így is tettek. A lány kérdésükre azt felelte, a köszönése bizony csak a Szélnek szólt.
Ej, megdühödött erre a Fagy. - Megállj - kiáltotta -, majd a kezem közé kerülsz télen!
Nem baj - felelt a lány -, csak a Szél ne fújjon.
- Megsütlek nyáron! - fenyegetőzött a Nap.
Az sem baj - legyintett a lány -, csak a Szél fújjon.
Hát így tudta meg a Nap a Szél és a Fagy, hogy hármuk közül kit tisztelnek a legjobban az emberek - L'Amantin még mindig mosolygott. - Ha jól végiggondolom, én is a Szélnek köszönnék. Látod. Az ablakon vastag üvegtáblák vannak, de az illesztéseit átjárja a huzat...

Egy erősebb légáram - mintha csak a főherceg szavait akarná igazolni -, kissé megmozdította az asztalon heverő papírlapot.

...Bereteszelhetném az ablaktámlákat. Az segítene, de akkor sötétben, vagy jobb esetben gyertyafénynél ücsöröghetnénk. No, de hagyjuk. Nem azért kényszerítettelek erre a nehéz, fárasztó útra, hogy mesékkel szórakoztassalak. Két évvel ezelőtt már világosan látszott, hogy terveim elérhető közelségbe kerülnek. Azt persze, hogy a két lehetséges megoldás közül melyiket választom majd, még nem tudtam, ezért mindkettőt előkészítettem.
Az első változat részleteit magam sem láttam tisztán. Reméltem, ha sikerül elfognom a játék kulcsfiguráját, pontosabban azt, akit annak tartok, akkor e részletek maguktól tisztázódhatnak...
L'Amantin egy szemvillanásnyi ideig azon töprengett, mennyit árulhat el Fujzárnak. Elmondhatja-e miért is akarta mindenáron elfogni az Öregembert? Aztán persze letett róla. Mellesleg igaza is volt. Fujzár valószínűleg eszét vesztette volna, hogyha megtudja a főherceg céljait...

(...
Hát persze, hogy nem érted, fiam! Hogyan is érthetnéd, amikor még egyetlen szót sem ejtettem arról mit is akart az öregtől L'Amantin.
...
Azt csak hiszed! Soha sem találnád ki! Se te, se senki más!
...
...
Ne találgassatok! Messzebb nem is járhatnátok az igazságtól!
...
Persze, hogy elmondom nektek: )


L'Amantin szövetséget akart kötni Leakennel. Ehhez kellett neki az Öregember, Azt remélte, ráveheti, hogy közvetítsen a Gárda és a rend között. Csakhogy az Öreg — ki tudja miért? — szóba sem állt vele. A főherceg úgy vélte: ami nem megy szépszóval, menni fog erővel. Tévedett, s ami az egészben a legszebb: épp a radörök húzták keresztül a számításait.
...
Nem, egyikük sem tudta mit tesz! Igaz, Vuv később rádöbbent, de akkor már nem fordíthatott a dolgokon, ezen azonban kár lenne rágódni, térjünk vissza L'Amantinhoz. Azt hiszem, ezek után nem nehéz belátnotok, nem árulhatta el Fujzárnak, mit akart valójában az Öregembertől, ám valami magyarázatfélével tartozott neki. Így aztán úgy döntött, mond is valamit meg nem is:


...Tudom, ez így nevetségesen hangzik, de hidd el, nem az! Ha néhány kérdésre választ kapok, talán most sokkal közelebb lennénk a megoldáshoz. Mindegy. Az Öregember kijátszott. Talán valóban látja a jövőt. Az mindenesetre tény: lépéseinket jó előre kiszámította. Kikerülte a csapdáinkat. Ennek ellenére még mindig választhatnánk azt az utat. Csakhogy ez esetben túl sok bizonytalan tényezővel kell számolnunk. - A főherceg elkomorodott. Egy ideig töprengett, felfedheti-e valamennyi lapját, aztán döntött. - Hibáztam. Ellenségeimmé tettem azokat, akiket most magam mellé kellene állítanom. Pedig a célunk közös és külön-külön nem érhetünk el eredményt. Késő bánat. Az összefogásra nincs esély. Magamra maradtam. Egyedül kell szembe néznem a kihívással. Legalább nem kell osztoznom a dicsőségben, - fűzte hozzá később. Fujzár maró öngúnyt vélt kiolvasni e szavakból. Épp válaszolni akart, bár ereje csak néhány közhelyre futotta volna, de a főherceg nem hagyta, hogy félbeszakítsa.
- Hatalomra van szükségem. Mérhetetlen hatalomra. Meg kell szereznem a trónt. Ha ez sikerül, egységes erővé szervezem a birodalmat. Megteszem azt, ami még egyetlen császárnak sem sikerült. Összefogom, zászlóm alá egyesítem szétszórt alakulatait. Meg tudom tenni. Nem sokára hozzájutok Drien Coor fegyvereihez. A radöröknek azt kell követniük, akinek a kezében megvillan az ősi kard. És megszerzem az Ékszert is. Sharon Isten Képmását. Ha ezek az ereklyék a kezembe kerülnek a sliveneket is térdre kényszerítem. De ehhez előbb el kell jutnom a trónig. Ha én leszek a birodalom teljhatalmú ura, senki sem állhat ellent. Meg kell tennem. Minél előbb, annál jobb. Fogytán az időnk...
A trón. - gondolta Fujzár - Ez az egyetlen kézzelfogható a főherceg terveiben. Kézzelfogható és elérhető. Mindent előkészítettünk. Egyeztettük a részleteket. Ha minden a terv szerint alakul, a következő telet már a vár törvényes uraként töltöm itt.
- ...a slivenek egyre erősebbek lesznek. Ha sokat késlekedünk, nemcsak távlati terveimet dönthetik halomra, hanem a birodalomra is veszélyt jelenthetnek. Minél előbb kerül a kezembe az Ékszer, annál jobb.
- Uram! - vágott közbe minden bátorságát összeszedve Fujzár. - Semmit sem tudunk róla. Hol keressük? Kitől kell elragadnunk? Csak sejtésekre, bizonytalan regékre támaszkodhatunk. Lehet, hogy nem is létezik...
- Beszélj csak nyugodtan a saját nevedben kedves Fujzár - csóválta a fejét L'Amantin. - Én ugyanis pontosan tudom, hogy hol van.
A főpap hitetlenkedve nézett urára, aki élvezte a helyzetet. - Nésa vezetett nyomra. Jelentésében említette, hogy az Öregembert két férfi kíséri Scien-Lee felé. Az egyikükről megemlítette, hogy a slivenek Küldöttnek nevezik. Solt akkor elvonta a figyelmem, de azóta elég időm volt végiggondolni a dolgot. Annál a férfinél van az Ékszer, s ő most itt bolyong valahol a Délvidéken. Talán a Loeng mocsaraiban, talán a pusztákon. Meg fogom találni...
- Olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
- Nem egészen. Van néhány támpontom. Először is Skyet. Az, az átkozott gazfickó biztos tud valamit. Ha eljön az idő, elbeszélgetek vele. De most nem ez a legégetőbb gondunk...
- A radörök... - Fujzár már másodszor vágott a főherceg szavába. Más körülmények között ez nem kerülte volna el L'Amantin figyelmét, de most a főúr túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy ügyeljen a protokollra. - Igen, - bólintott. - Pontosabban a vezetőik. A gárda és a rend közötti vetélkedés, amely helyenként gyűlölködésbe csap át, igen megnehezíti a dolgom. Ennek ellenére nem is annyira a rend egészével van bajunk, mint inkább a vezetőivel, akik személyes ellenségeim. E tény kizárja, hogy szövetkezzenek velem. Tőlük kell megszabadulnom. Egyszer már megpróbáltam. Tőrbe csaltam Leakent. Nyíltan megszegte a törvényt. Haddal vonult ellenem. Még sem értem el semmit. Valaki keresztezte az utamat.
- Dorven templomerődjénél?
- Igen. Erről nem szabad elfeledkeznünk. Már csak azért sem, mert Solt visszatért a Délvidékre. Megkíséreltük elfogni, de kereket oldott. Nem szeretném, ha még egyszer az utamba kerülne.
- Takarítsuk el?
- Isten őrizz! Sokat töprengtem a Dorven alatti kudarcon. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem szabad bántani Soltot. A történetet te is jól ismered. Egy főrendű radör család elkényeztetett leánya fattyúként hozta a világra, s hogy ne maradjon szégyenben, elterjesztette róla, hogy szellemek nemzették. Persze senki sem hitte el. A tulajdon apja sem. A leányanya nem heverte ki a szégyent. Máig tisztázatlan körülmények között eltűnt. Egyesek szerint öngyilkos lett, mások az életükre esküsznek, hogy Solt apja jött el érte. E részletek akkor elkerülték a figyelmemet. Csak arra összpontosítottam, hogy Solt nagyapja mindent megtenne a gyermekért. Elraboltattam, s hogy fedezzem magam, látszólag kiszabadítottam a fiúcskát, de nem engedtem el, hanem Dorvenbe zárattam. Szándékom annyira nyilvánvaló volt, hogy igazából nem is számítottam sikerre. Ennek ellenére Leaken haddal vonult Dorven ellen. És akkor valaki közbelépett. Sokáig azt hittem, ellenem. Ma már tudom, hogy Solt mellett. Bárki is rombolta le Dorven erődjét, hitelesítette Solt születésének történetét. Ezután igen kevesen kételkedtek a fiú származásában. Többször ellenőriztem mindent. Solt azóta is egy ismeretlen hatalom védelme alatt áll, s bár amióta meg tudja védeni magát nem avatkoztak harcba mellette, semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy ezt bármikor újra megteszik. Nem nyúlhatunk a fiúhoz.
- Nem is olyan rég még nem ez volt a véleményed.
- Nem. De az embernek tanulnia kell a hibáiból. Ezenfelül pedig figyelmeztettek. Vannak ugyanis arra utaló jelek, hogy Solt megfordult a Gonoszföldön. Ha ez igaz, túlságosan nagy erők védelmezik. Egyelőre békén hagyjuk. Ezt feltétlen tudasd Nésával is. Nem keveredhet összeütközésbe Solttal. Történjék bármi, hagyjátok békén a fiút.
- És ha az utunkba áll?
- Kerüljétek ki. Ha történetesen Licaj Vuv mellé szegődne, akkor valamilyen ürüggyel csaljátok el az akció idejére. Szerintem nem lesz nehéz.
- Szerintem sem. Ha jól tudom, Vuv a szeretőjét látogatja meg Rianban. Egy ilyen találkára általában egyedül szokott menni az ember.
- Ez részletkérdés. A tervünk jó. Vuvot a lehető leggyorsabban szállítsátok át Björnbe. Ha lehet, még a Tavaszünnep előtt. Akkorra én is a városban leszek.
- Mindent megteszünk, Uram.
- Helyes. És most halljuk a részleteket. Honnan tudtátok, hogy Vuv Rianba készül?
- Ötven aranyam bánja.
- Az valóságos vagyon! Ennyibe került az áruló?
- Igen, Uram.
- És biztos, hogy nem akar átverni titeket?
- A lány bátyja az. Minden szavát ellenőriztük, és minden mozdulatát figyeljük. Igazat beszélt. Kezünkre játsza húga szeretőjét.
- És azután?
- A radörök tudni fogják, hogy valaki elárulta őket. Kiválasztunk egy fickót Vuv kíséretéből, rátereljük a gyanút. Nagy nyilvánosság előtt kifizetünk neki az ötven aranyat.
- Kire gondoltatok?
- Egyelőre senkire. A legalkalmasabb figura Corn lenne. Neki elég nagy a tekintélye.
- Senkivel sem tudnád elhitetni, hogy ő az áruló.
- Talán, de ez nem is fontos. Nem akarom komolyan befeketíteni. Ha ez lenne a célom, egy jelentéktelen senkit választanék. Ha Vuv kísérője azt hiszi, rá akarjuk kenni az árulást rohanni fog Leakenhez, hogy tisztázza magát. És ez a lényeg. A radörök így értesülhetnek a leghamarabb az eseményekről.
- Ravasz - vélte a főherceg -, bár én feleslegesnek érzem. Mindegy. Ártani, nem árthat. De ez a színjáték újabb ötven aranyadba kerül.
- Nekem ez az ügy megér száz aranyat.
- Igen, de ez nem minden. Nem elég gyorsan értesíteni radöröket. Leaken nem láthatja át a dolgokat. Egy percig sem gyanakodhat csapdára.
- Nem is fog, Uram. Erről már gondoskodtam. Két évvel ezelőtt egy kisebb alakulatunk, a fiam parancsnoksága alatt Rian környékén portyázott. Kegyelmességed jól ismerte Szálent. Vakmerő volt, és strejen anyjának köszönhetően otthonosan mozgott a Loeng mocsaraiban. Így adódott, hogy amikor a Loeng deltájában felfigyeltek egy felfelé úszó gyanús hajóra, a csapatával a nyomába eredt. Soha sem tért vissza. A csapatból csak egy ember maradt életben. Ő is csak a véletlennek és Szálen unokatestvérének köszönhette az életét. Tőle tudom, hogy a fiam egy kalózhajót követett és radörök csalták tőrbe. Hogy pontosan kik voltak, azt a nyáron sikerült megtudnom.
- Vuv?
- Ő. Valamiért nagyon fontos volt neki, hogy az eset titokban maradjon. Elég sok időmbe és pénzembe került, míg kiderítettem.
- Tudta, hogy a fiadról van szó?
- Nem. De Leaken hamarosan értesül mindenről. Ez lesz a fedőtörténetünk.
- A kellemest a hasznossal. - nevetett a főherceg kényszeredetten...

(...Ha Fujzár egy kicsit figyelmesebb, észrevehette volna: L'Amantin egy pillanatra kiesett a szerepéből. Igen, talán csak egy szemvillanásnyi időre, aztán hamar összeszedte magát:)

- Kifejezetten szerencsés véletlen, hogy a fiad haláláért épp Vuv a felelős - jegyezte meg fanyar mosollyal az ajkán. - Ha szabad egyáltalán itt szerencséről beszélnünk - fűzte hozzá. - Mindenesetre így megvan az indíték. a bosszú. Csak ne játszátok túl a szerepetek! Haja szála sem görbülhet meg Vuvnak! Azt a látszatot kell keltened, hogy kemény kínzásokkal szeretnéd megtörni. Legjobb lenne, ha a lányt dolgoznátok meg. Ha Vuv csak egy kicsit is szereti, őrjöngeni fog. A tehetetlenség tudata töri meg legbiztosabban az ilyen nagy harcosokat - L'Amantin gúnyosan elmosolyodott. - Azt hiszem, remekül fogsz szórakozni - tette hozzá később -, kár, hogy nem lehetek jelen. Szívesen végignézném..., de hagyjuk. Méltatlan lenne hozzám. Egyébként azt javaslom, nyíltan te se vegyél részt a kínzásokban, viszont gondoskodjál róla, hogy Vuv barátai időben értesüljenek mindenről.
- Igyekezni fogok, Uram.
- Ez esetben e fejezetet lezárhatjuk. A terv szinte tökéletes. - L'Amantin komótosan kitakaródzott, felállt, alaposan megrakta a parázsló tüzet, majd a könyvespolchoz lépett, és elfordította az egyik gyertyatartót. A könyvekkel telizsúfolt polc lassan befordult a falba, és egy, a Tauli Alföldet és a délvidéket ábrázoló terepasztalnak adta át a helyét. Fujzár megcsodálhatta a művészi gonddal ábrázolt hegyeket, sziklacsúcsokat, folyókat, tavakat, lápokat. Az apró erdőket, a városokat és a várakat. Ez utóbbiakban sakkbábuhoz hasonló figurák jelképezték az embereket.
- Nézzük csak, hogy állunk! - töprengett L'Amantin. Kihúzott egy kis fiókot és öt lovast ábrázoló bábut vett ki belőle. - Öt elit ezredem a tél beállta óta Björnben állomásozik...

(...A figurákat óvatosan a térkép megfelelő helyére helyezte...)

...Az öt ezrednek egy huszonöt hajóból álló flottára van szüksége. Ennyit nélkülözhetünk is. A fennmaradó mintegy húsz gyors, és harminc lomha hadigálya elég erőt képvisel a sliven hajóhaddal szemben. A slivenek egyébként Forszen szigetének két pontján, itt és itt - mutatta az asztalon -, valamint a Csi-sziget északi kikötőiben és a Gibson-foknál állomásoznak. A vidéket elárasztották a kémeim. Ha ki akarnak mozdulni, rögtön értesülök róla. Erről az oldalról tehát védve vagyok. De nézzük tovább. A vállalkozásunk sikere érdekében két erődítményt kell megtámadnunk, s a kettő közül az egyiket mindenáron el kell foglalnunk. Ha Taul a miénk, ölünkbe hull a trón.
Fujzár alaposan áttanulmányozta a terepasztalt. - A tervek szerint Charmane-t is ostromzár alá kell fognunk. Csakhogy ehhez nincs elég katonánk. Még akkor sincs, ha a Délvidék valamennyi városállama támogatni fog.
- Most még nincs - bólogatott L'Amantin -, de ha Leaken az ostrom idején Björn alatt kószál, megszorongathatjuk a radöröket...
... a Leakent jelképező figurát Björn városa mellé rakta...
...Így már Rodet-nak lesz némi esélye. Bár Rian leendő királya nem szívesen harcol a rend ellen. Neki Niak az ellensége. Niak, mert ő képviseli a birodalmat. Korábbi tárgyalásaink során sikerült meggyőznünk a városállamok vezetőit, hogy amennyiben a kezünkre játszák a trónt, nem fogjuk ellenezni önállósodási törekvéseiket. Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben a radörök átengedik a szövetség hadait a földjeiken, egyenesen Taul alá vonulnak. Ha emlékszel még, pontosan ezt tanácsoltuk nekik. Ugyanakkor nem szabad hagynunk, hogy ez bekövetkezzen. El kell érnünk, hogy Rodet leragadjon Charmane alatt. Ez lesz a dolgod. Azt hiszem nem túl nehéz feladat. A másik azonban annál inkább. A gárda egyetlen alakulata sem harcolhat Rodet oldalán a radörök ellen.
- Ez lehetetlen Uram. Többször megígértük, hogy végig a rendelkezésére állunk.
- Találj ki valamit. A részleteken még én sem gondolkodtam, de van egy tippem. Hivatkozzatok arra, hogy a Gárdát biztosan nem engedik át a radörök. Ha ügyesen csináljátok, nem fognak gyanút.
- Azt hiszem, értem mire gondolsz, Uram.
- Nagyszerű. A katonáink az Il-Zord völgyében fognak átkelni a hegyeken. Rodet-val el kell hitetni, hogy a radöröket támadják hátba, de erről szó sem lehet. Erőltetett menetben fognak Art-Taul alá vonulni. Ha minden a terv szerint alakul időben érnek oda ahhoz, hogy szétverjétek a fényességes császár hadait.
Fujzár rövid ideig elképedve bámult maga elé. - Mit keresne a császár Art-Taul alatt? - töprengett, aztán hirtelen megértette. - A hajóhad! - kiáltott fel. - Elfoglaljuk Art-Tault. Niak nagy sereggel vonul majd a város alá, és ott lecsapunk rá.
- Pontosan - L'Amantin sorra az elképzeléseinek megfelelő helyre rakta a bábokat. - Niak bukása után megerősíthetjük a szövetséget Rodet-val is, és kész tények elé állítjuk a radöröket.
- És Leaken?
- Leaken nem térhet vissza a Délvidékről.
- Azt hiszem minden világos. - Fujzár egy futó pillantást vetett a terepasztalra. - Már csak egy kérdésem van. - fordult a főherceghez. - Mi lesz a szerepe kegyelmességednek?
L'Amantin egy ezüst palástba burkolt figurát vett elő a fiókból. Gyengéden megsimogatta, és elmosolyodott. - Ez maradjon az én titkom - mondta, majd visszafordította a gyertyatartót. A terepasztal lassan helyet cserélt a polccal. A főherceg óvatosan leemelt egy könyvet és a helyére állította a bábot.

(A csapda tehát, ím készen áll! Ugye ti is sejtitek, mire készül L'Amantin? Nem? Azt várjátok, hogy elmagyarázzam? Ugyan! Miért tennék ilyet? Egyébként is, mára eleget beszéltem, holnap majd szétnézünk a radörök háza táján. )

A kiemelt rész valamely szereplő közbevetése; a dőltbetű a kocsmai meséléshez kötődő rész, a zárójelbe tett, dőlttel szedett aláhúzott részeket pedig a mesélő kihúzatta a történetből.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Tóni alkotást töltött fel A vers ABC-je = M címmel

hundido bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Aranyzúzmara című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Ősz és tél című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Büszkén jelentem fórumtémához

hundido bejegyzést írt a(z) Altató című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Bakancslista című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Játsz-Ma című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Vihar című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Nyelvem című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Ősz és tél című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = H című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Virágnyílás idején címmel a várólistára

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)