HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 7

Online vendég: 46

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49244

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-10-13

Kopjafák a Holt-Tisza partján IV. Teri néni

Teri néni történetét több forrásból is hallottam. A nevek persze változtak, de összekötötte őket egy érzés. A várakozás, a vágyakozás, a bizonytalanság és persze egyfajta különös bizonyosság. A folyóparton sétálva fűzögettem össze a történet szálait. Akkor még valaki másról szerettem volna írni. Valakiről, aki következetesen nem hitt kedvese halálában, aki egész életében a bizonyosságot kereste, s amikor megtalálta, keservesen csalódnia kellett. Mert a kedvese élt és visszatért, de nem hozzá. Szomorú történet, amit csak a nő alakja varázsolt különlegessé. Magam azonban közel sem lehettem biztos benne, sikerül-e mindezt visszaadnom. Szorult e belém annyi erő, tehetség, készség? Mert elég egy árnyalatnyi torzulás, s a történet darabokra hull. Lelki szemeim előtt egy fiatal lány képét rajzolgatva értem vissza a kocsihoz. A búcsúval akartam kezdeni, a legény ígéretével, mert abban nem volt hiány...
Aztán nagyot fordult köröttem a világ. A kormány elé ülve indítottam, ám e mozdulattal egyben a rádiót is bekapcsoltam. Más esetben talán rögtön megszakítom a zenét, de akkor valamiért megragadott a dallam. Kissé szomorkás volt, illett a képzeletemet meghatározó képhez. A következő szám azonban mindent szétszaggatott. Darvas Iván énekelte Konsztantyin Szimonov: "Várj reám" c. versét. Olyan erővel törtek rám az emlékek, hogy félre kellett húzódnom. Nem mintha bármi közöm is lett volna a vershez. Közvetlenül semmiképp. Közvetve annál inkább...
Valamikor az ősidőkben, amikor még a szabályok és előírások rabja voltam, soha nem ültem ittasan a volánhoz. Később, a szakvizsga után, midőn foglalkozásom egy rendkívül rövid időre úrrá tett, előfordult velem, de már azok az idők is messzire szálltak. Akkoriban azonban kötöttem az ebet a karóhoz, és bárki bármit mondott, tartottam magam a szlogenhez: iszik vagy vezet. Emiatt a céges találkozókon kénytelen voltam józanul végigélvezni munkatársaim mulatozását. Ezek a találkozók mindig a központban voltak, és mindig a helyi pincesor valamely külön erre a célra bérelt helyiségében végződtek. A központban persze volt külön sofőr, de nekünk "gyarmatosoknak" meg kellett elégednünk a kocsival, amit mindig a legkisebb, a rangsorban legutolsó vezetett. Na ez lettem volna én...
Azon a délutánon a "Bortanya" nevű helyet választottuk. Zártkörű rendezvény volt, folyt a pálinka és a bor, de leginkább a bor. S persze élőzene szólt. Régebben ott cigányzenészek húzták a nótát. Nem is akárhogyan. De aztán — mert ugye haladni kell a korral — a hegedűt, a cimbalmot, a bőgőt szintetizátorra cserélték, s az így született egyszemélyes zenekarral mindjárt meg is spórolták két ember bérét. Ha nem így lett volna, most egészen más történetet olvashatna, aki nyomonköveti sorozatomat. Bárzenészünk ugyanis felvette a műsorába Szimonov versét. Ezt hegedűn nehéz lett volna eljátszani. Aznap este, ha emlékeim nem csalnak meg talán háromszor is elénekelte nekünk. Nem olyan jól, nem olyan szívbemarkolón, mint Darvas Iván, de azért elfogadhatóan. A harmadik alkalomkor már elég ittas volt a társaság, kivéve engem, aki kényszerűségből vörösboros kólát ittam, vörösbor nélkül. Sándor ült mellettem. Egy nagydarab, de kedélyes férfiember, ki sokat élcelődött termetén és termetéhez mért pocakján. Szemben velünk két nyikhaj a központból. Nem nagyon emlékszem rájuk. Csak azt tudom, fennhordták az orruk, s az ital, még szemtelenné is tette őket. Kiszúrták, hogy Sándor a második alkalommal megkönnyezte a dalt. Még az sem kizárt, ők intézték el, hogy harmadszorra is felcsendüljön. Hanem akkor apait-anyait beleadva gúnyos megjegyzésekkel fűszerezték az előadást. Egyet pontosan fel tudok idézni. Így hogy írom, sokkal érthetőbb. Ha mesélném, túl kellene hangsúlyoznom az írásjeleket. Ugye emlékeznek a vers utolsó strófájára:

Várj reám! Ó átkelek
minden vészen én.
Aki nem várt, rám nevet:
"Szerencsés legény".
Nem tudhatja senki sem,
te meg én csupán,
hogy te jártál ott velem
öldöklő csatán,
s te mentettél meg, de hogy ?
Egyszerű titok:
várni tudtál rám, ahogy
senki sem tudott.


A vájtfülűek, és az ízetlen tréfákban járatosak sejthetik, mit is formáztak át nyikhajok. Igen, a kilencedik sort. Amikor az énekesünk odaért: s te mentettél meg, de hogy? Ők mindent és mindenkit túlordítva gajdajozták: te mentettél meg? Dehogy! — aztán elnevették magukat. Az egyikük még hozzá is fűzte: micsoda baromság. Versnek persze jó, de a valóság...
Nos, a valóságban Sándor békés ember volt, amíg nem ivott. Borgőzös aggyal azonban különös dolgokat művelt. Példának okáért egyszer valami bőgatyás-fütyülősbarackos megjegyzésért széttört egy műanyag vedret az oktalanul gyalázkodó fején. Most is valami hasonlóra készült. Láttam a szemén. Töltöttem hát neki egy pohárral, s azon gondolkodtam, hogyan csillapíthatnám le. Ha rosszat szólok, csak olaj lesz a tűzre, s azt érem el vele, hogy engem is összecsomagol.
Sándor kiitta a bort, rám nézett, és megkérdezte. — Szerinted is baromság?
Akkor sem mertem volna igent mondani, ha ezerszer is annak tartottam volna. De Sándor nem várt választ. Folytatta rendületlenül. — Szerinted sincs ilyesmi a valóságban? Mert szerintem igenis van — emelte fel a hangját, aztán a kezét a vállamra téve felállt az asztal mellől. — Ha érdekel, alkalomadtán majd elmesélem — mondta, és elindult a mosdó felé.
Aznap több szó nem esett sem a versről, sem a valóságról, de néhány nappal, vagy talán héttel később ketten mentünk kiszállásra. Ilyenkor mindig különféle történetek jártak közöttünk. Megvolt tehát az alkalom, és Sándor elmesélte Teri néni történetét...
Teri néninek hat gyermeke volt. Sorrendben Teréz, Rózsa, Gyula, János, Margit és Sándor. Kell-e mondanom, hogy a legkisebb az én Sándorom volt? A legnagyobb gyermek 1945-ben, amikor a történet elkezdődött tizenkét éves volt, a legfiatalabb pedig épp világra jönni készült, de ahogy mondta volt, erre várnia kellett még vagy három hónapot. Így aztán az édesapjával nem is találkozhatott. Abban az időben még nem volt ultrahang, a hasformájáról találgatták csak a gyerek nemét, így aztán Teri néni férjét, Lajos bácsit, aki akkor egyszerűen csak Lajos volt, úgy vitte el a muszka, hogy még csak nem is sejtette, fiú lesz-e a hatodik gyermek, avagy lány. A család nem számított erre a tragédiára. Hogyan is számított volna, mikor abban az átkos rendszerben, Lajost, aki a vasútnál dolgozott fűtőként, nem sorozták be. Öt gyereke volt, családfenntartónak számított, így aztán otthon maradhatott. Hanem a végzet így is utolérte. A háborúba nem vitték, a málenkíj robotot azonban nem úszta meg.
Az első hírt két nappal Sándor keresztelője után kapták a családfőről. A szomszéd valami gyűjtőtáborból levelet csempészet ki, melyben tudatta: Lajos szökni próbált, s agyonlőtték. Hosszú-hosszú évekig nem is volt más értesítés. A család élte mindennapi életét. A rokonok, szomszédok, ismerősök hittek is nem is a levélnek. Teri néni azonban igaz meggyőződéssel vallotta: — Él az én Lajosom. Megéreztem volna, ha meghal.
Aztán úgy tíz év után kezdtek hazaszállingózni a túlélők. Elsőnek mindjárt a szomszéd. Át is jött, rögtön másnap. Leült a konyhába, a nagyasztal mellé. Hümmögött, hogy nehéz dolga van, mert rosszat szólni nem szerencsés, de ha így esett, akkor muszáj. Sándor épp tíz nyarat látott akkor, s ott állt az anyja mellett, kissé a szék fedezékébe húzódva, s onnan tekintgetett ki a nagybajszú férfira...
— Már a határon túlnan járt a vonat. Lajos folyton-folyvást arról panaszkodott, hogy mi lesz a gyerekkel, hogy nélküle nő majd fel, s ő azt se' tudja, fiú e vagy lány. Aztán adódott egy alkalom. Hárman ugrottak ki. De a muszka észrevette őket. Lőttek rájuk. Lajos felbukott. Amíg láttuk, nem állt fel. A másik kettő sem járt jobban...
Teri nénit azonban nem lehetett meggyőzni. — Apátok él — mondta akkor este a gyerekeknek, — bárki bármit is mondjon, nektek tudnotok kell, ez az igazság. Ne hallgassatok ti senkire. Anyátoknak higgyetek.
Sándor el is hitte. Gyermek volt még. Sokszor álmodott az édesapjáról. Azt álmodta, hogy hazajön, épp olyan kabátban, épp olyan nagy bajusszal, mint a szomszéd. Kényelmesen elhelyezkedik az ablak alatt a karosszékben, aztán a térdére ülteti a fiát, s csak annyit mond: Nagyra nőttél...
De öt teljes évig nem történt semmi. Az apa nem érkezett meg, ellenben jöttek mások. Jöttek sorra barátok ismerősök, akik vagy halottnak hitték Lajost, vagy épp nem tudtak róla semmit.
Épp tizennégy évvel az apjuk eltűnése után mindenszentekre összeült a család. Aki csak tehette, ott volt. Teréz a férjével, s két gyermekével, (akkor várták a harmadikat), Rózsa csak a gyerekkel, mert a párja az NDK-ban dolgozott, s csak karácsonyra várták haza, Gyula a várandós feleségével, János a mennyasszonyával. Margit és Sándor fiatal volt még a párválasztáshoz, de ők is ott ültek a nagyasztal mellett. Teri néni egész nap sütött főzött. Amolyan igazi ünnepi ebéddel állt elő. Tyúkhúsleves, főtt hús zöldségekkel, és töltött káposzta. No meg az elmaradhatatlan sütemények. A diós és mákos bejgli, s meggyes kosárka. Az asztal szinte roskadozott, jutott hát bőven minden mindenkinek. Sándor a süteményeknél tartott. A mákos bejglit nem szerette, a diósból megevett kettőt, aztán a meggyes kosárkákat vette sorra. A felnőttek elé bor is került, ami aztán meghozta Teréz bátorságát.
— Anyu — kezdte kicsit félve, s közben nem mert az édesanyja szemébe nézni. —, apuról lenne szó. Aki tudott felőle, mind azt mondta, meghalt. Más hírt nem kaptunk. Aki élt még, az már mind visszajött. Bele kell törődni. Apa nincs többé...
Teri néni, tán mondott volna valamit, de Gábor, Teréz férje, ki épp annak a szomszédnak volt a fia, kitől először hallhatták a rosszhírt, nem hagyta szóhoz jutni. — Tizennégy év nagyidő. Azóta a hiányát is meg lehetett szokni már. Csak hát nincs hol megemlékezni róla. Arra gondoltunk, ma este állítanánk egy keresztet a temetőben, hogy legalább egy gyertyát gyújthassunk az emlékére...
— És az emléktáblára is felíratnánk a nevét — fűzte hozzá Rózsa. — Amelyen a háború áldozatait sorolják...
— Azt már nem! — intette le a gyerekeit Teri néni. — Az kéne még csak, hogy ott virítson a neve szégyenszemre, aztán kapartathatnánk le, amikor hazajön.
— Nem fog hazajönni — próbálkozott Gábor, de Teri néni már nem hagyta magát...
— De bizony hazajön. Nem telik bele egy esztendőbe és újra itthon lesz. Épp ideje, mert eleget volt már távol. Hanem keresztet tőlem állíthattok, de nem a családi sírokhoz. Oda nem, és apátok nevét rá nem írhatjátok. Nem akarok szégyent vallani veletek...
— De anyu! — mindig Rózsa volt a legerőszakosabb a testvérek közül. — Miért nem akarod belátni, hogy vége? Miért várod még mindig? Miért...
— Mert tudom, hogy él. Megéreztem volna, ha meghal. Meg bizony! Szeretem. Hiszem, hogy hazajön. És a hitem tartja őt életben. Addig semmi baja nem eshet, amíg én le nem mondok róla. És Isten a tanúm, hogy várni fogom, ha kell az életem végéig. — ezzel felállt az asztal mellől és elvonult. A családi ebéd véget ért. Sanyi csent még magának két kosárkát, aztán leszedték az asztalt. Este a négy nagyobb gyerek csak gyújtott egy-egy gyertyát az apjuk emlékére is a temetőbe, de a kereszt nem állították fel, és Teri néni előtt szóba se hozták többé. Rózsa ugyan rákérdezett volna, de Gábor leintette. — Majd jövőre visszatérünk rá...
A következő év tavaszán Teri néni egyre izgatottabb lett. Mintha várt volna valamit vagy valakit. Néha úgy tűnt, már a napokat számolja. Aztán nem sokkal Sándor születésnapja előtt, egy szombatra összehívta a családot. Aztán beszerző körútra indult. Persze az étekhez valók nagy részét a kertből, s a baromfiudvarból szerezte be. Mindössze három dolog hiányzott, amiért ki kellett mennie a portáról: torma, tejföl és marhahús. Ezen mindannyian meglepődtek, mert amióta az eszüket tudták, Teri néni soha nem főzött levest marhából. Miért is tette volna? Tyúk mindig kapirgált a kertben, disznó is röfögött az ólban, tehén viszont soha nem bőgött az istállóban. És persze tormát sem reszelt legalább tizenöt éve. Korábban talán igen. Teréznek rémlett is valami, de az emlékek túl távoliak voltak ahhoz, hogy felfogja az események jelentőségét. Még akkor sem esett le a tantusz, amikor szombat délelőtt kisírt szemekkel a konyha asztalra dőlve találta édesanyját...
— Mi baj anyu — kérdezte ijedten
— Mi baj lenne? Csak a torma ríkatott meg. Sose bírtam...
— Hát ne reszeljen tormát, anyu. Megvagyunk mi a nélkül is...
— Akkor ki reszelje, ha nem én? Mert ti megvagytok nélküle, de apátok csak azzal eszi a marhahúst...
Teréz döbbenten nézett az anyjára. Először nem tudta mire vélni a dolgot, de aztán megformálódott benne a soha ki nem mondott ítélet. Egyszer, később sokkal később, az édesanyjuk temetése után meggyónta Sándornak: — Arra gondoltam, anyu beleőrült a hiába való várakozásba. — De e véleményét nem osztotta meg senkivel. Még a férjével sem. Igaz, erre nem is volt szükség. Kialakult az mindenkiben tán Sándoron és Margiton kívül, amint meglátták, hány személyre terített meg Teri néni. Mert az asztalfőn, ahol korábban csak a családfő hűlt helye árválkodott, most ott sorakozott szép rendben a lapos, a mélytányér, a kés, a villa, s ott illatozott előtte kis tálkában a frissen reszelt torma, s mellette kis üvegben tejföl. A gyerekek összenéztek. Mindenki pontosan tudta, vagy inkább tudni vélte, mire kell itt gondolni. Szólni senki se szólt. Én azt mondanám, oly csend lett, hogy a légy szárnyának rezdülését is hallhatták volna, de Sándor sokkal érzékletesebben írta le a pillanat hangulatát: "Harapni lehetett a csendet"
Aztán asztalhoz ültek. Eddig minden egyes ebéd előtt Teri néni elmondta az asztali áldást. Most azonban arra kérte őket, gondoljanak valami szépre, s belül, csak magukban imádkozzanak...

— Hosszúra nyúlt az az ima, barátom, nagyon hosszúra — mesélte Sándor könnyes szemmel. — De egyikünk sem mert szólni, egyikünk sem akarta megtörni a csendet. Csak ültünk, ültünk és vártuk a csodát. Sokat persze nem várhattunk, mert az étel nem hűlt ki, nekem most mégis úgy tűnik, egy örökkévalóságig imádkoztunk mi ott az asztal mellett. Aztán, épp mielőtt a dolog kínossá vált volna, mielőtt valakinek eszébe juthatott valami, amivel megtörte volna a varázst, megnyikordult odakint a kertkapu. Halkan, szinte alig hallhatóan, de azért valamennyien hallottuk. Láttam a testvéreim arcán. Édesanyánk nem nézett fel. Ha lehet, még mélyebbre hajtotta a fejét. És akkor figyeltünk fel a léptekre. Valaki végigsétált a járdán. Nem határozottan, nem is félve, inkább fáradtan és bizonytalanul. Döbbenten néztünk össze. Nem tudtuk, nem tudhattuk, ki jön, de akkor már mindannyian éreztük: csak apa lehet az. Szinte egy emberként fordultunk az ajtó felé. Mintha mágnes vonzotta volna a tekintetünket. Csak anyánk imádkozott lehajtott fővel. Aztán a bejáratban megjelent egy vékony, ám nagybajuszú, borostás férfi. Az apám volt az. Hazajött. Ahogy állt ott és nézett bennünket, hirtelenjében nem tudta eldönteni, mit is tegyen. Aztán meglátta a terítéket, a tormát, és elmosolyodott. Te itt élsz, te pontosan tudod, milyen az, amikor a ködös őszi napok sora után egyszerre csak hirtelen ki süt a nap. Ezt éreztük akkor ott valamennyien. Ezt a késői fáradt, mégis csodálatos őszi napsütést. Aztán apánk megszólalt. Nem beszélt sokat. Sem akkor, sem utána egész életében. Akkor csak annyit mondott: Vártatok. Nem kérdezte. Kijelentette, és ebben az egyetlen szóban benne volt az egész dal, benne volt minden sora, minden hangja, kissé szomorú, kesernyés dallama...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Katángnak áll a világ! című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Lét-kérdések című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Puliszka Juliska című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Hóváró című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Földből nőtt című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Hóváró című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Megfogantam én a Cseppecske című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Szemem előtt című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Földből nőtt című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Hulló levelek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A csúcs-szeretkezés lelki hátteréről című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Győri barangolásom című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)