HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49246

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-10-18

Regényrészlet (Cím elrejtve a szövegben)

Első nyilvánosan is felvállalt regényem az alábbi, nem túl eredeti, de mindenképp szükséges felvetéssel indult:

A mű cselekménye az írói képzelet szüleménye, bármiféle kapcsolat közte és a valóság közt a véletlen műve. Szereplői kitalált figurák, s csak véletlenül emlékeztethetnek valódi személyekre.

A második viszont — bár erről az olvasók a kiadó jóvoltából nem értesülhettek — ugyanennek a szövegnek a kissé módosított változatával:

A mű cselekménye nem az írói képzelet szüleménye, bármiféle kapcsolat közte és a valóság közt nem a véletlen műve. Szereplői nem kitalált figurák, s nem véletlenül emlékeztethetnek valódi személyekre.

S most tessék, itt állok ismét a nyilvánosság küszöbén, és szükség lenne valami rövid, frappáns megfogalma-zásra, mely előzetes tájékoztatást ad az olvasónak arról mi is vár rá. Mert e történet cselekménye természetesen valós, s mégis csupán képzeletszülte, szereplői éltek, s talán ma is élnek, s magukra is ismerhetnek, mégis: csak annyiban valóságosak, amennyiben annak fogadják el magukat. S természetesen él maga a történet is. Él e papírtól függetlenül. Mindaz tehát, amit az olvasó kezébe tehetek csupán pillanatfelvétel. Fénykép, mely első pillantásra Szolnok várának törökkézre kerülését ábrázolta. Szolnok példája azonban önmagában érthetetlen és értelmet¬len. A kép hátterében tehát ott áll Temesvár, Lippa, Buda, Mohács, Szabács és Nándorfehérvár, megannyi apró előzmény, egymással hol lazábban, hol szorosabban összefüggő mozzanatok, melyek elég távolról nézve olybá tűnnek, mint egy hatalmas fa ágai, s ha alaposabban szemügyre vesszük e fát magát, rögtön lát¬hatjuk Szolnok és a török egyetlen ága csupán, rá¬adásul nem is s legvastagabb...
S mindez történetünknek, mely a szemünk láttára terebélyesedett fává, csupán a koronája. Vessünk egy pillantást a törzsre és a gyökerekre, s máris Temesvár alatt vagyunk újra. És felsejlik Cegléd, Buda, Esztergom, Róma, Konstantinápoly, s a háttérben az elfogyó Nap és a növekvő félhold. Lám, előttünk áll a fa, s mi döbbenten ismerhetjük fel, ez a történet arról szól, hogyan váltja fel az őszi alkonyt, a téli éj...

TÉLELŐ
AVAGY
PÉTER MÁSODIK ÁRULÁSA



"BIZONY, BIZONY MONDOM NÉKED, NEM SZÓL ADDIG A KAKAS, MÍG HÁROMSZOR MEG NEM TAGADSZ ENGEM... "
JÁNOS 13. RÉSZ, 38. VERS.

"NYAKUNKRA ZÚDÍTOTTÁK A KERTÉSZEKET RÓMA VIDÉKÉRŐL, HAJAT NYÍRÓ BORBÉLYOKAT SÁMSON IDEJÉBŐL. EGÉSZSÉGES TESTÜNKET, LELKÜNKET KÁBÍTÓSZEREKKEL ITATTA, CÉDRUSAINKAT KARÓHOZ KÖTVE OLTOGATTA. A HUMANIZMUS SZENT NEVÉBEN HIRDETTE AZ ISTEN IGAZÁT, CSENGŐS PERSELYEKBE GYŰJTÖTTE A MAGJÁT.
KILENCSZÁZ ÉV ELŐTT TÖRTÉNT, AMIKOR ENGEDTÜNK A CSÁBÍTÁSNAK, NYÍROTT HAJJAL, KÁBULT FŐVEL HÍVEI LETTÜNK A TÁRSULATNAK... EZZEL SARLATÁNOK INGOVÁNYAIBA KERÜLTÜNK, MEGLAZULT AZ ENERGIÁNK, A NAP IRÁNTI SZERETETÜNK, MEGSZŰNT AZ EGYENES ISTENI ÖSSZEKÖTTETÉSÜNK..."
CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR: A TEKINTÉLY

"A TERMÉSZETNEK, A TEREMTŐNEK, A LÁTHATATLANNAK, AKIT MI MÁR KÉTSZER CSERBENHAGYTUNK, SZIGORÚ, KÉRLELHETETLEN TÖRVÉNYEI VANNAK;... ...MOST ÚJBÓL PRÓBA ALATT ÁLLUNK S E MEGPRÓBÁLTATÁSBÓL VAGY KIKERÜLÜNK ŐSI ENERGIÁVAL, MINT HUNOK, AVAGY ENERGIA HIÁNYÁBAN, MINT HONTALANOK..."
CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR: ENERGIA ÉS MŰVÉSZET...


AZ UTOLSÓ ŐRZŐ
Álom...



Mindössze hét éves volt akkor; valamikor régen, az idő, saját ideje hajnalán. Épphogy kilépett az öntudatlanság homályából egy sokkal sűrűbb, áthatolhatatlanabb homályba, amolyan ködös szürkületbe, melyet ráadásul hazug káprázatok igéztek fénnyel teltté. A varázslat persze mit sem ért. A dolgok mélyén ott lapult az igazság, a semmibe vett törvény...

Persze hogyan is hihetnénk, hogy egy hét esztendős fiúcska átérezheti mindezt?

Vagy hogyan is vonhatnánk kétségbe?

"Ez most nem álom, Tamás!"

E mondattal kezdődött, és ért véget valami, ami túlságosan is álomszerű volt ahhoz, hogy e mivoltát tagadni lehessen. S mégis! A hang olyan átható volt, annyira tiszta, egyértelmű és világos, akárcsak a képek, melyeket bevezetett és lezárt. Ott volt mindjárt elsőnek a palota hatalmas oszlopcsarnoka, a távoli termekből szűrődő fények és hangok, s persze a tükör; a tükör az ajtón...

Akárhányszor tért vissza az álom mindig ugyanott, és ugyanúgy kezdődött. Állt az ajtó előtt és be akart lépni. Talán a fény vonzotta, talán a zene, talán a mulatozók zsivaja, a nők csilingelő nevetése, a férfiak öblös kacagása; s minden, ami mögötte rejtőzhetett: fényűzés, pompa, hatalom. Nem volt ura önmagának, a keze már lendült a kilincs felé. Háttérben a völgyet koszorúzó hegyláncok mögött lebukni készült a nap, s a csúcsokon, mint megannyi csillag, őrtüzek lángja lobbant. Talán ez az alkonyi fény űzött csúfot vele, talán más, annyi bizonyos csak, a fiú, s aztán a legény, majd a férfi soha sem önmagát látta a tükörben, hanem valaki mást: egy főpapot. Nem pusztán püspököt, vagy érseket, ezt gazdagon díszített, bíborban pompázó ruházata rögtön elárulta. A tükörkép a Szent Római Egyház fenséges bíboros hercegét vetítette elé. Ő maga belépett volna az ajtón, de a benne rejtőző Bíboros erre képtelen volt, s magával ragadta. Vitte, cipelte, mint valami koloncot, egyre távolabb és távolabb, a hegyek felé, egészen addig a helyig, ahol elfogytak az oszlopok, s ahonnan látni lehetett a palotát a hegykoszorútól elválasztó szakadék végtelen jeges mélységeit: az űrt, mely egyszerre töltötte ki lelkét és a meredélyt.

Az oszlopcsarnok szélét, a két világ határát a rettegés uralta; a rettegés, mit épphogy csak enyhíteni tudtak az őrtüzek fellobbanó lángjai által az égre festett csillagképek. S e vissza-visszatérő álomnak csupán ez az egyetlen részlete változott az idők során. A palota, az oszlopok, a tükörajtó, a tükörkép, az űr mind-mind oly állandó volt, mint az időmúlása, a nap- a hold- és az évszakok változása. Ám az őrtüzek fogytak, s ahogy egyik a másikat követve sorra ellobbantak, nőtt a tömeg, a zsivaj, s vele a rettegés. S elérkezett a nap, amikor az egykori fiú utószor látta az álmot...

Történt mindez az úr 1512. évében, Szent Iván éjjelén, Rómában, a Campo de Fiorin álló bérpalotában...

Fülsértő zsivajjal kezdődött. Ott az ajtó mögött önfeledt tömeg tombolt, s mindent megtett, hogy ön-ön figyelmét elvonja a palotát körülölelő űr fenyegető valóságától. Mert a fény, a pompa, a mulatság, a farsang hazugság volt, egyetlen soha véget nem érő hazugság. A tükörkép viszont igaz. A férfi most önmagát látta: Esztergom érsekét, Konstantinápoly pátriárkáját, a Szent Római Egyház fenséges bíboros hercegét, a pápai tiara várományosát. S most már az is világossá vált, hogy az álom valamiképp összefügg e várakozással. Igen. Az ajtó válaszutat rejtett. A tiara bent volt, az igazság kint, s ő, ki már maga volt a Bíboros, nem lépett be a terembe. Holott hívták, mert hívták kívülről, de belülről is. Csakhogy ő akkor ott, az álmában, ami nem volt álom, nem áltathatta magát. Bent a fényben a sötétség uralkodott, s ami a Fényből még maradt, az a kinti sötétségben reszketett az egyre fogyatkozó őrtüzek tétova lángjainál.

Mire az öreg kiért az oszlopcsarnok szélére, a szakadék peremére, már csak egyetlenegy tűz ragyogott magányos csillagként az éjszakában, s a lárma kitört a teremből. A mulatozók, mint gátját tört folyó, hömpölyögtek végig az évezredes oszlopok között a kikerülhetetlen vég felé.

A Bíboros indult volna, hogy megállítsa őket, de teste nem engedelmeskedett. Karjai elzsibbadtak, lábai nem mozdultak, csak a hidegveríték csorgott végig a hátán. Szája teljesen kiszáradt, s ő már egész lényében remegett a hiába való erőfeszítéstől, ám sem szólni, sem mozdulni nem bírt.

A zenészek játszottak tovább. Az emberek belefeledkeztek a mulatságba. Nevettek, kacagtak, mókáztak, táncoltak és forogtak, mintha a zene, a tánc semmissé tehette volna a szakadék immár kizárólagossá vált valóságát.

És ekkor, mintha csak mentőkötelet nyújtani jönne a szakadékba zuhanóknak, szertelen ragyogás támadt fenn a hegyek között, s lassan kibomlott belőle egy nőalak.

A Bíboros végre lerázta magáról a béklyóit s karját kitárva indult el a jelenés felé. A szakadék valóságát semmivé tette a rajta átívelő aranyhíd, s az idős pap boldogan lépett fel a hídfőre. De jaj! Kívüle senki sem látta sem az asszonyt, sem a hidat; és ekkor ő térdre borult, s egy rég feledésre ítélt, de soha el nem feledett ima egyetlen sorát kezdte mormolni...

...Nyújts kezet Mária...

...és a fényből szőtt asszony kezet nyújtott, s nem csak neki, hanem mindenkinek. Ám hiába! Ahogy senki sem látta a hidat, s a fényből szőtt alakot, úgy senki sem vehette észre a feléjük nyújtott kezet. A Bíboros ezt nem hagyhatta annyiban. Visszafordult, vissza a táncosokhoz. Már megtalálta a hangját, ám hiába üvöltözött...

...Nézzétek! Nézzétek!...

...a zene, a bor, s az asszonyok csengő kacagása vakká és süketté tette társait. Csak táncoltak, bele az éjszakába, s hulltak le az éjsötét verembe, vértől vöröslő, kaszaboló kardok, szablyák közé. S a kiömlött vér lassan kezdett összefolyni, alakot ölteni, hogy a következő pillanatban vörös félhold ugorjon az égre...

Ő, maga visszatért a hídra, vissza Boldogasszonyához, Szép Szűz Máriához, vissza a jelenéshez, melybe minden bizodalmát fektette, ám hiába. A világot körös-körül elnyelte a verem valósága...

Az öregember kábultan riadt fel álmából. Körötte nem mozdult semmi és senki. Csak a huzat lebbentette meg a függönyt az ablaka előtt. Az álomkép elszállt, s mégis vele maradt. Oly tisztán, elevenen, s képszerűen, mintha nem is álom lett volna, s hiába rázta a fejét, hogy elhessegesse a rémképeket. A palota, a tánc, a verembe zuhanó mulatozókat kaszaboló pengék, és a torz hold képe kitörölhetetlenül vésődött az emlékezetébe. S most, Szent Iván éj előestéjén kiegészült egy ébren látott álomképpel:

Bakócz Tamás, Esztergom érseke, Konstantinápoly pátriárkája, a Szent Római Egyház fenséges bíboros hercege látta távol a nyugati hegyeket, látta mögéjük hanyatlani a napot. És látta a völgyek mélyéről, barlangok sejtelmes sötétjéből, vizek fenekéről előkúszó, egyre csak sűrűsödő, sűrűsödő, s végül fenyegető, torz alakot öltő, diadalmasan menetelő homályt. Látta a közeledő éjszakát...

...és a valóság



Az öreg megállt a folyóparton és felemelte a fejét. Körötte nem mozdult semmi és senki, csak a folyó futott csobogva széles medrében, a csillagok hunyorogtak álmosan fenn az égen, és lenn a víz tükrében. Aztán, mintha csak valami láthatatlan karmester intésére tenné, felsóhajtott az öregfűz, megrázta vízbe lógó ágait, majd megrezdültek a nyárfák levelei. Feltámadt a szél is, igaz csak szelíden, lágyan, ahogy egy június végi hajnalon illik. A fák kicsit összébb hajoltak, ősi titkokat susogtak. A csalogány, aki talán megértett valamit ezekből, most dalolva tette közhírré, mit hallott. Válaszul egy gébics csacsogott a vízpartról, valahol a távolban mátyás rikoltott, őzet látott tán vagy farkast...

Az öreg nem törődött a zajokkal. Lehet, nem is hallotta az ébredő nyári erdő zenéjét. Ő a csendre figyelt, a belső csendre. Mert nem tévesztette meg sem a nyár, sem szél, sem az erdő. Ott fenn az égen, s lenn a víztükrében a téli éj sötét, süket csendjét vetítették elé a kelő nap fényében lassan halványuló csillagok.

A hajnal első sugarai bíborvörösre festették a keleti égbolt szakadozott felhőfoszlányait, és fénykoszorúval övezték a távoli hegyek ormait. Végre maga a Nap is felbukkant piros szőnyeget festve a folyó habjaira. A Hószín Szakállú Vén e pillanatra várt. Korát meghazudtoló, fürge mozdulatokkal ugrott le a víz szélére, oldotta el az öregfűz lombsátora alatt rejtőző csónakot, ragadott evezőt, s indult félig a sodrással szemben, a túlsó part felé. Odaátról úgy tűnt, mintha a ladik a felkelő nap teremtette, bíborból lassan arannyá váló hídon kelne át a folyón...

...És a Hószín Szakállú Vén átkelt az aranyhídon, hogy fenn, a Napnak és a Fénynek szentelt hegy csúcsán az ereje teljében lévő, de épp alászállni készülő Napisten e nyári napforduló alkonyatán is lángra lobbanthassa a tüzet. S történt mindez Péter második árulásának előestéjén, azaz az Úr, a Sötét Úr 1512. esztendejében, amikor az őszi alkonyt lassan felváltotta a téli éj...

...Az öreg tudta a dolgát. Hosszú-hosszú évek során állította össze már e máglyát. Mindig ugyanakkor, mindig ugyanúgy és mindig ugyanott. Amikor - több mint kilencven nyárral ezelőtt - először járt fenn, a szakadék peremén, ahol a föld találkozik az éggel, még száz meg száz jelzőtűz lobogott szerte az éjszakában, versenyre kelve a csillagokkal...

...Mondják, valamikor régen, a világ ifjú korában, mikor a hidak még álltak, az égbolt valamennyi csillagképét kirajzolták a föld hegycsúcsain szerte fellobbanó lángok. Aztán valahol délen felbukkant az árnyék, s ott kihunytak a fények, és egyre fogytak, csak fogytak a földi csillagképek. S ahogy hatalma nőtt, úgy egyre nagyobb területeket lepett be a homály: északon is ellobbantak a föld csillagai. A sötétség, mint téli ködtakaró ölelte körül a pusztákat. Köd lepte a tájat, köd a lelkeket is. A Fény menekült. És jött Péter, hogy elárulja Őt, és Keleten is kialudtak az őrtüzek. Már csak a Világ Aranyos Szegletében őrizték a Fényt, s ott sem sokáig. A Hószín Szakállú Vén volt az utolsó az Őrzők kasztjából...

Épp delelőre ért a Nap, amikor az öreg megjelent a sziklaszirt tetején egy halom száraz fűvel, és elkezdte a szertartást. Minden évben ugyanazokkal a mozdulatokkal tisztította meg az őrtűz helyét, hintette meg a folyóból hozott vízzel. Ugyanúgy és ugyanoda tette le a füvet, rakta körül kórokkal, gallyacskákkal, kisebb-nagyobb ágakkal, övezte rőzsehalommal, végül karvastagságú fahasábok, majd combnyi rönkök következtek. Mire az alkonyi szellő meglegyintette a tájat el is készült a művével. Akkor körbe járta a majdani tüzet és visszaindult a szentélyhez, hogy lángot hozzon. Most szövétnekkel a kezében lépkedett előre. Sietnie kellett, mert a tűznek mindig fel kell lobbannia, mielőtt a nap lebukna a nyugati hegykoszorú mögé...

Eltelt egy óra, kettő. A világot elnyelte az éjszaka, csak a csillagok ragyogtak rendületlenül, s tűz lángolt a szakadék peremén, mintha versenyre akarna kelni vélük. Az öreg még várt, bár nem remélte, hogy a Hármak ismét eljönnek, mert ahogy fogyott a Fény, s közelített a tél, úgy vált útjuk egyre nehezebbé. De akár így, akár úgy, a tűznek égnie kell.

...A Hószínszakállú Vén érezte, hogy eljött az idő. Lassan kilépett a szakadék szélére, háttal a tűznek, szemben az éjszakával, és mormolni kezdte az Imát:


Én felkelek én ágyamból,
Szép, piros hajnalba,
Kimenék én ajtóm eleibe,
Feltekinték napkeletre,
Napkeleten kőkápolnára,
Kőkápolnában aranyoltárra,
Aranyoltár előtt aranyüszögre,
Aranyüszögben Boldogasszony anyánkra.
Aranyüszögben Boldogasszony anyánkra.

Én felkelek én ágyamból,
Szép piros hajnalban,
Elindulok napnyugatra,
Napnyugati hegyek felé,
Napnyugati Fehérkőhöz.
Felkelő Nap hátam mögött,
Széles folyóvíz előttem.
Azon által hogyan menjek?
Azon által hogyan menjek?

Feltekintek napkeletre,
Napkeleti kápolnára,
Kápolnában aranyüszögre,
Aranyüszögben Boldogasszony anyánkra,
Aranyüszögben Boldogasszony anyánkra.

Ott ül vala Boldogasszony,
Paradicsom kőkertjében,
Lába előtt aranyszőnyeg,
Aranyszőnyeg leterítve,
Aranybölcső közepében,
Áldott Urunk fénylik benne,
Jobb kezében aranyalma,
Bal kezében aranyecset,
Vízre hidat vérével fest,
Vízre hidat vérével fest.

Aranyhídon által megyek,
Magammal csak áldást viszek,
Zúg az erdő, cseng a mező,
Várják, aki áldással jő,
Várják, aki áldással jő.

Sosem láttam szebb termőfát,
Mint, az emberfia keresztfáját.
Vérrel virágzik minden ága,
Szentlélek a gyümölcs rája.
Szentlélek a gyümölcs rája.

Felérek a hegytetőre,
A Nap most jár delelőre.
Az áldott földet megtisztítom,
Áldásomat széjjel szórom,
Áldásomat széjjel szórom.

Fűvel, fával beszélgetek,
Szent lelküket megidézem,
Őrtüzüket megidézem,
Őrtüzüket felidézem.

Az idő most már gyorsan telik,
Lassan, lassan esteledik,
Kérünk Teremtőnk tégedet,
Hozzánk kegyelmességedet,
Mutasd fel a törvényedet,
Lobbantsd lángra Őrtüzedet,
Lobbantsd lángra Őrtüzedet.

Gonoszok távol legyenek,
Rút látások elvesszenek,
Sárkányok megköttessenek,
Rontások ne fertőzzenek.
Lángok utat mutassatok,
Múltból égő fahasábok,
Csak az utat mutassátok,
Csak az utat mutassátok!

Sötét az éj, széles vizű,
Széles vize sötét mélyű,
Őrlángunk ver hidat rajta,
Őrlángunk ver hidat rajta.

Hogy két pillére összeérjen,
Hogy átsegítsen sötét éjen,
Hogy törvényed által érjen,
Hogy mind ki él, törvényed által éljen,
Boldogasszony kérünk téged,
Légy velünk.
Fogadd el életünk,
Mit lábad elé teszünk,
Mit lábad elé teszünk.



Még el sem hangzottak az utolsó szavak, mikor az Utolsó Őrző megpillantotta Őt. Nem, nem a Hármak voltak, még csak nem is valaki a Régi Őrzők, a Szentek közül. Maga Boldogasszony kelt át hídon, s a Hószínszakállú Vén fejet hajtott, s megcselekedte, amit az Imában ígért: a lába elé tette életét...

- Tehát láttad Őt!
Az öreg fel sem nézett, úgy is tudta, végezetül megérkeztek a Hármak, s most is, mint mindig, a legfiatalabb vitte közülük a szót.
- Látod, elszállt az őszi alkony, közel a téli éj. De még nem múlt el minden hiába. Nagy idők jönnek, s talán tehetünk még valamit értetek, mielőtt végleg búcsúzni kényszerülnénk.
- Amikor elszáll az ősz, lehullajtják leveleiket a fák - emelte fel a fejét a Vén. - Magam nem vagyok más, csak egy utolsó levél a fán. A nyarat idézem, vagy inkább az őszt, míg magával nem ragad a szél. S ti, utolsó sugarai a nyári Napnak? Avatatlan szem már nem is láthat...
- És mégis: vagyok, mint mindig, most is: a sötétben Fény, Világ a Világban.
- S még sem látnak...
- Mert a hidak leomlottak, és ők feledték a Törvényt. Mert nem ismernek más igazságot, csak a bukott angyalok igazságát, mert nem ismernek más hitet, csak a bukott angyalok hitét. Ám, amíg vannak, akik emlékeznek a Törvényre, nem záródik be világotok...
- A Törvény! A Kezdet és a Vég! Mert kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige, mert minden Ő általa lett, s nélküle semmi sem lett, ami lett. Ő maga az élet, s az élet vala az emberek világa. De feltámadt a homály, ki nem fogadta be a Fényt. Homályba borult a föld, homályba a lélek, tudatlanságba zuhant a szellem és az ember többé nem látja a Törvényt, nem tiszteli az Életet. Nem tiszteli, mert nem érti többé az Igét. Segítsetek hát eloszlatni a homályt...
- Mi nem fordultunk el tőletek. Itt vagyunk, s itt leszünk akkor is, ha többé nem jöhetünk.
- Most és mindörökké...
- Igen, most és mindörökké. Mert a pillanat örök, s a választás egy életre szól. Nézz csak körül! Sehol semmi fény! Egy őrtűz maradt csupán a milliomból, s mint látom, maholnap kifogyunk ebből is. Mert hol van, ki nyomodba lép? Hol van, ki őrzi a lángot, ha téged elsodor a szél?
- Ősszel nem hoznak rügyet a fák, s télen nem hajtanak levelet.
- Igaz. Ám ha eltűnnek az Őrzők, lehet, hogy hiába várják a tavaszt a fák. Részesei vagytok e világnak. Gazdái, ha tetszik, viselkedjetek hát gazda módra, s ne hagyjátok, hogy értékeiteket belepje a hó, s elhordja a szél. Igen, leszállt a téli éj. Most hó, fagy, szürke köd és végtelen homály uralja világotokat. Csakhogy nektek nem kell a sötétséget szolgálni, s nem kell a gyilkosok tüzénél melegedni. Miért Péter példáját követitek? Te nem emlékezhetsz rá, de én láttam, amikor először kéredzkedtetek be az ajtónállók tüzéhez, s Péterként a szolgálóleány kérdésére: nemde, te is ez ember tanítványai közül való vagy, a fejeteket rázva nemmel válaszoltatok.
- Rég volt, azóta sok minden történt, és az embereknek fáj az árulás!
- És fegyvert fognak, hogy fegyver által vesszenek. Mert íme, itt van Péter újra, a nevét hiába ne kérdezd. Most sem egy valaki Ő. Ott van mindenkiben, aki fázik, és melegedni akar, de nem tud különbséget tenni tűz és tűz között; így aztán ha megszólítják, ismét megtagad minket.
- Megállíthatom, Uram?
- Minden, amit teszel, a te fejedre hull. A sorsát senki el nem kerülheti, állítsd meg hát, ha tudod. De ne keseredj el, ha kudarcot vallanál! Az utat mások jelölték ki, a mi dolgunk csupán végigmenni rajta. Péternek az a dolga, hogy háromszor áruljon el minket, mielőtt véget ér a téli éj, s megszólal a kakas. Felismerheted Őt minden megtestesülésében, s egyszer-kétszer talán meg is állíthatod, de ne feledd: Péter mindig volt és mindig lesz. Hanem a második árulás után hiába jövünk, senkinek sem marad szeme, hogy tisztán lásson. Majd jön egy ember a napúton, hogy megrajzolja a Hármak eljövetelét, de Péter elárul harmadszor is. A föld népe pedig akkor még nem támad fel, maradékaitok hontalanok lesznek saját honukban, és hiába sírnak.
- Miképp hiába hullatta Péter is a könnyeit...
- Akik meghallják a kakas szavát, vigasztalódhatnak. Az a dolgotok, hogy minél többen legyetek...
- Akinek van szeme, lát...
- S aki lát, nyissa fel mások szemét. Nézd a tüzet. Nézd és olvass a lángokból!
- A tűz segít megidézni a múltat...
- S néha megsejteti a jövőt. Nézd hát, és meséld el, mit látsz!
- Hogy mit? Egy öregembert, egyik kezében kard, a másikban kereszt, a feje fölött elérhetetlen messzeségben a Szent Korona ragyog. S látok egy másik koronát is, durva, lángnyaldosta izzó vaskoronát, és pusztító fergeteget, közelgő Nagyidőt, földre hanyatló zászlókat és porba hulló koronás főt. Látom, amint a halálfejjé torzított félhold felkapaszkodik a hegyek ormára. Látom porrá omolni a magas kővárakat. Látom, mint vesznek el emberek a vér, a könny, a füst és a szenny áradatában, s látom, hogyan nyeli el a Világ Aranyos Szegletét a sötétség.
- Amit látsz, van, s még sincs. Mindenki magában hordozza végzetét. Sötéten látsz, mert a sötét kor közeleg. Ám keresd csak a jövő ígéretét, s egészen más lesz a kép...
- Nincs jövőnk, nincsenek követőink. Por lepi be lábunk nyomát. Csak az elfeledett Törvény hiánya kiált az égre... De nem! Őrzőket látok, kik még csak nem is sejtik, mégis magukban hordják a Fényt! Igen. Látom őket, amint vakon bolyongnak a sötétben, keresik, s mutatják az utat. Igen. Magamat is látom, és azokat is, akiket elhívok majd. Egy férfit, ki elveszti fiát, a fiút, ki megtalálja apját. Egy gyermeket, aki ma még csak játssza a katonát, egy másikat, aki majd lóra születik, s egy harmadikat, aki hűségre. És látom a sárkányokat, akikkel meg kell küzdenem. Látom, hogy győzelmem mit sem ér! Látom, amint elrejtőzik, bezárul minden, mint a földbe rejtett mag, ha közelít a tél...
- Látod, amit elindítasz, s kezdetnek ennyi épp elég. Most menj, mára elég csoda esett veled! Tedd a dolgod, s halld a Hármak ígéretét: az utolsó Őrtűzben megláthatod, mivé lesz a mag, amit most vetettél!

Az Ima Takács György gyimesi gyűjtésének kissé átdolgozott, a történet kereteihez igazított változata

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese, V. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az asszony és a papagáj című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Kihűlt Vállvonás című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)