HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48265

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-10-25

A kétféle varázsbot

Karakán diót evett, ehhez most már nem fért kétség. Ült fenn a sziklapárkányon, közvetlenül a búvóhelyükként szolgáló barlang felett, egy öklömnyi kővel törve fel a kemény csonthéjakat, s nagy élvezettel ropogtatta a csemegét. Zolta valamivel feljebb lapult a szikla tetején, alig pár karnyújtásnyira barátjától, és azon töprengett, vajon ezúttal sikerült-e észrevétlenül megközelítenie.

Zolta sok mindenhez értet. Jól lőtt, biztos kézzel dobott célba, lándzsával, kelevézzel, csatacsillaggal, de akár kővel. Ügyesen forgatta a kardot és a csatabárdot, de az igaz tudománya egészen másban rejlett. Oly hangtalanul, oly csendesen suhant, mint a lágy, nyáresti szellő, mely lombot sem rezdítve lendül fáról fára, ágról ágra, levélről levélre, vagy mint az őszi köd, mely a semmiből bukkan elő, s mire az ember észrevenné, már körül is ölelte őt. Igen, a fiú észrevétlenül tudott a közelébe férkőzni szinte bárkinek és bárminek. Az emberekkel nem igen akadt gondja. A legélesebb fülű harcost is oly könnyedén cserkészte be, mintha csak egy fatörzsről lenne szó. Ugyanígy volt a házi állatokkal is, bár néhány lóval meggyűlt a baja. Fecske például harminc-negyvenlépésnyi távolságról már kiszúrta, de ez még így sokkal jobb volt, mint amire bárki más képes lett volna a törzsből. Egy szó, mint száz, Zolta ügyes volt, e téren a legügyesebb, ezt mindenki tudta róla, de hogy mindez mit is jelent a valóságban, a beavatása napján mutatta meg. Amit addig tett újgyakorlatok voltak csupán, de amit akkor: maga a vegytiszta művészet. Egy tíz-tizenöt állatból álló rudlit kerülgetett. Az őzek lenn gyűltek össze a kerítésnél. A tavalyi széna maradványát szemezgették. Egyet kellett volna kiemelnie közülük, s így csak egy nyílveszőt vihetett magával. Egyetlen egyet. Ám ő kockáztatott. Lőtávolba érnie nem volt nagy kunszt, ezt bármelyik korabeli fiú megtette volna. De ő többet akart, így hát közelebb merészkedett. Sokkal közelebb. Kinézett egy fiatal bakot. Úgy tervezte, néhány lépésnyire megközelíti, majd egy jól irányzott lövéssel leteríti. Ha ügyes, és szerencsés is egyben, az állatok nem ugranak el. Igazából arra számított, a többiek majd felkapják a fejüket, körbekémlelnek, beleszimatolnak a levegőbe, s neki épp elég ideje marad, hogy az egyikük szembe vágja a csatacsillagot. Ha a terve beválik, biztosan megszerzi a nevét, ha kudarcot vall, vár három évet a következő lehetőségre.

Egészen a kerítés széléig kúszott. Az őzek nem fogtak gyanút, holott fél térdre kellett emelkednie, hogy lőni tudjon. A kis bak megmerevedett, amint a nyíl a lapockájába fúródott, majd hangtalanul összecsuklott. Zolta e pillanatban az íját félretéve ugrott fel, s szinte öntudatlanul célozta meg a hozzá legközelebb álló állatot. A csatacsillag sem tévesztett célt. Este Karakán azt mondta neki - Olyan közel voltál a bakhoz, hogy akár rá is vethetted volna magad.

A próbát így teljesítette. Azóta Hiúz a neve. Osonó Hiúz. Szép, tekintélyt parancsoló név, és sokat elárul viselőjéről, ám neki mégis jobban tetszett a fiúneve. Karakán megérezhette, mert ha kettesben maradtak, még mindig így hívta. Zolta hálás volt ezért. Azt gondolta, Hiúzként nem őrizhetné meg gyerekkori barátját. A többiek előtt persze nem bizalmaskodtak. Szégyen lett volna...
Azon a reggelen Karakán korán kelt és gyorsan elvonult. Mindketten abban az évben váltak férfivá. Korábban — még lenn a völgyben, ahogy az öreg Pásztor-nagyapó mondogatta — a felnőtté váláshoz nem kellett avatás. Ha valaki betöltötte a tizennyolcadik életévét, már felnőtt számba ment. A hegyek között azonban más lett a világ. A lányok akkor kerültek ki a családból, amikor férjhez mentek. A fiúknak próbát kellett tenniük. A beavatást nem kötötték életkorhoz, ám a feladatok nehezek voltak, s aki nem teljesítette, csak az azt követő harmadik évben vághatott neki ismét. Így aztán néhányan tizenöt évesen férfiváltak, mint Karakán, mások még a huszadik születésnapjukat is fiúként élték meg. Az ilyenekből szinte soha sem lett harcos. Maradtak földművesnek, vagy valamilyen mesterséggel kísérleteztek. Nem volt könnyű dolguk, mert nem igen lehetett szerszámokhoz jutni. Azokért le kellett menni a völgybe, vagy ami még rosszabb, a síkra...
Karakán jel alatt született, egy enyhe nyári éjszakán. A Hold épp akkor telt meg. Kis Virág, az édesanyja a Gyógyító Sátorba vonult el, amit Jurtának is hívtak. Három vénasszony volt vele. Mást nem engedtek a közelébe. A bábakart Sára-néne vezényelte, aki maga hét gyermeket nevelt fel, és tizenegynek adott életet. Aggódtak érte is, az anyjáért is, s minden okuk megvolt erre. Akkoriban négy-öt szerencsétlen szülés is volt. Hol a gyerek halt meg, hol az anyja, hol mindketten. Ráadásul amint Virágra rátörtek a fájások, a Hold fogyni kezdett.

— Holdfogyatkozás — magyarázta az ifjabb Pásztor, aki még lenn a síkon látta meg a napvilágot. — Nem kell aggódni. Pásztor-nagyapónak azonban más volt a véleménye. — Akár így, akár úgy, rossz jel! — mondta határozottan, hogy a Jurtában is hallani lehessen. — Még nem születhet meg a gyermek.

Hogy ezért-e avagy másért, Karakán váratott magára. Az öreg Pásztor meg kinn ült a nagy kopjafa alatt a tér közepén, és pipázott. Az égen különös felhők vonultak az egyre csak fogyatkozó Hold előtt. A vénember füstkarikákat fújt feléjük. — Sárkányt formáznak az árnyak — kiáltotta aztán — Még nem születhet meg a gyermek!

Az egyik bába kiordított: — Fogja már be a száját kend! —, de Sára-néne leintett. — Hagyd csak, habókos a vénség, de tudja, mit csinál!

Hogy valóban tudta-e az öreg Pásztor, vagy sem, Isten a tudója, annyi bizonyos csak, éjfélre teljesen elfogyott a Hold. Az ég közben kitisztult, nyoma sem volt sem felhőnek, sem más árnynak. S akkor épp a Jurta felett felragyogott egy csillag. Addig talán a Hold fénye mögé bújt. Pásztor-nagyapó felállt, s nézte, csak nézte a parányi fényt. Addig nézte, még nem is látott mást, csak szertelen ragyogást. — Fényes az ég, elvonultak az árnyak — mondta áhítattal — Most már megszülethet a gyermek. S a következő pillanatban Kis Virág, aki eddig végig jajgatta az éjszakát elcsendesedett. Mintha még az idő is megállt volna egyetlen pillanatra. Aztán halk, majd egyre erőteljesebb sírás verte fel a hirtelen támadt csendet. — Fiú — kürtölte világgá Sára-néne — Egészséges — tette még hozzá, s az ifjabb Pásztor, az utolsó a sorban, kik még a völgyből hozták a nevüket, fellélegzett. — A lányom megmarad-e? — kérdezte aztán, épp akkor, amikor a Hold keskeny sarlója újra feltűnt felettük az égen. Ám a kérdésre hirtelenjében nem érkezett válasz. A férfi megrettent, s már indult a Jurta felé, de az apja megragadta a vállát. — Ne hirtelenkedj, fiam — suttogta. — Nézd, visszatér a Hold!

Az ifjabb Pásztor, csak állt, és nézett fel a Holdra. A vejére gondolt, aki lemerészkedett a Szőke Tündér partjára, le egészen a híd csonkjáig, s most ott reszket valahol a leszakadt gerendák között. Imádkozik, vagy épp vergődik, hogy magára vonja az ártó szellemek haragját. Milyen egyszerű is lett volna vele menni. Vihettek volna magukkal egy kis pálinkát, hogy legalább erre az egy éjszakára feledhessenek mindent. De ő még látta a völgyben a régi világot. Nem hitt a szellemekben, nem hitt Istenben, nem hitt a Sorsban, csak az evolúcióban, amely úgy tűnt, arra készül, hogy könyörtelenül kiszelektálja őket. De aztán fellebbent a Jurta bejáratát takaró nemezlap és megjelent Sára-néne, kezében a kisfiúval. A két Pásztor egy emberként mosolyodott el, mikor a fiatalabb átvette a szépen bepólyált kisdedet a bábától.

— Virágnak sincs baja — villantotta rájuk egyetlen törött fogát a vénasszony. — Csak fáradt szegény. Hiába, no! Az első gyerek. A második már nem viseli meg ennyire, a tízediket meg fel sem veszi majd...


Karakán tehát jel alatt született, s azóta is egy csillag vigyázta sorsát. Sokat tudott. Többet, mint más. Nem a régi világról, melyet maguk mögött hagytak, hanem az újról, mely előttük áll. Ebben gyerekségétől fogva biztos lehetett. Az öreg Pásztor-nagyapó, ki már születésekor is vénséges vén volt, mostanában csak ült a nagy kopjafa tövében, pipázgatott, s ha arra tévedt valaki a déd, vagy már ükunokái közül, rájuk-rájuk mordult — No, mutasd magad! Melyik vagy? Kinek a fia? — Ám Karakánra nézve, csak mosolygott. Nem csak a szája, a szeme is. — Te vagy az fiam! — kiáltotta ilyenkor — Karakán kis fickó! Te majd megmutatod ezeknek, hol lakik a Jóisten.

Akkoriban még senki sem sejthette, igaza lesz-e a vénembernek. Annyi bizonyos csak, a fiún rajtaragadt a név: Karakán, s ezen a beavatása sem változtatott. Ő e téren is különleges volt tehát. S most ott ült fenn a sziklateraszon Zoltával közös barlangjuk felett, s egy öklömnyi kővel törte a maga szedte diót. Barátja alig pár karnyújtásnyira lapult tőle. Az imént még azon eszénkedett, vajon sikerült-e észrevétlenül a sziklaperemére osonnia, de most már a dióra gondolt. A síkokra, ahonnan a gyümölcsöt hozták, a Szőke Tündér szigetére, hol a diófák sorakoztak, s a szilvára, melyből alaposan belakmároztak, s melyet egészen jövő őszig nélkülözni fognak...

- Nem téged hallak Zolta - felelt Karakán a ki nem mondott kérdésre —, a gondolataidat. Hallom amint a dióról, s a szilváról álmodozol. Hallom amint megkérded magadtól, vajon most észrevettelek-e.
- Mást is hallasz így?
- Néha igen. De téged mindig. Akár a hegy túloldaláról is. Már akkor hallottalak, amikor utánam indultál.
- Akkor téged soha sem foglak úgy meglepni, mint Boglárkát.
- Nem, engem nem...

Karakán lenézett a táborukra. Innen fentről minden mozdulatlannak tűnt. A férfiak odavoltak vadászni. Egy csoport átmerészkedett a szomszédos folyó völgyébe. Lemennek tán egészen odáig, ahol a Fehér-víz, ahogyan ők hívták, a Szőke Tündérbe omlik. Diót keresnek, mogyorót, s tán még valami gyümölcsöt, körtét, vagy almát, ha találnának. Az asszonyok a pataknál voltak, túl a kanyaron. Egy kevéske kukorica volt ott vetve, s némi krumpli, meg zöldség. Nem sok, de tán elég lesz a télre. Különösen, ha a vadászok sikerrel járnak.

Zolta közben lemászott a teraszra s a társa mellé guggolt. Karakán szó nélkül a kezébe nyomott egy marék mogyorót. — Ezt jobban szereted — mosolygott.
— Ami igaz, az igaz - bólogatott a fiú, miközben mogyorótörésre alkalmatos kő után nézett.
— Aki igazán szeret téged, soha sem fogod tudni becserkészni — jelentette ki kisvártatva Karakán. Épp akkor, midőn Zolta feltörte az első mogyorót. — Ne fuss tehát Boglárka után. Csak játszik veled. De van a lányok között valaki, aki mindig tudja, merre jársz. Beléd lát, éppúgy, mint én. Keresd meg. Őt szánta neked a Magos Ég. — mondta, aztán, mielőtt a barátja bármit is felelhetett volna, fordított egyet a szón. — Nem gondoltad meg magad, Hiúz? Tényleg velem tartasz?
Zolta felkapta a fejét. Régóta készült a nagy kalandra. Lemenni egyedül, kíséret nélkül a hídhoz. Persze a törvény szerint ők már felnőttek, de mégis. Ha útnak indulnak, ez lesz az első önálló kalandjuk. Nem véletlenül szólította tehát harcosnevén Karakán. S mégis, ösztönösen a fiú válaszolt a kérdésre: — Apának szóltál?
— Férfiak vagyunk, nem emlékszel? Te két őzzel szereztél nevet magadnak, én meg a csillagommal. Miénk a világ! Odamegyünk, ahová csak akarunk. Csak a zsákmányt kell megosztanunk a családdal. Harcosok vagyunk Zolta, és amíg asszonyt nem viszünk a házhoz, csak magunkra van gondunk...
— Azért valakinek csak szólni kellene...
— Nagyapó tud róla, s a Főnök is. No meg, anyának elmondtam. Ennyi épp elég lesz... Ha alkonyattájt indulunk, a hajnal a Szőke Tündér partján virradhat ránk...

Másnap pirkadatkor valóban a folyóparton járt már a két fiú. Ott lapultak a híd jobb parti pillére mögött, ahol tizenhét évvel ezelőtt Karakán apja akarta magára vonni az ártó szellemek figyelmét. A Szőke Tündér itt egy hosszú, hol kiszélesedő, hol elkeskenyedő szigetet ölelt körül, melynek fái közt dió is akadt. Karakán egyszer meg is dézsmálta őket, holott tudta jól, az már a farkasemberek birodalma, akik alaposan elhúzták volna a nótáját, ha rajtakapják. A sziget mögött a bal parton egy falu romjai meredeztek az ég felé. Csak két házon volt tető, s a templomtornyán. Köröskörül állt még néhány kőfal, egy-egy megroppant csűr, de semmi több.

— Átmegyünk? — kérdezte reménykedve Zolta. A farkasembereknek nyomát sem látták, a folyó vízállása alacsony volt, a gázlón tán ha bokáig ért a víz, s beljebb, a sziget mögött sem lehetett sokkal mélyebb.
— Nincs már ott semmi — csóválta a fejét Karakán...
— Janó a minap egy sarlót talált valami összedőlt fészer alatt. Még akadhat ott érték...
— Az nem, amiért jöttünk — vágott a további vita elé Karakán, és Zolta beletörődött a megváltoztathatatlanba. Végre elfogadta, amit azóta sejtett, hogy megpillantotta a kötelet és a zsákokat a társa tarisznyájában.
— Le akarsz menni a barlangba — állapította meg.
— Ez a legalkalmasabb idő. Jelet kaptam, nem érhet baj bennünket...
— De ahhoz át kell mennünk az elátkozott városon...
— Most nincs ott senki. Visszafelé pedig a hágón át megyünk...
— Jöhettünk volna arra...
— Megálmodtam — Karakán mindig ezzel vágott vissza, ha Zolta kétségbe vonta a tervét, vagy valamely döntését. Erre persze nem lehetett mit felelni. Nem mintha Zolta bármit is akart volna válaszolni rá. Karakán néha furcsa dolgokat művelt, de az álmaira, ha ugyan valóban álmok voltak, mindig lehetett építeni. — Nem lesz semmi baj. Meglásd!

És nem is lett. A város félelmetes volt, mint mindig. De most még csak a szél sem járt benne. Igaz, az egyik kapualjban egy hordó állt, amiben égett valami különös anyag, de mozgást ott sem láttak.

A barlang egy függőleges aknából nyílt. Valamikor épület állhatott körülötte, de már régen összedőlt. Ezt a városrészt, ha ugyan valaha is a városhoz tartozott, valami különös erő rombolta földig. Karakán nem törődött ezzel. Biztos volt magában, biztos volt az álmaiban. Régóta tervezte, hogy eljön a sóért. Eleinte a törzséből szinte havonta jártak ide. Aztán az egyik csapat nem tért vissza. Akkoriban Pásztor-nagyapó, ha ritkán is, de még kimozdult otthonról. A hágó környékén bóklásztak, amikor furcsa hangokat hozott feléjük a szél. Mintha egy hatalmas, szörnygólya kelepelt volna a távolban — AK-47, vagy AMD 65 — motyogta a vénember. — Megismerem a hangjukat. De sokat lőttem velük...

Aztán egy élesebb magányos csattanás után hozzáfűzte — Dragunov. Mesterlövész is van köztük. Egy egész hadsereg lehet lent. Sóért jöhettek...

Attól a naptól kezdve nem igen járt senki a barlangokhoz vezető úton. A törzs nem engedhette meg magának a veszteséget. Minden dolgos kézre szükség volt a túléléshez. Egy-egy éjszaka, egy magányos felderítő lemerészkedett a városba körülnézni, de miután a helyzet nem változott, feladták. Odalenn valakik befészkelték magukat a romok közé. Eleinte mindenre lőttek, ami mozgott. Később sokkal megfontoltabbak lettek. A sót különös, ló nélküli kocsikra rakták, s vitték le a síkság felé. Később öszvérháton szállítottak, majd tutajjal is próbálkoztak, de erről Karakán törzsében nem igen hallottak. Aztán történt valami, lenn a távoli síkságon, s a betolakodók eltűntek. Hogy visszavonultak-e, avagy más esett meg velük, nem tudta senki. Annyi bizonyos csak, már jó ideje nem verte fel a varázsbotok hangja a vidéket. Hanem a várost azért még mindig elkerülték a harcosok, s a barlangokhoz sem merészkedett többé nagyobb csapat.
Karakán azonban most biztos volt a dolgában. — Nem lesz ott senki — bíztatta Zoltát, és nem is tévedett. Késő délután egy-egy zsák sóval a vállukon szótlanul baktattak fel a hágó felé. Biztonságban érezték magukat. Úgy vélték, ez a nap nagyon jól sikerült. Karakán arra gondolt, legközelebb hozhatnak magukkal néhány embert, és lovakat is. A karaván fenn a patak mentén várja majd őket, s a málhás állatok akár két-két zsák sót is elvihetnek. És persze nem ilyen lazán rakott, hanem alaposan megtömött zsákokat.

Zolta, mintha csak olvasott volna társa gondolataiban, megállt, s lerakta válláról a terhet. — Nehéz — magyarázta, s tán még fűzött volna hozzá valamit, ha e pillanatban nem hangzik fel az az éles csattanás. Karakán is ledobta a zsákját, s a földre vetette magát. Zolta egy leheletnyi idővel később követte példáját. — Mi ez? — kérdezte.
— Varázsbot — suttogta Karakán. — Közel, nagyon közel.
Zolta mondott volna valamit, de e pillanatban újabb dördülés szaggatta szét a hirtelen beállt csendet... — Nem ránk vadásznak — sóhajtott fel megkönnyebbülten. Karakán csak bólintott. Mindketten tudták, ha őket vették volna célba, már egyikük sem élne.

Egy ideig nem történt semmi. A két fiú némán hasalt a földön, az ösvény mellett. Tőlük kissé távolabb ott hevert a két zsák só. Zolta szedte össze magát előbb. Felült beleszimatolt a levegőbe, majd a barátjához fordult. — Megnézem, mi történt.
Karakán megcsóválta a fejét. — Ezt nem láttam előre, de most úgy vélem, nem is annyira a só miatt kellett épp ma erre járnunk. Van ott lenn valaki, aki ránk vár. Érzem. Öten támadtak rá. Kettőt már megölt. Most kivár. Az ellenségei megpróbálják becserkészni. Az egyikük valahol itt van a hegyoldalban, a másik kettő a folyóparton kerül. A férfi egy bükkfa alá ásta be magát. De hamarosan felmászik az ágak közé...
— Hallod őket? Ahogy engem szoktál?
— Inkább csak érzem, és néha látok is valamit. Foszlányokat. Egymásba fonódó képeket. Látok egy magas, barnahajú alakot. Foltos ruhában. Nem olyan, mint a tehén, inkább mintha az avar égett volna rá. Lapul, lő, és fára mászik. Mindezt egyszerre. Ha figyelek, szétválaszthatom a jeleneteket. A múltban lőtt, a jelenben lapul, és a jövőben mászik majd fel a fára. Ha nem segítünk rajta, megölik. Testét egy ló nélküli kocsiba dobják, és visszaviszik. Ennek nem szabad megtörténnie. Ezt gondolja most az az ember. Nem az életét félti, a reményt. Úgy gondolja, ha visszaviszik, megölik a reményt.
— Nem értem...
— Én sem.
— Azért segítsünk rajta.

Karakán a fülét markolászta. Talán zavarban volt, talán összpontosítani próbált. — Segítünk, az biztos. — Körülnézett. — Menj fel a sziklák közé — mutatott a jobb kéz felől magasodó szirtekre. — Az egyik fickó valahol arra lesz. Keresd meg, s ha megtaláltad tégy belátásod szerint.
Zolta, vagy inkább most Hiúz csak bólintott, s már indult is. Még nem tudta, mi minden fér a "belátásába". Még nem tudta, ölnie kell. Ezúttal nem őzet, embert...

Karakán megvárta, amíg társát elnyeli az erdő, aztán elindult visszafelé az ösvényen. A nap leáldozóban volt, mire elérte a folyópartot. A bükkfa tőle jobbra állt. Előtte az úton egy kiégett kocsi vesztegelt. A nyitott ajtóban egy alaposan megpörkölődött alak csüngött. Akkor lőhették le, amikor megkísérelt kiugrani az égő járműből. A másik hulla a vízben hevert. A Szőke Tündér körbenyalta, de nem vitte el. Ehhez még nem volt elég ereje. Majd ha jön egy zápor, vagy ha tavasszal olvadni kezd a hó. Ha addig el nem takarítják a testet a farkasok, vagy a medvék. A fiú, miután alaposan körülkémlelt, s végzett a holtakkal, minden figyelmét az élőkre fordította. Négyen maradtak a küzdőtéren, ebben biztos volt, de csak a sarokba szorított vadat fedezte fel. A férfi, ahogy érezte a bükk ágai között lapult. Ha csak két héttel később történik mindez, a fa már lehullajtotta volna leveleit, és akkor már nem nyújt menedéket. Most azonban a menekülő még beolvadhatott környezetébe. A ruha nagyon jó szolgálatot tett neki. Mintha azért varrták volna, hogy ilyenkor elrejtse viselőjét. A fiú lassan leereszkedett a partra. Pontosan kiszámította minden mozdulatát, de csak remélte, hogy nem látja meg senki. Odalenn már félhomály volt. Karakán bekúszott a fűzek alá, és várt. Zoltára gondolt. A fiú most Osonó Hiúzként viselkedett, ő még sem tudta harcosként kezelni. Ezen mosolyognia kellett. Talán megérezte, teljék el bármennyi idő, legyen bármekkora harcos, majd főnök Osonó Hiúz, neki csak Zolta marad. Zolta a gyermekkori barát. — Ez azért van — magyarázta egyszer Pásztor-nagyapó — mert egyszerre őrzitek a síkok régi világát, és élitek a hegyek életét. — S talán így is volt, de az is lehet, hogy csak a két fiatalt összekötő kapocs volt időtálló. Karakán egyszer így gondolta, egyszer úgy, és soha nem akarta eldönteni a kérdést. Most sem törődött vele. Megelégedett annyival, hogy látja, és hallja Zoltát, aki egy folyóra néző sziklaperemen hasalt. Tán húsz méterrel alatta, alig valamivel a fák koronája felett ott lapult az egyik ellenség. Varázsbot volt a kezében. Időnként ráhajolt, belenézett a bot közepére erősített csőbe. Ilyenkor a vidéket pásztázta. A cső lehetővé tette számára, hogy messzire lásson, akár a sas. Miután körbekémlelt, felemelte fejét, vett egy mély lélegzetet, és visszahanyatlott a botra. Ezt úgy ismételgette, mint valami rituálét. Hiúz erre épített. Visszaóvakodott a meredély széléről, kiválasztott egy megfelelő méretű követ, és elképzelte, amint az alant lapuló férfi fejére dobja.

Karakán elmosolyodott — Úgy tesz, ahogy Pásztor-nagyapó tanította nekik — nyugtázta...

— Így soha nem találjátok el az őzet — dohogott a vénember, valamikor a távoli múltban dédunokái sikertelen nyilazási kísérleteit látva. — Majd én eligazítalak benneteket. Tegyétek csak le az íjakat, és gyertek velem!

A fiúk mentek, mit tehettek volna mást. Az öreg egyenesen a színbe vitte őket, ahol ott állt halomban néhány vastagabb felfűrészelt rönk. Valami építmény tűzifának szánt maradéka. — Hasogassatok egy kis fát — parancsolt rájuk nagyapó, és ők engedelmeskedtek. Zolta a tuskóra rakta a felvágandó fát, Karakán pedig a baltát vette kézbe. Talán a negyedik vagy az ötödik hasábot vágta ketté, amikor az öreg megelégelte a dolgot. — Hogyan csinálod?

— Ahogy apám mutatta — értette el a kérdést a fiú.
— Akkor most ismételd meg szép lassan.

Karakán megfogta a baltát, megütögette vele a fát, majd felemelte és lecsapott. Aztán kérdőn fordult dédapja felé.

— Még egyszer! —parancsolta a vénember.
A fiú ismét felemelte a baltát, ismét megütögette a fát, ám ezúttal tovább nem jutott — Ezt miért csinálod? — dörrent rá Pásztor-nagyapó.
— Hogy itt hasadjon ketté a fa...
— Megmutatod a baltának, hová kell lecsapnia. Nem ütsz, tervezel, eljátszod, mi is fog történni. Itt belül — ütögette meg a fejét az öreg — Mert ott dől el minden. Nem a kezeddel, de még csak nem is a szemeddel célzol. De nem ám! Becsukod a szemed, ellazítod az izmaidat, és elképzeled amint a nyilad célba talál. Megteremted az útját. Ebben áll a célzás minden tudománya. Ha látod célba találni a nyilad, ha látod összeesni az őzet, kénytelenek lesznek engedelmeskedni neked...


S most Hiúz ott állt biztos távolságra a meredélytől emberfejnyi kővel a kezében, s megtervezte a szikladarab útját. Látta maga előtt a férfit, amint felemeli a fejét a csőtől, és e pillanatban éri a találat. A feje túlérett tökként loccsan szét, ő maga ráborul varázsbotjára. Még vergődik egy ideig, mint aki nem akar beletörődni a sorsába, aztán elcsendesedik. Hiúz pontosan látta, hogyan is történik majd mindez. Egyetlen dolgot nem érzékelt. Nem tudta, hogy az idegen közben elsüti a fegyverét. A dörrenés megijesztette, emiatt egyetlen lélegzetvételnyi idővel korábban bocsájtotta útjára a követ, s aztán a földre vetette magát...

Tulajdonképpen két fegyver dördült szinte egy időben. A fán lapuló ismeretlen kiszúrta az egyik támadót, amint a kis tisztáson kúszott keresztül a kiégett roncsok felé. Ahhoz, hogy célba vehesse, kissé ki kellett emelkednie a fedezékéből. Ezzel azonban felfedte hollétét a sziklák közt lapuló mesterlövész előtt. Szinte egyszerre lőttek. A fán lapuló alak talán egy gondolatnyival hamarabb. Már húzódott vissza, amikor éles fájdalom hasított a combjába. Egyensúlyát vesztve, félig eszméletlenül zuhant a földre. De nem engedhette meg magának, hogy elméje sötétbe boruljon. Emberfeletti erővel őrizte öntudatát. És jól tette. Ellenségei vezére saját kocsijuk fedezékéből figyelte a történteket. Társát tulajdonképpen meghalni küldte a tisztásra. Most, hogy a dolgok várakozásainak megfelelően alakultak előlépett fedezékéből. Azt hitte, a szökevény halálos sebet kapott. Ez volt az utolsó tévedése.

Karakán még az események megtörténte előtt észlelte a férfi búvóhelyét. A látcső csillogása árulta el neki, lapul valaki a gépek között. Miután biztos volt benne, hogy Hiúz leszámol ellenfelével, közelebb húzódott, hogy alkalomadtán nyilat ereszthessen az ismeretlen harcosba. A varázsbottól félt ugyan egy kicsit, de nem túlságosan. Úgy vélte, övé lesz az első lövés, és ez épp elegendő előnyt jelent a számára. Erre azonban már nem volt szükség. A szökevény — bár varázsbotja messze esett tőle — a közeledő alak láttán hasra fordult, felkönyökölt és ugyanolyan hangot hallatott a markában szorongatott rövidcsövű fekete valamiből, mint amilyet a varázsbot adott ki, csak hatot is egymás után...

A férfi a teljes tárat ellenfelébe ürítette, s aztán hagyta, had borítsa el a homály...
Zolta sokáig lapult a sziklapárkányon. Nem mert lenézni. Nem tudta, mi lett az alatta lapuló orvlövésszel. Karakán egy percig nem kételkedett volna benne, hogy a kő odaesett, ahová az előzetes terv szerint esnie kellett, hiszen a balta éle is mindig odacsapott, ahol előzőleg a fát megütögette. Zolta azonban közel sem volt ennyire biztos magában. Végül, miután odalenn hat lövés dördült, s fentről semmi és senki nem válaszolt rá, kióvakodott a meredély szélére és lepillantott az alant heverő holttestre. A kő pontosan úgy találta el a férfit, ahogy elképzelte. — Nagyapónak mindig igaza van — gondolta, majd lassan leereszkedett a párkányra. Elvette a férfitól a varázsbotot, s lefelé indult, hogy találkozzon a barátjával.

Karakán közben tüzet rakott lenn egy kisebb beugró sziklafal alatt, nem messze a folyótól. Úgy intézte a dolgot, hogy a farkasemberek földje felől ne lehessen látni a lángokat. Az ismeretlen férfit takarókba bugyolálva fektette a tűz mellé. Aztán minden egyes lépését megfontolva a kocsikhoz óvakodott. Összeszedte az elszóródott varázsbotokat, gúlába rakta azokat, majd addig kutatott a csomagtérben, amíg valami italt nem talált. Beleszagolt az üvegbe. Erős édeskés szag csapta meg az orrát. Belenyalt az italba. Égetett, mint nagyapó pálinkái. — Ez jó lesz —, gondolta, s visszatért a sebesülthöz. Felemelte a fejét, s belediktált egy kortynyit az italból...
— Bourbon — suttogta az idegen, majd kivette a fiú kezéből az üveget, s meghúzta. — Nekem már úgy is mindegy — suttogta aztán. Nem érzem a lábam...
— Eltört a gerince — magyarázta a helyzetet Karakán.
— Szerintem is — ivott még egy kortyot az idegen.
— Magát nem tudtuk megmenteni, de a remény nem hal meg...
A férfi Karakánra emelte a tekintetét. — Honnan tudsz te erről? — Aztán kényszeredetten felnevetett. — Végül is mindegy. A gerincemnek annyi, a sebem vérzik, nem húzhatom sokáig... Hanem ti honnan keveredtetek ide? Magyarok vagytok?
— Karakán vagyok, a Szarvas népéből. Pásztor-nagyapó szerint valamennyien szarvasnyomon járunk.
— Szarvasnyom, a Csodaszarvas igaz. Hunor és Magor, tehát magyarok vagytok. Az jó. Sokan maradtatok?
— Három törzsünk is él fenn a Fehér-víz és a Szőke Tündér között...
— Szőke Tündér? Csak nem a Tiszát hívjátok így? — az ismeretlen ezúttal még a fájdalmáról, s lehetetlen helyzetéről is elfeledkezett. — Szép név. Hanem a Fehér-víz mi lehet? A Nagyág? A Talabor? Tarac? Végül is mindegy. Mások élnek errefelé?
— Régebben laktak itt huculok. De elmentek. Csak a teheneiket és a lovaikat hagyták itt...
— Ruszinokra gondolsz?
— Nagyapó csak huculoknak hívta őket. Azt mondta róluk, hegyi népek, egyik lábuk rövidebb, mint a másik, hogy biztosan álljanak a lejtőn. Azt is mondta, ha sokáig itt maradunk mi is ilyenek leszünk. De csak tréfált. Amikor mi idejöttünk a falvaik üresen álltak, s ők eltűntek. Néha a síkságról jöttek különös ajkú népek. Sokan úgy beszéltek, mint te, de akadtak mások is, akiknek nem értettük szavát...

— Egy időben nagy forgalom lehetett erre, már csak a só miatt is. De mostanában zord idők járnak. Az összeomlás megfordíthatatlan. De ezt te biztosan nem érted, vagy ha érted, hát jobban tudod, mint én.
— A régi világ elenyészett — Karakán úgy érezte, ezzel választ ad a férfi kétségeire. S így is volt.
— Igen, így van. Odalenn összeomlott az utolsó kísérlet is. Nincs olaj, nincs áram, nincs semmi. Egyre kevesebb az étel, és egyre kegyetlenebbek a zsarnokok. Odalent minden munkáskézre szükség van. A túlélők rabszolgák. Aki tud, szökik, ahogy én tettem. De nyugat felé rosszabb a helyzet, délen sem biztonságos. Északon vad hordák garázdálkodnak. Egyetlen út kínálkozott, kelet felé, át a hegyen, s ha lehet még azon is túl...

Az idegen szeme elhomályosodott. Egy pár percig küzdött a fájdalmával, majd újra a fiúra emelte a tekintetét... — A szóbeszéd szerint, erre felé nem lehet átjutni. Itt maga a pokol fogadja a vakmerőt, ki idemerészkedik. S lehet, így is van. De én azt hiszem, mi magunkban hordozzuk ezt a poklot. Mert nincs itt más a hegyek között, csak mit magunk cipelünk ide...
— Mi itt vagyunk —
— Igen, itt vagytok, de a képzeletünk tesz ördöggé titeket. Azt mondod, a Szarvas népe vagytok. Jól van ez így. Maradjatok meg ilyennek. Vadnak és ártatlannak. Talán eljön az idő, amikor visszahódíthatjátok a síkokat. Talán ti fordíthattok az emberiség sorsán. Amíg éltek tán nem hal meg a remény...
— Amikor lelőtte azt a két férfit, arra gondolt, a remény akkor hal meg, ha elkapják és visszaviszik...
— Az más... A szökni vágyók reménysége. Csalóka, mert becsapja őket. Ha az üldözőim nem, vagy üres kézzel térnek vissza, rabszolgák úgy vélik majd, nekem sikerült. Arra gondolnak: van remény. Úgy fekszenek le, hogy holnap összeszedik minden bátorságukat, és neki vágnak. Aztán reggelre kelve elfelejtik az álmaikat, s beleszürkülnek a hétköznapi robotba. De a remény élteti őket. Ennyi csak. De Te és a társaid egészen mást jelentettek. Egy új kezdet reményét... — az idegen hirtelen elhallgatott. — Valaki jön — suttogta.
— Zolta az — nyugtatta meg Karakán — A barátom. Ő szabadított meg az ötödik gyilkostól.
— Az jó. Tehát biztonságban vagyunk itt.
— Még egy ideig. A Szőke Tündér a határ. Odaát már a farkasemberek laknak.
— Farkasemberek?
— Mi Szarvasnyomon járunk — magyarázta Zolta, ők viszont a farkast követik.
— Nagyapó szerint ősapáikat kirakták a Tiberis mocsarába, s egy nőstényfarkas nevelte fel őket...
— Tehát románok...
— Lehet. Néhányan beszélik a nyelvünket, de nem szeretnek bennünket...
— Majd elmúlik. Sokban nem különbözhetnek tőletek.
— Ők néha használtak varázsbotot. Kőházakban laknak. Eleinte csak azért jártak ide, mert innen szedték hozzá az anyagot. Akkoriban még használtak ló nélküli szekeret is, de most már csak lovas fogattal közlekednek. Az íjhoz nem nagyon értenek, de nem szabad közel engednünk magunkhoz őket.
— Akkor jobb lesz, ha odébb álltok...
— Nem hagyunk itt, mert akkor meghal a remény. Hordágyat készítünk, és felviszünk a hágóhoz. Ott elrejtünk egy barlangban. Jó hely. Nem látnak be. Tüzet rakunk és valamelyikünk elmegy segítségért.
— Addigra elvérzem...
— Az a barlang sírboltnak éppúgy megteszi. Nem hagyunk itt...
— Vigyük a varázsbotokat is — vetette közbe Zolta. — nagyapó biztos örülne...
— A fegyverek mit sem érnek töltények nélkül. És ha itt lövöldözni kezdtek, előbb utóbb rátok találnak. Én azt javaslom, pakoljátok be valamennyit az épen marad kocsiba a töltényes ládákkal együtt, aztán gyújtsatok alá, és szedjétek a lábatokat, ahogyan csak bírjátok.
Karakán elgondolkodva túrt a hajába — De előbb elviszünk innét — jelentette ki végül...
— Ahogy gondolod — akarta mondani az idegen, de Zolta a szavába vágott. — Én nem megyek el innen varázsbot nélkül...
Az ismeretlen férfi mélyen a fiú szemébe nézett. — Megértelek — mondta. — Hozd csak ide a whiskeyt — mutatott az üvegre. — Hadd igyak egy kortyot. Aztán menj a kocsihoz. Van ott egy láda. Ha kinyitod, találsz benne egy rongyokba csomagolt bőrtokot. Varázsbot van abban is: Varázsbot, mely sokkal szebben szól, mint ezek, amiket itt gúlákba raktatok. Ezek ölnek, az életet ad. Vidd el azt a nagyapádnak...

Zolta végül is szót fogadott. Elment a varázsbotért. Sokkal kisebb volt, mint a másik, de akkor nem volt ideje töprengeni ezen. Biztonságba helyezték a sebesültet, aztán összeszedték a fegyvereket és a lőszeresládákat, bepakolták a kocsiba, s hatalmas tüzet raktak, oda, ahová az idegen útmutatása szerint rakniuk kellett: a benzintank alá. Már alaposan benn jártak a hegyek között s az éjszakában, amikor a kocsi, s benne a töltények felrobbantak. Az idegen meg sem hallotta. Eszméletlen volt, s nem is tért többé magához. A barlanghoz már csak a holttestével érkeztek meg. Ott tisztességgel eltemették, hogy soha senki meg ne találhassa, s ne halhasson meg a remény, legyen bármily csalóka is.

Az éjszakát a hágó mellett töltötték. Másnap aztán két zsák sóval s egy varázsbottal gazdagabban tértek vissza a táborukba.

Az öreg Pásztor-nagyapó amint értesült érkezésükről, elébük csoszogott. Alkonyodott már. Ott volt a tábor apraja-nagyja. — Tudtam, hogy sóért mennek! Karakán mindig is túlontúl vakmerő volt — kiáltott valaki a háttérből, de ők nem törődtek vele. Letették a sót, aztán Zolta elővette a bőrtokot, s a vénember felé nyújtotta.
— Varázsbot — mondta — miközben dédapja kicsomagolta az eszközt. — Akitől kaptuk, azt mondta ez életet ad. — De az öreg ezt már nem hallotta. Hirtelen törtek rá az emlékek. Eszébe jutott a síkság, a régi világ, a város, a Fazekas úti általános iskola, a zenetagozat, s megannyi rég elfeledett, haszontalanná vált szó. Eszébe jutott minden, amit elveszítettek, s minden, ami soha vissza nem tér. Ott tartott egy darabot a kezében abból a régi világból. Szájához emelte a hangszert és gyengéden belefújt. Egy halk, alig hallható dallamtöredék suhant végig a törzs tagjai között. Az öreg leengedte a kezét. Most már szakadatlanul hullottak a könnyei. Nem sírt, vagy ha igen, csak befelé, hangtalanul...
— Mi ez? — bukkant ki egy kíváncsi leányka a tömegből.
— Egy furulya — felet a vénember könnyeivel küszködve. Semmi más csak egy egyszerű furulya. Aztán ismét a szájába vette a hangszer sípját, és fújni kezdte. Eleinte csak hangolt, mintha keresné a dalt, a dalt, amibe belesűríthet mindent, minden érzését, minden vágyat, minden fájdalmat. Aztán rátalált. És csak fújta, fújta, fújta rendületlenül, mintha soha sem akarná abbahagyni...

Sára-néne fél lábbal már a sírban volt, de a dal előcsalogatta halálos ágyáról. Kibotorkált a Jurta elé, valahogy átverekedte magát a tömegen, oda a vén Pásztor-nagyapó mellé, s dúdolni kezdett. Nem sokkal később megtalálta hangját, s szöveggel kísérte a dallamot:

Ez a világ olyan világ,
Mint a mogyorófa virág
Sokat ígér, keveset ád,
Mit ád is mind keserűt ád

Csak azt mondhatom, amit eszesg Az ABC-re ment volna, de a szabály az szabály...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2011-08-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2011-10-26 23:41:18

Kedves Phoenix!

Örülök, ha tetszett az írás. Már csak azért is, mert ez kölcsönös. Mindig örömmel olvaslak. Ami viszont furcsa, sokan mesének tekintitek az írást. Talán igazatok is van. Nem vitatkozom, viszont tán három vagy négy nap multlán felteszek egy mesét...

Köszönettel:

G.
Alkotó
Regisztrált:
2008-01-20
Összes értékelés:
492
Időpont: 2011-10-26 14:51:13

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Hosszú volt, de érdemes volt elolvasni. Olyan, mint egy népmese. Muszáj volt ezt is hangosan elolvasnom. :)
Nem tudom eldönteni, vajon szomorú történet-e, de áthatja a remény, ami sosem hal meg. Jó volt olvasni.

Üdv.: Phoenix

Legutóbb történt

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Csak úgy címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Sakkjátszma címmel

hundido bejegyzést írt a(z) Anyáknapi merengés című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

Vox humana alkotást töltött fel Visszanéző címmel a várólistára

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Az elengedés című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)