Haldokló szívem porba hull,
elsorvad, mint őszidőn a virág,
ha ráköszönt szomorú elmúlás.

Vörhenyes sebhelyeket hagy,
jégvirágok hada maga mögött,
ha beköszönt a zord téli világ.

S tépázott lelkemben egyre sír,
jajong egy régi gyermek éneke,
mely egyre csak magához hív.

Hol a régi csend, s a régi tűz,
mely dorombolta az élet dalát,
fény országot ígért egy életen át.

Elveszett álmok közt bolyong,
keresgél egy szellem gyermek,
s a homokóra soha meg nem áll.

Talán tévedésből születtem meg,
tévelygek földön, kuszaságban,
úgy érzem, baj van a világgal.