Őszi mélabú

Gyönyörködök az erdőben. Színorgiával búcsúzik az élettől.
Haldoklása színes, lángoló vörös, sápadt sárga, izzó arany. A színek tombolása és a csend megnyugtat, álmodozásra késztet.
Élvezem az őszi napsugár langyos simogatását, és a nyárra gondolok.

Nem volt benne sok örömöm.
Tudatom beszűkült, olyan voltam, mint egy csőlátó. Csak varkocsától megszabadított, szakállal felékszerezett fiamra tudtam gondolni. Amíg el nem jött a repülőre szállás pillanata, addig jó ötletnek tűnt a szíriai régészkedés. Vele együtt elszállt a nyugalmam is. Elárvult hajfonatát morzsolva órákat töltöttem a számítógép előtt, másodpercre tudtam, hogy szálláshelye körül milyen az időjárás, mennyi a levegő páratartalma, mióta nem esett az eső. Viszont nem tudtam, hogy itthon a nyár hogyan tombolja ki magát. Nem napokban számoltam az idő múlását, hanem csak vegetáltam üzenettől üzenetig. Amit férfias szűkmarkúsággal adagolt, hetente egyszer, pár sor. Hiánya előhívta sárkányságomat. Félidő után már nem az eltelt, hanem a visszalévő napokat számoltam, és egyre nehezebben gyakoroltam a türelem erényét. Az utolsó napokra el is fogyott. Olyannyira, hogy elhatároztam, - elautózok a repülőtérre. Nem a tervezés volt a nagy dolog, hanem a kivitelezés. Hajnali kettőkor indultam, hogy a két és fél órás utat négy óra alatt megtegyem. Elsőszülöttemmel úgy beszéltük meg, hogy hat órakor lakása előtt leszek. Nem voltam ott. Ideges telefonálására csak annyit tudtam mondani, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, valahol Pozsony és Pest között járok. Hála a sok és türelmes útbaigazítónak, csak megtaláltuk egymást. Utána már nem volt gond, - ő vezetett.
Két évnek tűnt a két hónapos misszió.

Gyönyörködöm az őszben.
Most még magam mellett tudhatom a "gyereket". Arra a gondolatra, hogy jövő nyáron újra Margatba megy, - nyári szerzeményem, - a gyomorfekély, éles fájdalommal tudatja, hogy köszöni,van, és megmarad.