A láda útra készen állt az előszobában. Rozsdás csatját a keskeny ablakon beszűrődő bágyadt napsugár simogatta. A sarokban összedobált ruhák hevertek több kupacban. János a konyhában álldogált, gondterhelten figyelte a felhúzható kakukkos órát. Barbara követte a férfi tekintetét. A kakukk előjött, monoton hangon tudatta a pontos időt. Évek óta szolgált rendületlenül kis faodújában a fogaskerekek között, jelenléte a hétköznapok részévé vált. Kakukkolása hozzátartozott a napi élet ritmusához, csupán hiánya hívta fel magára a figyelmet, amikor időnként lejárt, és elfelejtették felhúzni. Most azonban mintha a helyzet drámaiságát akarná hangsúlyozni, hangja baljóslatúan csengett.
- Kakukk, kakukk, kakukk! - zengte vészmadárként, majd hatalmas csattanással becsapódott az ajtaja. Valójában csak egy aprócskát kattant, mint ahogy mindig, csak Barbara és János érezte fület sértő robajnak.
- Hát elérkezett ez a perc is - jegyezte meg Barbara.
Haja csapzottan lógott a homlokába, szeme köré sötét karikát rajzolt a szenvedés. Leroskadt a sarokban árválkodó konyhaszékre, kezét arcába temette. Néma zokogása még mindig hatással volt Jánosra, aki a történtek után sem tudott közömbös maradni a nő iránt. Aznap délelőtt mondták ki a válást, és úgy egyeztek meg, hogy János az anyjához költözik. Bár nem szívesen tette, hiszen mégiscsak egy korábbi létformába való visszaesést jelentett, nem tobzódtak a lehetőségekben. Kertvárosi házukat azóta próbálták eladni, amióta szóba került a válás, de eddig még nem akadt rá vevő. Tizenöt évi házasság után döntöttek úgy, hogy nem bírják tovább. Már kezdettől fogva bujkált bennük egyfajta kölcsönös ellenszenv, amit igyekeztek ugyan elfojtani, ám idővel egyre jobban előtört. Barbara a fehéret szeretette, míg János a feketét. Barbara csavarogni vágyott, János inkább otthon üldögélt. Barbara társaság után áhítozott, János a magányban tudott feloldódni. Barbara élt-halt az édességért, János kizárólag a húst tartotta ételnek. Szellemi érdeklődésük is különbözött, Barbara rajongott a komolyzenéért, János viszont legszívesebben könnyű rockot hallgatott volna reggeltől estig. Az eleinte ártalmatlannak tűnő nézeteltérések komoly szócsatákhoz, majd egyre brutálisabb veszekedésekhez vezettek. Szép lassan eljutottak odáig, hogy szinte már egymás jelenlétét sem tudták elviselni.
János gyengéden Barbara vállára tette a kezét.
- Hidd el, jobb lesz így mindkettőnknek - mondta azzal a hangsúllyal, amit akkor szokott használni, amikor Barbarán eluralkodott a hiszti.
A nő erélyes mozdulattal felugrott.
- Ne nyúlj hozzám! - kiáltotta szenvedélyesen. Szemében tizenöt év gyűlölete égett. Teátrálisan a ládára mutatott:
- Ha menni akarsz, hát menj!
A lármára tíz év körüli leányka nézett ki ijedten szobájából.
- Már megint veszekedtek? - kérdezte riadtan. A konyha felé indult, amikor észrevette a ládát. Szája sírósra görbült.
- Apu, ugye nem mész el?
Mindketten számítottak rá, hogy egyszer elhangzik ez a kérdés, mégsem tudták, mit feleljenek. Barbarában alábbhagyott a düh, de képtelen volt megszólalni. A férfi válaszolt, mondatába sűrítve minden fájdalmát:
- El kell mennem kicsim!
- Apád már nem szeret minket, mert... - kezdett volna hosszas magyarázkodásba a nő, de János közbevágott:
- Ez nem igaz! Nagyon szeretlek Berta, és mindig is szeretni foglak, de anyukáddal nem tudunk tovább együtt élni. Nem megyek messzire, csak a nagymamához költözöm, ahol, ha akarod, bármikor meglátogathatsz.
Lehet-e beszédesebb üzenet a gyermeki könnyeknél? Berta, mint bármelyik hasonló korú gyermek, azt szeretette volna, ha szülei együtt maradnak. Elborzadt a gondolattól, hogy reggel felébred, és nem hallja apja fütyörészését a fürdőszobából. Az utóbbi időben ugyan eléggé megritkultak ezek a boldog reggeli készülődések, de még jól emlékezett arra, amikor apja az "A jó lovas katonának" dallamaira ébresztgette.
- Én azt szeretném, hogy maradj!
A férfi átölelte a reszkető gyermeket:
- Nem lehet.
Barbarán ismét úrrá lett az indulat, bármennyire is próbálta fékezni magát.
- Ha menni akarsz, csak menj! Én nem tartóztatlak.
- Nem is tudom, ki adta be a keresetet - vágott vissza János.
Való igaz, a nő kezdeményezte, hogy váljanak el, egy sokadik átveszekedett éjszaka utáni gyűrött hajnalon. Férje megpróbálta lebeszélni, hivatkozott a sok-sok együtt töltött évre, az átvészelt nehézségekre, a kettejük között fennálló kötelékre, és nem utolsósorban Bertára, akinek anyára és apára lenne szüksége. Barbara azonban hajthatatlan maradt. Makacsul ragaszkodott a váláshoz, még akkor is, ha rokonaik és barátaik rosszallásával kellett megbirkóznia. Anyja egyenesen felelőtlennek titulálta, apja pedig három hétig nem állt szóba vele. A jó nevű orvos családjában még sosem fordult elő ilyesmi, szerette volna, ha lánya is megőrzi a hagyományt. A konzervatív gondolkodású férfi szerint nem számít, ha már megszűnt a szerelem, mert helyébe lép az elfogadás, vagy legalábbis egymás kölcsönös elviselése. Meg különben is, amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét. Az ő szülei sem repestek egymásért, de eszükbe sem jutott, hogy elváljanak. Az már más lapra tartozik, hogy csendes elkeseredettségben tengették napjaikat. Talán a szülői nyomás hatására, talán belső indíttatásból Barbara végül meggondolta magát, de már csak a folyamat megindítása után. Akkorra viszont János már elfogadta a helyzetet, és esze ágában sem volt visszacsinálni. Fordult a kocka, most Barbara könyörgött azért, hogy maradjanak együtt, és János makacsolta meg magát.
- Ha visszavonod a keresetet, én fogom beadni - mondta eltökélten.
Barbara nem akart belenyugodni a megmásíthatatlanba, eddig mindig véghez tudta vinni akaratát, még akkor is, ha időközben meggondolta magát. Gyakran előfordult, hogy szinte egzaltált lelkesedéssel belekezdett dolgokba, aztán később félbehagyta, és az addigi imádat tárgya gyűlölt ellenséggé vált. Férje készségesen asszisztált szeszélyeihez, tudomásul vette a hirtelen hangulatváltozásokat, alkalmazkodott a körülményekhez. A válóper kapcsán azonban úgy érezte, betelt a pohár. Nem vágyott másra, mint nyugodt estékre, amikor egy pohár sör mellett végignézheti a meccset. A tizenöt év megtanította arra, hogy Barbara mellett sohasem érheti el ezt.