Most már egyre jobban, biztosan érzem,
Mi az, mi rabul ejtett, mikor először a szemedbe néztem.
Átgondoltam már száz meg százszor,
Szívembe nézve kutattam mindahányszor.

Soroltam mellette - ellene számtalan ész érveket,
Próbáltam már feledni is, a sors által rám rótt éveket.
Nem tudok mást- érezni, hinni, minthogy ez valódi szeretet,
Elfeledni nem, de legyőzni kész vagyok a kételyt s félelmemet.

Nem tudom még, mit hozhat majd számunkra a holnap,
Szerelmemért talán még a lelkem is csúful meglakolhat.
Semmim sincs már mi fontos, ezért nincs is mit vesztenem,
Nincs már mellettem senki, hogy gyengéden, megértőn szeressen.

Adj reményt nekem, vagy vedd el örökre!
Nézz fel az égre, ne süsd le szemed a földre.
Száguldj sebesen Te is merész vágyaimmal,
Nyújtsd a kezed, s békülj meg álmaimmal.

Ha nem érzel semmit, s nem vágysz hangomra,
Nevess a sorson, mintha mi sem történt volna.
Kacagd ki te is a Végzetet, hisz' bátran megteheted.
Hihetnéd azt is, hogy megtörténhet, mit be sem láthat képzeleted!

Akard hát te is azt, amit én oly nagyon szívből szeretnék,
Ó bárcsak meghallgatna szíved, s ezentúl mindig veled lehetnék...