Eddig mindent főleg az ész vezérelt,
Had látom hát most mit érhetek el.
Ha bármily őrültséget is követek el,
És ez akár majd áldozatot is követel.

Lehet bármi ára is most már annak,
Akárha csak úgy rohanok a falnak.
Falak voltak eddig is körülöttem,
Azt hittem azon túl nincs, nem létezhet életem.

Most már ennyi év után már tisztán látom,
Kár volt, vétek feladni minden ifjú álmom,
Nagy, végzetes tévedés volt azt hinni,
Hogy az életet lehet így majd végigvinni!

Mindent feláldozni egy társért, egymásért,
S cserébe remélni, hogy a boldogság egy életen átér.
Feladni mindent mi éltet, vágyat álmot,
Nyakba venni egy képzeletbeli jármot.

Hittem adni, az maga a minden!
Együtt lenni, gyermekeket nevelni meghitten.
Öröm hogy adhatsz s nem kötelesség,
Mi jót adsz, visszaadja azt a feleség.

Együtt lenni, kitartani jóban, rosszban,
S gyermekeid szeretetét kapod egyre jobban.
Ahogy nőnek majd értelmük megnyílik,
S mindazt, amit addig tettél, majd megértik.

De rosszul hittem, nem ért meg, nem szeret senki,
Az életem észrevétlen így lett sivár, értéke, semmi.
Még egyszer utoljára, jó lenne szeretve lenni,
Az örök vadászmezőkre majd így elmenni!